igaz történetek szülésről, születésről

1332. nap: Spanyol terhesgondozás és szülés (Nem tudtam rábízni magam senkire)

Megjelent: 2014. máj. 29.

Anna Sevillában született, három hónapos terhes voltam, amikor ide költöztünk. Talán pár szót, ha beszélek spanyolul, a helyiek pedig a spanyolon kívül semmit. De tényleg semmit. Nem is értem, miért a magyarokat szidják, hogy nem beszélnek nyelveket. Ezt csak tetőzte, hogy bőven 40 fok felett volt, amikor terhesen megérkeztem, állandóan az ájulás kerülgetett, valamint az akkor kétéves Benedek így a negyedik nyelvét tanulhatta (apukája német, mi pedig angolul kommunikálunk), tehát vele se volt könnyű az új környezetben.

Rémálom volt elintézni az egészségbiztosításomat, és végre eljutni a védőnőhöz. Sokáig hezitáltam, hogy Magyarországon szüljek-e, de végül Sevilla mellett döntöttem, hogy együtt lehessen a kis család. A költözés, beilleszkedés és a férjem új munkahelye miatti stressz mellett eleinte alig vettem észre, hogy itt kb. a londoni terhesgondozáshoz hasonló viszonyok uralkodnak, az infrastruktúrát leszámítva, az sokkal jobb Sevillában. Alapvetően nem volt rossz élmény a terhesgondozás, főleg, mert a spanyolok nagyon barátságosak és segítőkészek. De ha ez lett volna az első terhességem, ideges lettem volna attól, hogy orvost csak egyszer láttam (húszhetes ultrahang), egyébként végig csak a védőnő vizsgált meg, és a nyolcadik hónap végén ő is csak jó szülést kívánt, utána a spanyoloknál már egyáltalán nincsenek vizsgálatok. Valamint a hozzáállást jellemzi, hogy 36 hetesen bementem, mert nagyon erős alhasi fájdalmaim voltak, és meg se vizsgáltak, csak hazaküldtek azzal, hogy jöjjek vissza, ha vérezni kezdenék. Kis pikantériája a történetnek, hogy míg S-ben a terhesség végén vizesedtem, szerintem többek között a sós magyar étkezés miatt, addig Sevillában semmi vizesedési probléma nem merült fel, viszont magas lett a cukrom. Aki ismeri a spanyol konyhát, az most tudja, mire gondolok.

Februárban, ismét 39 hetesen indult meg a szülés. Féltem, hogy megint a magzatvíz folyik el először, de megbeszéltem a szervezetemmel, hogy ne így legyen. Szerintem működött. Reggel 6.30-kor arra ébredtem, hogy kétperces, enyhe fájásaim vannak. Nem igazán erősödtek, ezért kényelmesen összekészültünk (megint a férjem volt idegesebb), elvittük Benedeket a bölcsijébe, és kilenckor bementünk a helyi kórházba. Először 20 percet álltunk sorba a betegfelvételnél, majd onnan átküldtek a váróba, ahol közel két órát vártunk(!), közben nekem továbbra is kétperces fájásaim voltak, de még mindig nem túl erősek. Amikor 11-kor végre valaki megvizsgált, döbbenten rámnézett, és közölte, hogy tényleg megindult a szülés. (Bravó.) Ekkor kaptunk egy privát szobát a férjemmel, amiben egy kicsit koszos fürdő is volt, és délután négyig szinte ránk se néztek. Addig maradtak a kétperces fájások, de talán egy picit erősödtek. Szerintem megint pszichikailag tartottam vissza a folyamatot.

