igaz történetek szülésről, születésről

1159. nap: Én is tudok szülni, ha hagynak! (Lucus Mucus)

1159. nap: Én is tudok szülni, ha hagynak! (Lucus Mucus)

Hajnali két óra. Egy kisebb görcsre ébredek, és nagyon kell pisilnem. Kimegyek a vécére és megbeszélem magammal, hogy ez még biztosan nem az, csak jósló fájás, ami már hetek óta jelentkezik néha.

Hajnali négy óra. Ismét görcs és ismét vécé. Ez még biztosan nem az, hiszen két napja is ez volt, akkor hideg front jött, most meg meleg front jön. Közben persze ott lüktet az agyamban, hogy én már a várandósságom elején mondtam, hogy szerintem két héttel előbb fogok szülni a kiírt időpontnál, ami ma van.

Hajnali hat óra. Megint meglátogatom a fürdőszobát és kiköltözöm a kanapéra, hogy legalább Csabi (párom) tudjon aludni, ha már én nem. Amíg a kanapén fekszem, ismét megbeszélem magammal, hogy ez még biztosan nem az, nem lehet az, hiszen két napja fejeztük be a gyerekek szobájának a festését. A bútoraik a nappaliban, az egyetlen szülésre alkalmas helyiségben tornyosodnak. Matracok, szekrények, játékos dobozok, szőnyegek. Biztos csak a túlerőltettem magam, talán a létrázástól van.

Közben Csabi felkel, készülődik. „Jól vagy? Szülünk?” – „Nem, dehogy. Biztos csak a front miatt van.” Megy kecskét fejni. Keltem a kisfiamat (Botond), megy táborozni. Csak ide megy a közelbe, de nagyon izgatott, mert ma ott is alszik, ugyanis csillaghullást néznek. Csabi végzett a fejéssel, feljön, és elkezd munkába készülődni. Kisfiamat elindítom és megkérdezem tőle, hogyha a kistesvére úgy döntene, hogy ma érkezik, haza szeretne-e jönni, vagy marad a táborban, és majd holnap találkozik vele. A csillagokat választja.

Lassan nyolc óra és Csabi már útra kész, Botond elment. Bumm, egy fájás, valamivel erősebb, mint a hajnaliak. „Még várok egy kicsit, de be kéne mennem, mert lesz egy megbeszélés, amin ott kell lennem.” – „Rendben, menj nyugodtan dolgozni, és majd hívlak, ha mégis folytatódna.” Az elindulásra már nem kerül sor, mert öt perccel később újabb fájás jön. „Hívd a bábát!” – „Még nem hívom, ráér, ez még semmi. Reggelizzünk meg, ha már itthon maradtál, és majd meglátjuk.” A fájások nagyon pontosan ötpercenként jönnek. Háromnegyed kilencre elfogadom, hogy ez nem a front vagy a létrázás eredménye, hanem a gyermekünk kopogtat.

Beindul a gépezet. Felhívom Csodálatos Bábánkat, akit megnyugtatok, hogy ne siessen, mert ez még csak fájogat. Majd talán dél körül, de még jelentkezem. Aztán anyukámat hívom, hogy jöjjön, őt szeretném, hogy itt legyen, és segítenie is kell a takarításban. Pár perccel később pedig ismét Csodálatos Bábánkat, mert a fájások erősödnek, és úgy tűnik, már csak három perc telik el kettő között. – „Valahogy éreztem, és már össze is pakoltam. Indulok, amint tudok.”

Anyósom pont egy fájásnál jön fel, mert alattunk lakik. Ő nem örül annak, hogy otthon akarok szülni, félt. Rábízzuk a főzést. Megbeszéljük, mi legyen az ebéd.

Anyukám megérkezik, és megkezdődik a takarítás. Tizenegyre elkészülünk. Én a vége felé már inkább csak irányítok, mert a fájások egyre erősödnek és minden három-öt percben a földön térdelek.

Fél 12, és megérkezik a bábám. Megvizsgál, előpakol, beszélgetünk. Átnézi a vizsgálati eredményeimet, hiszen a 37. hetes találkozó elmaradt. Szerencsére a szüléshez szükséges kellékeket pár napja összepakoltam és egy helyre raktam.

Előkerülnek a lábosok, és melegszik a víz. Megérkezik az első borogatás, ami nagyon-nagyon jólesik. Nem sokkal ezután az ebéd is. Palacsinta van. Jó az illata, de nem kívánok semmit, nem tudok enni. Átfut az agyamon, hogy gyorsan megszülök, és akkor már ehetem is a palacsintát. Emlékszem, mindenkit elküldtem ebédelni, de persze senki nem ment, csak később, egyesével.

Valaki mindig van mellettem. A sodrások erősödnek és egyre tovább tartanak, és közben arra gondolok, hogy Botondnál nem fájt ennyire. De lehet, hogy csak elfelejtettem, vagy inkább törlődtek a negatív emlékek?

