igaz történetek szülésről, születésről

1590. nap: Egy péntek délutáni császár (Csenge)

Megjelent: 2015. febr. 11.

Nem úgy írom ezt a történetet, ahogy akkor átéltem, már nem tudom azzal a naiv bizalommal újraélni Csenge születését, nem tudom nem hozzágondolni, hozzáérezni azokat a kérdő- és felkiáltójeleket, amikkel az idő teletűzdelte…

 

Az önmagát beteljesítő jóslatféle

Választottam egy orvost, ami persze önmagában nem lenne baj. De hogyan? Nem voltak bonyolult szempontjaim, legyen olyan ismerős, akinek pozitív, szülős tapasztalata van róla, és dolgozzon olyan helyen, ami elég biztonságos. Találtam is egyet, ugyan nem közvetlen ismerős szült nála, de kétszer is (pár év múlva kiderült, hogy mindkettő császármetszés volt), és a klinikán vezet le szüléseket, aminél nem is kell jobb hely, ha bármi történne. Hát így indultunk…

Viszonylag sokat olvastam a szülésről, persze csak arról nem, amiről igazán kéne. Mindenesetre úgy gondoltam, én már mindent tudok, amit előre tudni lehet – egy klasszikus medikális szülésről. Önostorozóan hangozhat, de lényegében azt kaptam, amit vártam.

 

Gyanútlanul és kérdés nélkül

A várandósság addigi életem legkiegyensúlyozottabb kilenc hónapja volt. Az első hetek rosszulléteit leszámítva egészségesebbnek és nőiesebbnek éreztem magam, mint valaha, az utolsó pillanatig dolgoztam, bababútort raktam össze, nagyokat sétáltam, tele voltam energiával. Amíg a többi velem „egykorú”, tehát erősen a 40. hét felé közelítő kismama azon kesergett, hogy itt fáj, ott nyom, így hasogat, úgy vizesedik, addig én kezdtem azon aggodalmaskodni, hogy miért nem érzek még semmit.

A 40. hetet betöltve az orvosom azt mondta, hogy innentől naponta be kell járnom a kórházba, hogy nyomon követhessék, biztosan minden rendben van-e, meg hogy „egy hetet még engedünk a természetnek”, de a 41. héten elindítjuk a szülést. Végtelennek tűnő hét következett. Minden reggel úgy ébredtem, hogy talán ma, mert „alig aludtam az éjjel”, vagy éppen „túl jól aludtam”, vagy mert „szokatlanul meg van dagadva a fejem”, vagy éppen „hirtelen túl könnyűnek érzem magam” stb-stb. De semmi.

Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez még nem a terminus, legalábbis Csengének biztos nem az. Nagyon nem akartam indított szülést, de sajnos nem voltam elég felkészült ahhoz, hogy kiálljak magunkért meg azért a kis időért, amire még szükségünk lett volna. Bíztam a fehér köpenyben, a klinikában, és meg voltam róla győződve, hogy „ha ők azt mondják, akkor az biztos úgy is van”, és minden döntés csak és kizárólag a mi érdekeinket szolgálja…

Végül nem vártuk meg a 41. hetet. Nem, nem azért, mert Csenge elhatározta magát. Pusztán annyi történt, hogy az orvosom egy nappal korábban volt ügyeletes, és úgy gondolta, hogy az egyszerűség kedvéért essünk túl rajta akkor. Orvosilag ugyan semmi érvet nem tudott felhozni, sőt ő maga mondta, hogy a leletek alapján minden a legnagyobb rendben, de „a biztonság kedvéért” meg „ez amúgy is így szokás a klinikán” stb-stb., szóval vágjunk bele.

Így aztán péntek reggel hétkor jelentkeztem a szülőszobán azzal, hogy egy óra múlva elkezdek szülni. Milyen groteszk, másokat ilyenkor a fájás kelt fel, engem az ébresztőóra…

Nem igazán tudtam, mi fog történni, és ahogy beléptem a szülőszobára, olyan valószerűtlennek és idegennek tűnt az egész. Tehát hétkor beindult a gépezet: adminisztráció, bevackolás a szülőszobára, átöltözés, vizsgálatok. Nyolc körül végre megjelent az orvosom, annyira örültem neki, végre egy ismerős arc. (Szülésznőm ugye nem volt, mert a klinikán ez sem szokás…) Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, és azt is megsürgette, hogy Apa is végre csatlakozhasson hozzám. Valahogy értett ahhoz, hogy mindig úgy bukkanjon fel, hogy attól még inkább biztos legyek abban, hogy ő az én személyre szabott megmentőm…

Valamikor negyed kilenc-fél kilenc között felhelyezte a prosztaglandinzselét, amit két óra fekvés követett. Közben felszerelték rám a CTG-t, bekötöttek egy infúziót, és nem volt más dolgom, mint várni a kellemetlenül hideg szobában. Nagyon fáztam, mindössze egy vékony kincstári hálóing volt rajtam, amit egy takarónak csúfolt lepedővel próbált felturbózni az a fiatal lány, akiről utóbb kiderült, hogy ő volt a szülésznőm.

