igaz történetek szülésről, születésről

1160. nap: „Mi pedig várjuk. Légy üdvözölve nálunk!”

1160. nap: „Mi pedig várjuk. Légy üdvözölve nálunk!”

Jósló fájások már talán a 36. héttől voltak, de ezek sose zavartak, olyasmik voltak, mint a menstruációs görcsök, csak sokkal kevésbé fájtak. Aztán 29-én (a szülés előtt hét nappal) úgy reggeltájban volt egy olyan furcsa érzésem, hogy minthogyha készülődne valami, de még nem teljesen, és abba is maradt úgy tíz óra tájékára. Ezen a napon beszéltem Erikával, a szülésznővel, kiderült, hogy egy front vonult át felettünk, és rengetegen szültek aznap. Akkor úgy gondoltam, hogy jobb is, hogy ránk nem azon a napon került sor.

Aztán eltelt három nap anélkül, hogy bármi történt volna, nagyon túlhordani sem lett volna jó, gondoltam, de G. mindig nyugtatott, hogy a baba akkor jön, amikor neki tetszik. Aztán elsején éjjel kettő és négy között apróbb, de össze-vissza fájásaim voltak, de olyanok, amikre épp csak felébredtem, és már vissza is aludtam.

Másodikán éjjel már rendszeres, de még mindig csak visszaalvós fájásaim voltak kettő és négy között, mindig ugyanabban az időpontban. Ezen a napon szépen kimentünk a piacra, főztem spenótot, fasírtot és zöldséglevest.

A következő éjjel, harmadikán szintén elmúltak a fájások hajnali négykor, reggelre teljesen kipihenten ébredtem. Ekkor mentünk el kirándulni. Délutánra már egyre biztosabb lettem benne, hogy talán másnap, de legkésőbb az azt követő napon történni fog valami. Így aztán délután lefeküdtünk egyet pihenni, hogyha a baba netán éjszaka érkezne, pihentek legyünk.

Ötödikén hajnali kettőkor ébredtem az első fájásra, amiből már nem is nagyon tudtam visszaaludni, bár ez sem volt túl erős, meg sem közelítette a korábbi menstruációs fájdalmakat, szépen, tízpercenként jöttek a fájások. Fél ötkor G. is felébredt a nyüglődésemre, de a fájások még nem sűrűsödtek. Ekkor kezdtük írni a fájási naplót, mert az ember olyan könnyen elfelejti, hogy hol is tartott éppen. Akkor már úgy gondoltam, hogy ilyen erős fájások nem maradhatnak csak úgy abba, szerencsére tennivalónk semmi nem volt, mert mindenünk össze volt rakva, pakolva. Talán még ettem is valamit reggel.

Aztán úgy kilenc fele úgy döntöttem, hogy vége az ágyban fekvésnek, felálltam, elkezdtem tenni-venni, még az előző napon szedett bodzából meg kellett csinálni a szörpöt, ízesíteni és üvegekbe tölteni. A felállás ötpercesekké sűrítette a fájásokat, amik még mindig nem voltak túl erősek, bár a masszírozás jólesett. Ekkor talán nem is öt-, hanem hét-nyolc percesek voltak a fájások, de ekkor már ment az SMS vagy e-mail (már nem emlékszem, melyik volt) B. S-nek, hogy hogyan érzem magam. Ő SMS-ben azt válaszolta, hogy ha öt-hat percre sűrűsödnek és 50-60 másodpercre nyúlnak a fájások, induljunk el a kórházba. De az én fájásaim csak nem akartak 20-30 másodpercnél hosszabbak lenni. Mivel Erika éjszakás volt, inkább Gabit nyaggattam kérdéseimmel, javaslatára ültem be a kádba, ahol hamarosan szintén rövid, de háromperces fájásaim lettek, és természetesen a fájások ereje is nőtt.

Kezdtem elveszíteni az időérzékemet. Jólesett a meleg víz meg hogy G. masszíroz, elbírtam volna lenni így még egy darabig. G. rángatott ki ebből a végtelenségből, hogy na, most már hívjuk Erikát, mert szerinte itt az idő, hogy induljunk a kórházba. A kádból telefonáltam, s megegyeztünk, hogy 12-kor találkozunk a kórházban. Ekkor 11 óra volt. A nagy kavarodásban el is felejtettem Gabinak szólni, hogy elindultunk, csak a kórház kapujából hívtam fel. Közben a kocsiban is vagy öt fájást szuszogtam át, hogy G. tudjon a vezetésre koncentrálni.

A kórházi felvétel már kemény fájások közepette zajlott, kezdődtek a dzsungeltörvények, mindent magamnak kellett csinálnom, mert G-t nem engedték be a szülészetre. Addigra már régen nem öltöztem egyedül, csak G. segítségével, így például elég nehezemre esett hajlongani a ruháimért, ami újabb összehúzódásokhoz vezetett.

A kórházi protokoll a következőkből állt: néztek egy NST-t, amit kivételesen 20 percig csináltak, mert túl monotonnak találták a baba szívhangját, s a frekvencia is aránylag magas volt. A relaxációról ismerős Orsi volt az ügyeletes orvos. Ő rendelte el a hosszabb NST-t, hátha bebizonyosodik, hogy még annál is jobban van a baba, mint ahogy ők gondolták, bár az értékek csak közelítettek a nem jó felé, de még azért jónak mondhatóak voltak. Örültem, amikor leszállhattam a hanyatt fekvésből a szülőágyról, merthogy ott volt az NST az egyik szülőszobában.

Eddigre futott be Gabi, sajnos így nem tudott segíteni az átöltözésben, de megoldottam, mert a táskámat az éjjeliszekrényre tettem, és így már nem kellett hozzá lehajolni. Ebben az állapotban ezt a trükköt is kitalálni nem volt egyszerű. De innentől már ő rendelkezésre állt, teljesítette minden kívánságomat. A NST végén azt kértem tőle, menjen ki, és nyugtassa meg G-t, hogy megvagyok még, hiszen ő ez idő alatt a szülészet előtt volt kénytelen ücsörögni.

Mire Gabi visszaért, én már a felvételes szobában voltam, ahol Erika végtelennek tűnő papírhegyek kitöltésébe fogott az eddigi leleteim alapján. Már tudtam, hogy kilenc aláírás vár rám, csak azt nem tudtam, hogy hogyan fogom ezeket kivitelezni. Mivel ülni már nem tudtam, álltomban, a falnak támaszkodva próbáltam átvészelni a fájásokat. De Gabi mögöttem állt, simogatott, masszírozott. Erika néha kérdezett is tőlem, s ezekre a kérdésekre csak a fájások közötti szünetekben sikerült választ adnom. Az aláírásokhoz már képtelen voltam az asztalig lehajolni, hiszen ez azonnali kontrakciót okozott volna. Így aztán a falon írtam alá mindent, bármit.

Ezután jött egy belső vizsgálat Orsitól, bár előtte már azt hiszem, Erika is végzett egyet. Ekkor másfél ujjnyira (két női ujjnyira) volt nyitva a méhszáj. Nagyon aggódtam, hogy nehogy a vajúdóra kerüljek, hiszen akkor G-t nem engedik be. Bár valahol éreztem, hogy nem lehet így, hiszen akinek ilyen fájdalmai vannak, azt csak nem küldik vissza a vajúdóra. És így is lett, sőt, az Ikea-szobába kerültünk, nem is akármelyik szülőszobára. Ekkor jöhetett be G. is, végre. Talán ekkor voltak hajlandók egyáltalán szólni B. dokinak, hogy már előrehaladottak annyira a dolgok, hogy érdemes jönnie. Én nem tudom, ekkor hány óra lehetett, de talán már egy-fél kettő körül járhattunk. Azon a napon rajtam kívül még tíz vagy 13 szülés volt, ennek ellenére sikerült az Ikea-szobába kerülni, hiszen semmilyen probléma nem volt, ami ezt ne engedte volna orvosilag. Itt egyből elkezdték megtölteni a kádat, jó meleg vízzel, ami sokat segített. Kitaláltam magamnak egy pózt, és így vártam az összehúzódásokat. G. és Gabi segítettek: Gabi vizet locsolt, G. masszírozott.

Aztán megérkezett B. doki is, végzett egy borzalmasan fájdalmas belső vizsgálatot egy fájás alatt, én már az eredményére sem tudtam figyelni. Egyre jobban fájt minden. Utólag tudom, hogy a homlokom a kezemnek ütögettem, ami a medencét markolta, mert néhol még most is fáj.

De sajnos a folyamat nem gyorsult be úgy, ahogy B. gondolta, a baba nem mozdult annyira előre, mint ahogy kellett volna. Talán itt kezdődött a kitolási szak? Én is éreztem, hogy zsibbad a térdem, és már nem jó ez a pozíció, valamit változtatni kéne. Ekkor megszervezték, hogy kimásszam a kádból, és függőleges helyzetben folytassuk a tornagyakorlatokat. Ebben az állapotban kimászni se volt egyszerű, de megúsztam fájás nélkül, nem úgy, mint előtte, az aláírások után a vizsgálóasztalra való felmászást. Ott félúton elakadtam, és 20 másodperc után tudtam csak továbbmenni.

Mindig azt mondták, hogy a kitolási szakban a nyomásinger megváltozik, de nálam semmi ilyesmi nem volt. Én azt éreztem, mintha csak a baba került volna lejjebb, és most már máshol nyom, illetve máshol furakszik, mint eddig. Semmilyen kakilási kényszert vagy valami hasonlót nem éreztem. B. doki mondta, hogy amikor ez a kitolási szak van, akkor úgy kell csinálni, mint a vécén, tehát a kakit se nyomod kifelé, pontosabban, néha nyomsz, néha engedsz, az is akkor megy ki simán, hogyha engeded. Itt is erre próbált utalni, hogy ne nyomjam, hanem engedjem, és ez a lehető legnehezebb volt. Hogy nyomjál úgy, hogy engedsz közben, és itt ettől elég bizonytalanná váltam, és ezt talán mondtam is, hogy jó, nem jó, nem tudom, hogy jó-e vagy nem, hangosan is.

Itt lepedőkbe csavartak, megtörölgettek, nem éreztem, hogy fáznék, fázni csak akkor fáztam, amikor felültem az NST-re a szülőágyra, és csak egy hálóing volt rajtam. A lábamat ugyan betakarták egy lepedővel, de nekem a lábfejem fázott borzalmasan. Szerencsésre, Gabi hozta a jó vastag zoknimat a vajúdóból, így nem fagytam meg. Meséltem neki, hogy már előző napon is végig három nadrágban mászkáltam, pedig nem is volt olyan nagyon hideg. Szóval, itt szerencsére nem fáztam, G. és B. vállára támaszkodva próbáltuk kijövetelre bírni a babát.

Éreztem, hogy jön, szépen, lassan csúszik kifelé, de ez az ütem túl lassú volt. Időnként a fejemben képzetek alakultak ki arról, hogy hol tarthat a baba. Látni nem láttam, csak éreztem. Olyat láttam, minthogyha egy narancssárga valami préselődne egyre jobban egy barnás-sárgás ovális, ám tágulásra képes lyukba. A narancssárga valami nőni látszott.

Ezután kipróbáltuk a kifli alakú szülőszéket is, megint jött egy kicsit kifelé, de már egy óra telt el ebben a kitolási szakban, ami általában 20-30 perc szokott lenni. Ennek oka, s ezt én is éreztem, a rövid összehúzódások voltak. Itt jut eszembe, hogy B. doki minden fájás között diktálta a pihenőlégzést, amire magamtól semmiképpen sem tudtam emlékezni, valamint fájások alatt próbáltam elengedni a babát, mondani neki, hogy mehet. Erre B. doki, mint valami görög kórus válaszolta: „Mi pedig várjuk. Légy üdvözölve nálunk!”. Minden más szituációban viccesnek találtam volna ezt a dolgot, de itt ezt most végtelenül komolynak éreztem, és nagy jelentőséget tulajdonítottam neki. Olyan volt, mint valami varázslat.

De véget kellett vetni a Ikea-szobabéli próbálkozásoknak, mert már túl sok idő telt el. Átmentünk egy normál szülőszobába. B. ezt úgy mondaná, hogy az otthonszülésből átmentünk a kórházi szülésbe. Egy fájás nélkül átjutottunk, és fel is másztam a szülőágyra. Kaptam egy kis oxitocint, egyből hatott, nem sokkal, de megnyúltak a fájások, ez már elegendő volt ahhoz, hogy a baba megszülethessen. Erika fantasztikus munkát végzett a gátvédelemnél, egy ilyen kötött izomzatú gátból is kihozta a maximumot. Végül, ha sikerült volna még egy fájást átlihegni, semmiféle sérülés nem történt volna. De én már nem bírtam türelemmel. B. mondta nekem, hogy még egy vagy három fájás, és megvan a baba. Hát hármat már nem bírok ki, gondoltam. Így elsőre meglett, az eredmény: a baba egy nyomásra megszületett (feje vége már akkor kint volt, amikor az Ikea-szobából átmentünk a szülőszobába, mókás volt azzal a tudattal sétálni, ha csak pár lépést is, hogy már ennyire lent van), de a gát a hozzáértők szerint egy kicsit szakadt. Hát, ennyivel megúsztuk.

B. doki mindig mondja, hogy régen a gyerekek születési ideje negyedórára volt megadva maximum. Most, hogy bent vannak a papák, ez percpontosságra csökkent. Nálunk a doktor volt az, akinek eszébe jutott a kicsusszanás pillanatában az órára nézni, és feljegyezni a pontos születési időt.

Mindig kicsit tartottam attól, hogy meglep a szülés, vagy úgy, hogy elfolyik hirtelen a magzatvíz, és utána már nincs mese, menni kell a kórházba, és egy hosszabb tortúrának nézek elébe, amikor akár G. jelenlétét is hosszabb időn át nélkülöznöm kell, noha fájásaim már vannak. Vagy pedig egyik pillanatról a másikra elindulnak a fájások, olyankor, amikor az időpont valami miatt kellemetlen. Lehetett volna ilyen akár a Kinizsi alatt is, de nagyon biztos voltam benne, hogy nem lesz. A legrosszabb forgatókönyv az lett volna, ha valamelyik kórházi orvosi vizsgálatnál derül ki, hogy baj van, és a szülést meg kell indítani azon nyomban. De nem így lett. Gabi utólag SMS-ben írta, hogy látod, úgy lett, ahogy gondoltad, és már nem is emlékszem pontosan, hogy mikre írta ezt. Talán arra, hogy egy kellemesnek mondható időpontban kezdődött minden, jó időzítéssel értünk a kórházba, szabad szobák, ágyak stb. szempontjából, és egyáltalán minden jól alakult. Talán anélkül, hogy görcsölni kellett volna bármin.

Abból a szempontból, hogy teljes napvilág volt, nem így képzeltem a szülést. Szerintem a gyerekek hajnalban szeretnek a világra jönni. Végtére is H. is éjjel indult, de délután 15 óra 39 perckor született meg. Ekkor tudtuk meg, hogy lány, mert addig ez nem derült ki.

Innentől már csak csupa kellemes percek jöttek, vagy amik kellemetlenek voltak, azt G. próbálta úgy elhessegetni, hogy odahozta H-t hozzám, hogy vele törődjek, rá nézzek, hagyjam a fájdalmat. Például a placenta megszülése is fájdalommal járt. De végre ott volt a baba a hasamon, egy előmelegített lepedővel betakarva, biztonságosan szuszogott. És mindenki nyugodt volt körülöttem, senki nem siettetett semmit. Kicsit megállt az idő. G. elvághatta a köldökzsinórt, a baba szopott egy kicsit, de mintha ennek se lett volna igazából jelentősége. Ettől a nyugalomtól megszűnt az idő, és minden olyan végtelennek tűnt.

Csak egy fél óra múlva (vagy talán több is volt) jött a csecsemős, hogy H-val foglalkozzon, ugyanakkor kezdtek engem is ellátni. Természetesen úgy, hogy H-val mehetett G., nem messze, csak a szoba másik sarkába, nekem pedig B. doki mondta, mi következik, azt is, hogy mi mennyire fog fájni. Gabinak szólt, hogy mosakodjon be, hiszen most dúlából szülésznövendékké alakul, és segédkezik az ellátásomban. Pontosan végigmutogatta neki a fogásokat, magyarázott mindent, amit csinált. Erikát is kérte ugyanerre. Azt hiszem, Gabi sokat tanult.

Nem volt kellemes kikötve lenni, de nem lehetett volna másképp. G. időről időre odahozta H-t, hogy inkább őt nézzem. Aztán készen lettek, kellemes pozícióba hozták az ágyat, és otthagytak minket egy kicsit ismerkedni. Gabi ez idő alatt is velünk maradt, s mi nem bántuk, hogy részese volt ennek a két órának.

Utána lapos kerekű tolószékbe raktak, ami már majdnem a küllőjén ment, Erika meg arról beszélgetett valakivel, hogy behoznak egy pumpát ők maguk, mert így aztán tényleg nehéz tolni a járgányt. Úgy látszik, ez is egy szülésznő feladatai közé tartozik, hogy a rokkantkocsi kerekét felfújja. Még figyelmeztettük is rá, hogy többféle szelep létezik, akármilyen pumpa nem lesz jó. Áttoltak a gyerekágyas osztályra, menni nem nagyon tudtam volna. H-nak kicsi bevásárlókocsi-szerűség jutott, Gabi tolta mellettem. G. a táskát hozta.

Nagyon kellemes szobát kaptam, amiben még nem volt senki, és csak másnap dél körül kaptam szobatársat. Az ablaka valami belső udvarra nézett, így végképp csendes volt. Mikor beköltöztem a kórterembe, minden érintett bejött, köszönt, még mielőtt elment. Képzelem, Erika mennyire fáradt lehetett, hiszen ő egész éjjel azelőtt dolgozott, és csak három órája volt otthon aludni előtte.

A kórtermes hátizsákot itthon hagytuk, így G-nek még egyszer be kellett jönnie hozzám még aznap, hogy mindenem meglegyen. Mikor elment, H-t magamhoz vettem az ágyba, és csak akkor raktam vissza, amikor jött egy csecsemős, hogy a gyerekdoktor vizitelni akarja H-t. Ekkorra ért vissza G. a cuccokkal.

S. E.

Első gyermekünk születése apaszemmel > > >
Második gyermekünk születése anyaszemmel > > >
Második gyermekünk születése apaszemmel > > >
Második gyermekünk születése doulaszemmel > > >
Harmadik gyermekünk születése anyaszemmel > > >
Harmadik gyermekünk születése apaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.