Szépen tágulok, és úgy tűnik, minden jól halad. A simogató, masszírozó kezek szinte sosem pihennek, és hihetetlenül jólesik, egy idő után már nem tudom, hogy ki cserél borogatást, és ki masszíroz. Mindenki azon van, hogy én kellemesebben érezzem magam. A szoba megtelik szeretettel.

Nincsen óra a közelemben, és teljesen elveszítem az időérzékem, így amikor megtudom, hogy mindjárt négy óra, akkor meglepődöm. Én úgy terveztem, ötkor már palacsintázom.

Megkezdődnek a tolófájások. Ez már egy teljesen új és ismeretlen terület számomra, hiszen Botond császármetszéssel született, és eddig a fejezetig nem jutottam el nála. A méhszájam a szeméremcsontomnál folyton a baba feje elé szorul, ami kicsit aggasztja Csodálatos Bábánkat, de kézzel segíti a folyamatot.

Öt óra, aztán hat, és Luca még sehol, én meg egyre fáradok. Érzem Csabin, hogy elhagyta a hite. Ő is fáradt, és mintha már nem lenne biztos ebben az egészben. Nagyon bánt a dolog, de két nyomás között nem igazán tudok hangot adni ezeknek az érzéseknek.2.2

Fél hét, és a bába azt mondja, úgy látja, hogy nem igazán haladnak a dolgok előre, és szerinte kórházba kéne menni. Ez olyan volt, mintha arcon csaptak volna. Nem is, inkább egy vödör hideg vízzel leöntöttek, és utána csaptak arcon.

Csabi elkezdi összepakolni a kórházas dolgokat. Hajtogatom, hogy én nem megyek kórházba. Valamit nem talál, és kérdezi, hol van. „Nem lesz rá szükség, mert nem megyek kórházba.” Tudom, hogy ezt a gyereket itt fogom megszülni. Már érzem a feje búbját a lábam között, nem adhatom fel! Anyukámon érzem, hogy izgul és félt, de bízik bennem. Én is bízom magamban.

Újra fejésidő van. Csabi lemegy az állatokhoz. Én semmi másra nem vágyom, csak egy kis alvásra. A bába homeopátiás bogyót és időt ad nekem, amiért nagyon hálás vagyok. Sikerül aludnom majdnem egy órát a fájások között. Csabi visszatér. Vele az erőm és a tolófájások is. Sokféle pózt kipróbálunk, még a vécén is ülök egy ideig. Valami megindult, Luca elkezd törtetni előre, de a gátam nehezen enged. A bábám azt mondja, lehet, hogy vágni kell. Nem bánom, csak kórházba ne kelljen mennem.

Érzem, hogy a körülöttem szorgoskodó három emberbe újra visszatért a hit, és ez még több erőt ad. Újabb óra telik el, és én csak nyomok és nyomok. Nem tudom, hányszor, de nekem már több száznak vagy inkább több ezernek tűnik. Végre látszik Luca feje búbja, de aztán újra eltűnik. Ekkor egy focimeccshez kezd hasonlítani a jelenet. Mindenki drukkol és szurkol ennek a kislánynak. Anyukám kántálja minden tolásnál, hogy „Nyomjuk!”, és velem együtt nyom. Ha nem fájna ennyire, azt hiszem, hangosan nevetnék a jeleneten. A méhszáj elülső része újra és újra a szeméremcsont és Luca feje közé kerül, Csodálatos Bábánk kézzel segít, ami kimondhatatlanul fájdalmas, és sírok közben.

Minden nyomásnál úgy érzem, hogy már kibújt gyermekünk, és mindig csalódottan tapasztalom, hogy csak kicsit jött kijjebb. Egy idő után megszűnik tér és idő. Nem hallom a szurkoló tábort, és a szoba is eltűnik, még a kanapé is a virágos takaróval, amin fekszem. Azt hiszem, imádkozom. Kérem az Urat, hogy segítsen megszülni a gyermekemet, és segítsen abban, hogy megbocsájtsak magamnak és másoknak, mindenért. Próbálok minden negatív érzést és gondolatot kiűzni a fejemből, és nyomok és nyomok. Aztán összeszedem minden erőmet, belekapaszkodom Csabi lábába, és egy hatalmas nyomással végre sikerül Luca fejét kitolnom.

Aztán a többi már gyorsan ment. Fél tízre a hasamon fekszik ez a törékeny, pici kislány, és már semmi nem érdekel, csak hogy ölelhessem. Sikerült! Megcsináltam! Én is tudok szülni, ha hagynak! „Fahéjas palacsintát kérek!”

Pár nappal később eszembe jut, hogy a kanapét, amin Luca született, én segítettem Csabinak kiválasztani, akkor még barátként. Ki gondolta volna, hogy pár évvel később azon fog első közös gyermekünk megszületni.

G. H.

Bogyó > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol