igaz történetek szülésről, születésről

1385. nap: Hát nem csusszant senki sehova… (Csongor születése)

Megjelent: 2014. júl. 21.

Rengeteg szüléstörténetet olvastam még várandósan. Imádtam őket. Sírtam, nevettem rajtuk, szerettem volna, ha segítene valakinek a története abban, hogy megtudjam, mi és hogyan fog történni velem…

Úgy szerettem volna megírni a sajátomat, hogy egy első szülő, nagyon izguló kismama találjon benne kapaszkodót, és erőt tudjon meríteni belőle. Sajnos, ahogy visszaolvasom, már tudom, hogy lehetetlen átadni, sőt szavakkal elmondani, ami akkor történt velünk. Nyolc hónap távlatából pedig már az én felfokozott érzelmeim is jócskán alább hagytak, és halványulnak az apró részletek.

Kislánykorom óta biztos voltam benne, hogy otthon fogok szülni, azt nem tudom, honnan jött nekem ez az indíttatás, de már iskoláskoromban a születés szentségéről és a méltatlan kórházi hozzáállásról tartottam kiselőadást az osztálytársaimnak. Mióta az eszemet tudom, gyerekre és családra vágyom, mégis elég későn, 34 évesen adtam életet első gyermekemnek.

Harmadik hajnal volt, hogy összehúzódásszerű érzésre ébredtem. De most nem csak egy volt, öt perc múlva még egy és még egy, teljesen szabályosan. Nagyon örültem, gondoltam, ma szülünk. Teljesen biztos voltam az érzéseimben. Két nappal voltam az általam számolt időpont előtt. Hívtam a bábákat, hogy szerintem lesz valami, de még várjanak az indulással, csak tudjanak róla, hogy készülődöm.

Gyönyörűen sütött a nap, egy széken támaszkodva az udvaron ismerkedtem az új érzésekkel. Már tudtam, hogy nem fog megállni. Szép lassan és fokozatosan erősödtek és sűrűsödtek az összehúzódások.

Délután fél három környékén megérkeztek a segítőim, Éva és Bea, és a férjem is hazaért. A nagy nyüzsgéstől kicsit lelassult a folyamat, de ahogy elcsendesedtünk, folytatódott és fokozódtak az érzetek. Este nyolc óráig békésen tágultam. Azt mondtam, ha ez a szülés, kirázom a kisujjamból…

Ez idáig nem vizsgáltak Éváék, csak vérnyomást mértek. Elég magasnak bizonyult, úgyhogy jó tömény nyugtató gyógyteákat ittam.

Fáradtam már. Sétáltam, ücsörögtem, álltam. Kértek, hogy feküdjek le, mert nagyon ki fogok merülni. Végre találtam oldalt fekve egy testhelyzetet, ami nem fokozta a fájdalmakat. Két órát „pihengettem” így, kb. az utolsó két centit tágulhattam ezalatt. Nem tudom pontosan, mert nem akartam tudni, hogy hol tartunk. Ezek az összehúzódások már nagyon intenzívek voltak, de szép szabályosan jöttek, volt köztük szünet, amikor még pillanatokra el is szunnyadtam. Aztán ébredtem a következőre. És már mintha minden fájás végén éreztem volna egy kis késztetést, hogy nyomjak. Minden préselésre éreztem is, hogy csordogál belőlem valami. Hosszú volt, kimerítő és fájdalmas.

Aztán éreztem, hogy fel kell kelnem, testhelyzetet kell váltanom. A tolófájások előtti nyugalom alatt letérdeltem a kanapé elé és az alkaromon támaszkodtam. Meg is kezdődtek a fájások, kicsit izgultam, mert tudtam, hogy már nagyon közel vagyunk a végéhez. A születés ismeretlen fájdalmától féltem. A vajúdás folyamata teljesen természetes volt számomra, de a babám tényleges kibújásától nagyon féltem.

Elküldtem anyukámat haza, aki mindeddig csendes szemlélője volt az eseményeknek, és a férjemet is kiküldtem az udvarra. Valahogy azt éreztem, hogy szégyellem előttük, ami most fog velem történni. Lekapcsoltattam a lámpákat, félhomályt kívántam, és a bábák segítségére vágytam. Nyomtam is szorgalmasan minden fájásnál, de nem történt „semmi”.

Behívtam Zsoltit, mégis szükségem volt a jelenlétére. Leültettem velem szemben és szorítottam, ahol értem. Éva borogatott szorgalmasan forró vizes ruhával, ez jó érzés volt, tényleg hozott némi enyhülést, amikor elcsípte a legjobb pillanatot.

Számát sem tudom, hány nyomáson voltam túl, amikor végre loccsant a földre a magzatvíz. Mire lenéztem volna, már újra tiszta lepedő volt alám terítve, pedig érdekelt volna, mennyi és milyen volt a magzatvíz. Könnyebbség volt a lelkemnek, hogy haladunk, de erősödött a fájdalom, és ahhoz képest mégsem történt megint sok-sok nyomáson át „semmi”. Ami persze így nem igaz.

Éreztem a kisfiam törekszik egyre jobban lefelé, kifelé, én pedig csak szorítottam, tartottam vissza. Féltem a fájdalomtól és hogy szét fogok repedni. Nyomtam ugyan minden összehúzódáskor, de ezzel egy időben szorítottam a fenekemet, mert, ahogy engedtem, hogy jöjjön kifelé, megérkezett az a fájdalom, amitől rettegtem. Küzdött az agyam az ösztöneimmel.

És akkor elhangzott egy mondat, ami még nehezített a dolgomon. „Most már csak azon múlik, hogy mikor bújik ki a baba, hogy az anyukája mikor hajlandó elengedni.” Ez idáig azt gondoltam, valaki, akárki tud rajtam segíteni, ezzel a mondattal viszont tudatosult bennem, hogy csak én rajtam múlik minden. Felelősséget éreztem a vállamon. Rémisztő volt. És én továbbra sem engedtem Csonginak, hogy csússzon kijjebb.

Mozdulnunk kellett, mert nagyon fájt a térdem, és mert éreztük, hogy változásra van szükség. Beleültem Zsolti ölébe, és nyomtunk tovább, mert hogy innentől már a férjem is velem élte meg az összes hullámot. Minden fájás előtt, már jelezvén a közeledtét, remegtem teljes testemben, ebből mindenki tudhatta, hogy itt a következő lehetőség, hogy megszülessen a babám. De én nem engedtem továbbra sem.

Kiküldtek pisilni, de nem tudtam, viszont jöttek a következő fájások. Bea kijött utánam és mondta, hogy nyomjak nyugodtan, született már kisbaba vécében, ettől ne rémüljek meg. Ahogy leültem, éreztem is, hogy jó póz lenne ez a szüléshez, de felpattantam, mondtam, az én gyerekem nem születik vécében.

Sírtam Bea vállán, és végre el tudtam neki mondani, attól félek, hogy szét fogok repedni. Kérdezte, hogy szeretném-e, ha gátat metszenének? Én tiltakoztam, hogy pont ezt szeretném elkerülni. Erre ő mondta, hogy semmi gond, akkor megoldják.

Visszahelyezkedtem Zsolti ölébe, és folytattuk a szülést. Forró vizet készítettek, tömény vajúdóolajjal, és minden nyomásnál Bea egy ebbe a vízbe mártott vattával tartott ellen a gátamnál, plusz eltorlaszolta az esetlegesen távozó széklet útját is. Ugyanis ez volt a másik aggodalmam. Azt mondták, mire oda kerülök, nem fogok tudni ilyenekkel foglalkozni, de én tudtam. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy a férjem ilyet lásson tőlem. Tudom, ez prűdségnek tűnik, de tényleg nem tudtam levetkőzni a szégyentől való félelmet.

Kis Csongi igyekezett kifelé. Éreztem, hogy már pár nyomás, és kint van a fejecskéje.

Így utólag már nem tudom elképzelni és felidézni sem, milyen lehetett az a fájdalom, ami olyan hangos kiabálásra késztetett. Nagyon szégyelltem, de végigordítottam a kitolást. Azt gondoltam, sokkal jobban tudom majd kontrollálni a történteket, de koránt sem volt így.

És végre meglátták a hajacskáját, mondták, szép, hosszú, fekete. Éva még pödörgette is neki picit a szünetekben. Nagyon örültem azoknak a szabályos szüneteknek. Kész felüdülés volt. Meg is próbáltam, hogy nem nyomok egy fájás alatt, de nem sikerült, annyira erős a késztetés, hogy nem lehet ellenállni neki. Ha összeszedtem magam, négyet tudtam nyomni egy összehúzódás alatt. Ha nagyon elkeseredtem, csak kettőt. Kemény meló volt.

Sok fel-lecsúszkálás után kipréselődött a fejecske. Feszített, és vártam, hogy most már kicsusszan, ugyanis egy barátnőm ezt mondta. Hát nem csusszant senki sehova. Gátmetszéssel lehet, hogy így megy, de nálam nem.

A harmadik kemény fájásra született meg édes fiacskám. Rövidke köldökzsinórját letekergették róla, és a mellkasomra tették. Innentől megint minden teljesen természetes érzés volt.

Fáradt volt a drágám, csak pihegett, semmihez nem volt ereje. Próbáltuk rávenni, hogy cicizzen, gyorsabban jöjjön a méhlepény, de elfáradt, csak nézegetett. Én vele ellentétben felpörögtem. Boldog voltam és könnyű.

Egy idő múlva aztán, miután elvágták az addig lüktető köldökzsinórt, nekilátott Éva, hogy valahogy kijuttassa belőlem a lepényt. Levált már, de mivel még nem tudtam pisilni, és rengeteget ittam a szülés alatt, a nagy hólyagomtól nem tudott kijönni. Lezuhanyoztam, és próbáltam nyomogatni guggolva, a meleg vízsugár alatt, de nem jött. Lefeküdtem, kettőt nyomtam, Éva picit húzta, és kint volt. Miután megvizsgálták, Zsolti azonnal nekilátott, hogy elültesse rá a megvásárolt körtefácskát.

Már teljes volt az öröm, lehetett mindenkit értesíteni. Beáék pedig indulhattak a következő szüléshez, ahova már három órával azelőtt hívták őket.

Összességében könnyebbre számítottam, de lehet, hogy csak hosszú volt, és elfáradtam. Az első összehúzódástól számítva 19 óra, plusz a lepény. A szülés mégiscsak egy beavatás, ahol mindenkinek meg kell küzdenie a démonjaival, nekem eddig tartott, míg legyőztem őket.

Fantasztikus élmény volt, és azóta is az minden napunk a kisfiammal. Biztosan tudom, hogy hatalmas segítséget kapott az életéhez, hogy a születése a saját ritmusunkban, békében és háborítatlanul zajlott.

Hálás köszönetem a két drága segítőmnek, szívem minden szeretetével gondolok rájuk!

W. Zs. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.