Vajúdás közben végig azon stresszeltünk, hogy hogyan oldjuk meg Benedek elhelyezését. Csak négy órát járt bölcsibe, de egy pár órát pluszban maradhatott az események miatt, és azt hittük, az alatt talán meg is születik Anna, hiszen második szülés. Amikor délután se történt semmi az enyhe kétperces fájásokon kívül, akkor azért pánikolni kezdtünk, hogy ha a férjem most elindult Benedekért, akkor olyan sok idő, mire vissza tudna érni, hogy lemaradhat Anna megérkezéséről. Én se szerettem volna egy idegen országban teljesen egyedül végigcsinálni a szülést, ezért telefonálgatni kezdtem, amíg végre sikerült megszervezni a dolgot. (De az egész vajúdásból annyi maradt meg, hogy Benedek elhelyezését szervezzük – megfontolandó azoknak, akik egy teljesen új környezetben akarnak többedik gyereket szülni.)

Délután négy körül aztán elfolyt a magzatvíz, és onnantól kezdve egyre intenzívebb lett a fájdalom, míg végül már csak öntudatlanul üvöltöttem egy percig, majd két perc szünet következett, és ez ismétlődött kb. tízszer. De a szünet most végig megmaradt, ami miatt azt mondom utólag, hogy a második szülésem nem volt annyira fájdalmas, mint az első. Ekkorra már megjelent a szülésznő és két nővér is, ők vezették le a szülést. Tolófájásokra megint hiába vártunk, ezért megint improvizálva kellett megoldanom a dolgot.

A spanyolok által promotált háborítatlan szülésről annyit, hogy csak háton fekve szülhettem, ami természetesen nem segített a kitolásban. Sokkal-sokkal nehezebbnek és erőltetettebbnek tűnt a folyamat gátmetszés, beöntés és a doki „bekönyöklése” nélkül, és ha normálisan beszéltem volna spanyolul, kértem volna ezeket a dolgokat. Azon is idegeskedtem, hogy egy kedves, de nagyon fiatal szülésznőt kaptam, aki bizonytalannak tűnt, nem éreztem, hogy kontrollálná a dolgokat. Viszont az egyik asszisztens odatartott egy tükröt, hogy lássam, ahogy világra jön a baba. Első gondolatra furcsa, de nagyon felemelő érzés látni azt, amit egyébként csak maximum az apuka követhet figyelemmel, és így tudtam azt is, hogy mennyire halad a dolog. Végül egy bő fél óra kitolás után megszületett Anna, 3670 grammal.

Itt is két órát voltam az őrzőben, de egy pillanatra sem hagytak magunkra minket, semmi meghittség, inkább úgy éreztem magam, mint egy futószalagon. Hárman voltunk egy hatalmas kórteremben, függönnyel elválasztva, és mindenki baromi hangos volt. A férjem se tudott sokat maradni, mert szaladnia kellett haza Benedekhez.

Viszont itt a szülés után minden jól alakult, Anna a nap 24 órájában velem volt. Összesen három napot voltunk kórházban, és talán meglepően hangzik, de addig nem moshattam le a magzatburkot. Az utolsó kórházi estén fürdették meg először, szerencsére végig ott lehettem. Viszont Sevillában semmit sem segítettek a szoptatással, pelenkázással és hasonlókkal kapcsolatban. Második gyereknél már nem számított, de az elsőnél bajban lettem volna. Ennek ellenére a nővérek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, néha túlságosan is. Az egyik nővér teljesen el volt ájulva Annától, és amikor ügyeletes volt, rendszeresen bejött a szobába, felkapta az alvó babát, és örömében sikongatva kiszaladt vele a nővérszobába, én pedig rémülten, a spanyol kultúrától sokkot kapva, utána.

A második szülésem tehát beavatkozás nélkül történt, aminek annyi előnye volt, hogy kevesebb vért vesztettem, kevésbé voltam fáradt utána, és szerintem a baba is „kipihentebben” érkezett meg. Ellenben az utófájások így is borzalmasak voltak, sajnos össze-vissza szakadtam, ami sokkal lassabban és nehezebben gyógyult, mint a gátmetszés, és nekem pszichikailag az is nehezebb volt, hogy nem volt egy jó szülésznő vagy orvos, akire „rábízhatnám” magam. Ha bárki azt kérdezné, összességében melyik volt jobb élmény, nem tudnék választani. Minden terhesség és minden szülés más, és minden országnak van előnye és hátránya is.

H. T. M.

Benedek > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.