igaz történetek szülésről, születésről

1880. nap: Gátmetszés és repedés nélkül (Kata)

1880. nap: Gátmetszés és repedés nélkül (Kata)

Azt szeretném történetemen keresztül üzenni minden kismamának, hogy legyen optimista, higgyen erősen abban, hogy minden rendben lesz, és olyan boldog terhessége és könnyű szülése lesz, mint nekem volt.

Ezúton köszönöm az I. kórház szülészetén és csecsemőosztályán dolgozó minden munkatársnak azt a sok segítséget és kedvességet, amit az ott töltött néhány nap alatt kaptunk lányaimmal. Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy leírjam én is szüléseim történetét, hogy megosszam azokat más kismamákkal.

Mindig is optimista ember voltam, ez határozta meg mindkét várandósság alatt a várakozást.

Házasságkötésem után még öt évet dolgoztam, nagyon szerettem a munkámat, és úgy éreztem, akkor szeretnék gyermeket vállalni, ha minden porcikám ezt kívánja és nem a munkám lesz a fontosabb. Körülbelül három évvel az után, hogy lakásunkat nagyobbra cseréltük és az új otthonunkban jutott hely gyerekszobának is, ami a felújítás után még üresen maradt. Ekkor kezdett motoszkálni a fejemben a gondolat: gyermeket szeretnék, és ahogy múltak a napok, egyre erősebbé vált a késztetés, mígnem minden gondolatomat ez foglalkoztatta.

Azon szerencsés párok közé tartozunk a férjemmel, hogy szinte ahogy elhatároztuk, hogy itt az ideje, rögtön megfogant az első gyermekünk. Az első gyermekemmel a pocakomban az idő csodálatosan telt. Nem émelyegtem, nem volt hányingerem vagy rossz közérzetem.

Amellett, hogy a nyolcadik hónapig dolgoztam, tervezgettem a gyerekszobát, csinosítgattam a lakást, „fészket raktam”. Már több éve ezt megelőzően, S-hez jártam nőgyógyászhoz, nagy volt a bizalmam benne – ami számomra a legfontosabb –, mert egy nagyszerű, nyílt, egyenes embert ismertem meg személyében, aki humorérzéknek sincs híján.

Nagy örömömre szolgált, amikor kiderült, hogy gyermeket várok – és jobban kezdett foglalkoztatni a szülés, annak lefolyása, a kórház és az orvos szemlélete, hozzáállása az egész témához stb. –, hogy ebből a szempontból sem csöppenhettem volna jobb helyre. Ugyanis a már említett orvos és kórház szemlélete kiegészülve választott szülésznőmmel, Erzsikével a tökéletes választás volt számomra.

Mikor férjemmel elkezdtünk járni a szülésre felkészítő foglalkozásokra, nagy örömmel tapasztaltam, hogy egy olyan, a hivatásába szerelmes, pozitív értelemben megszállott csapat verődött itt össze, hogy egy, a kórházat választó kismama a gyermekével csak a legjobb helyre kerülhetett.

Nem tudom, miért, de számomra az első szülésem előtt a „mumus” a gátmetszés volt, így szokásom szerint optimistán el is határoztam, hogy nekem ilyen nem lesz. Ez a környezetemben nem kis mosolygást váltott ki, de én hittem benne, hogy elkerülhetem. Elkezdtem kismamatornára járni az S. kórházba Andrea gyógytornászhoz, ami gáttornát is tartalmazott. A gáttornát vagy intimtornát gyakoroltam, amikor csak tehettem. Megkérdeztem a családom nőtagjait is, kinek hogy zajlott a szülése. Kiderült, hogy a most 82 éves nagymamám három nagysúlyú babát hozott a világra akkor még bábával, mindhármat gátmetszés és repedés nélkül. Ettől csak még erősebb volt bennem a hit, hogy ezt meg lehet úszni.

A terhesség 32. hetében kiderült, hogy lányunk lesz, akinek a nevét – Kata – már nagyon régen kiválasztottuk. Lassan eljött a szülés ideje, 29-ére voltam kiírva. A babaszoba kész volt, a kórházi csomag összepakolva, készen álltam hát, várva a nagy napot. Közben meglátogattuk a szülőszobát, ahol szintén nagyon örültem a hírnek, hogy ebben a kórházban nem alkalmazzák már sem a borotválást, sem a beöntést. Ez is egy olyan „apró” kellemetlenségtől kíméli meg a kismamákat, ami remegő térdekkel megérkezve a kórházba nem mellékes.

Huszonkettedikén hajnali kettőkor kezdett szivárogni a magzatvíz, gyenge fájásokkal kísérve. Felkapva a csomagomat azonnal indultunk a kórházba. Nagyon kedvesen fogadtak minket, óvatosan megvizsgáltak – három centire volt nyitva a méhszáj –, majd értesítették a választott szülésznőt és az orvosomat.

A CTG is elég erős fájásokat mutatott, ezeket már éreztem is. Ekkor kezdett elképzelésem lenni a további megpróbáltatásokról. Azt is reméltem, hogy ha a fájások elég erősek, akkor talán érnek is valamit, így talán nem fogok túl hosszan vajúdni.

Erzsike, a szülésznő közben felajánlotta, hogy talán üljek be egy kád meleg vízbe, hátha az jólesne. Így is tettem. Reggel hat óra körül már benn is ültem a kádban. A férjem végig mellettem volt, szegénynek minden fájásnál egyik kezemmel a pólójába, másikkal a karjába kapaszkodtam, szükségem volt a fizikai közelségére. Többször felajánlottam neki, hogy most már átveheti tőlem ezt a feladatot, de nem sikerült meggyőznöm.

A tornán tanult légzéstechnikát próbáltam használni, ami annyiban segített, hogy a légzésre próbáltam koncentrálni. Ez egy kicsit elterelte a figyelmemet a fájásról. Mire reggel hét óra körül kiszálltam a kádból már az elviselhetőség határán lévő fájásokkal, Erzsike megvizsgált és ekkor már hét centire volt nyitva a méhszáj. Örömmel mondta, hogy na, nemsokára szülünk, erre én két fájás között visszakérdeztem: miért, eddig mit csináltunk? Ő persze szülés alatt a kitolási szakaszt értette.

Ez után az orvosom elmondta, hogy a gyerek feje meglehetősen nagy és még nincs lenn a szülőcsatornában, így nem tudja megmondani, mikorra várható. Először azt kell megtudnunk, befér-e a feje. Azután lesüllyedt a baba és a feje sem bizonyult nagyobbnak a helynél, amelyen át kellett férnie.

Ekkor még megkérdezte, hogy mi legyen azzal a gátmetszéssel, mire én azt válaszoltam, hogy nem szeretnék sem repedni, sem gátmetszést. Ő csak mosolygott, de azért reméltem, hogy sikerül.

Az első tolófájásnál bizony meglepődtem, mert számomra nem volt fájdalmas, legalábbis annyira nem fájt, mint egy tágulási fájás, de olyan elemi, belülről fakadó erő késztetett tolásra, hogyha már egy csepp saját erőm nem lett volna, akkor is ki tudtam volna tolni a babát. A kezemet, amikor már majdnem kinn volt a pici fej, odavezették, hogy érezzem, miért küzdünk. Két-három tolásra kinn volt a fej és már csak egy kicsi tolás kellett, hogy megszülessen a kislányunk, Kata. Huszonkettedikén reggel 8 óra 5 perckor 3920 grammal, 60 centivel és 36 cm-es fejkörfogattal érkezett.

Szegény férjem pólójának a nyaka a köldökéig kinyúlt a sok belekapaszkodástól. Mindketten sírtunk a boldogságtól. A hasamra rakták ezt a csodálatos kis csomagot, és rögtön elkezdett szopni.

Mosolyogva mellém lépett Erzsike és megkérdezte, lehet-e egy jó híre. Azt jött tudatni velem, hogy nem volt szükség gátmetszésre és nem is repedtem, hála a gátvédelemnek, a tornának. Ez rengeteget jelentett.

Miután mint újdonsült család két órát együtt töltöttünk a szülőszobán, Katát elvitték a szokásos gyermekorvosi vizsgálatra. Addig én lezuhanyoztam és úgy éreztem magam, mint a terhességem előtt, egy különbséggel: határtalan boldogságot éreztem, még a szülést követő kb. 20 órában, szinte nem tudtam aludni, hiába éreztem a kitolás előtt nagyon fáradtnak magam, most egyszerűen energia szállt meg és csak néztem, néztem az ágyamon édesen alvó nagy csodát, az élet értelmét, első gyermekemet.

Már ekkor bennem volt az elhatározás: jöhet a következő!

H. B. R.

(A kép illusztráció, készítette: Vizkelety Márton.)

Véletlenül kiválasztott mesék.