A hideg és az izgalom miatt naná, hogy a kétórás kötelező vízszintes tartózkodás alatt jött rám a pisilhetnék, így aztán átestünk egy ágytálazáson is. A fiatal szülésznő (gyakornok?) nagyon rendes volt, még ezt is ő intézte, ahogy minden másban igyekezett a segítségemre lenni, pedig láthatóan ő is legalább annyira izgult, mint én, szinte már kezdtem megsajnálni.

A két óra alatt legalább nyolc vadidegen köpenyes nézett be hozzám a köszönés-bemutatkozás felesleges köreit mellőzve, közülük legalább öt alaposan meg is vizsgált, hümmögtek egymás között, én meg csak kapkodtam a fejem, és próbáltam rájönni, hogy mi folyik körülöttem… A gél kb. 20 perc alatt elkezdett hatni, kilenc körül már ötperces fájásaim voltak – eredmény nélkül.

A két óra elteltével ismét felbukkant az orvosom, és végre felállhattam. Újabb kötelező körök jöttek: beöntés és borotválás. Ezután végre lezuhanyoztam, ami akkor nagyon-nagyon jólesett, végre valami otthonos, már amennyire egy kórházi zuhanyzót annak lehet nevezni…

Újabb vizsgálatok jöttek, és újabb hosszas fekvés a CTG miatt, közben pedig már párpercesekké sűrűsödtek a fájások. Az ágyon való hosszas vergődésből megint az orvosom mentett meg, levetette a CTG-t, és mondta, hogy sétálgassak nyugodtan. Magamtól nem kértem volna a világért se, a jó kislányok nem tesznek ilyet, viszont roppant hálásak, amikor engedélyt kapnak rá… Végre úgy éreztem, hogy haladunk. Lépegettem, ringatóztam az ágy és a fal közötti 1×1 méteres kis térben, időnként megtámaszkodtam az ágyon, vagy belekapaszkodtam Apába.

Aztán egyszer csak éreztem odabent egy kis pattanást. A burok – gondoltam, és el is kezdett valami véres víz csöpögni a padlóra. Vérre valahogy nem számítottam. Megijedtem. Jöttek a szokásos, ismeretlen látogatóim, megvizsgáltak. Szóltam, hogy szerintem megrepedt a magzatburok, mire azt mondták, hogy á, nem hiszik, a véres izére pedig végképp nem reagáltak semmit, majd elmentek, én meg tébláboltam tovább a padlón szaporodó kis pocsolyákban, ezúttal már mezítláb, mert csordogált a frottír papucsomra a lé.

Végül a takarítónő lépett közbe (nagy hatalom minden kórházban), feltörölte a tócsákat, és leterített alám néhány lepedőt, hogy valamivel javítson a körülményeken. Ekkor futott be ismét az orvosom, és megállapította, hogy valóban a magzatvíz szivárog, a vér teljesen normális tágulási vérzés, és tádáám, végre sikerült egyujjnyi rést produkálnunk!

Ekkor már erősen benne voltunk az ebédidőben, Apába úgy kellett belekönyörögnöm valami ételt, mert nem akart úgy előttem enni, hogy nem ehetek, nem ihatok. Tovább küzdöttem az újabb milliméterekért, de nem jártam sok sikerrel, és mi tagadás, valahogy olyan érzésem volt, hogy ez nem az igazi, ennél jobban kéne fájnom. Fáradt voltam, de ha már belekezdtünk, nagyon meg akartam csinálni.

Talán két óra lehetett, amikor a dokim letaglózott a hírrel: meg kéne császározni. Azzal magyarázta, hogy szemmel láthatóan nem úgy haladunk, ahogy kéne, és nem akar engem sem tovább „kínozni”, illetve a babát sem kockáztatni. A vizsgálat során kiderült, hogy Csengének nem sikerült beilleszkednie, ami jó eszközt adott az orvosom kezébe ahhoz, hogy alaposan rám ijesszen, és kérdés nélkül beleegyezzek a műtétbe, bár – ahogy a szülésindítás indoklásakor – most sem volt semmi komoly baj, és igazából mindketten jól voltunk…

 

Kivették, elvitték

Átgurítottak a műtőbe, és innentől bosszantóan felgyorsultak az események. Egy nagyon kedves műtős bácsi felültetett az asztalra, befáslizta a lábaimat, és végtelen türelemmel igyekezett megnyugtatni. Arra emlékszem, hogy őrületesen remegtem, aztán két fájás között megkaptam a spinális érzéstelenítést, majd végigfektettek a műtőasztalon, valaki kifeszítette a karomat, amibe újabb anyagokat fecskendeztek be, felhúztak az arcomhoz zavaróan közel egy zöld paravánt, és egyre inkább kezdett bennem tudatosulni, hogy búcsút inthetek a megálmodott, szülés után családilag összeborulós, meghitt pillanatoknak…

A műtét zökkenőmentesen zajlott, ha nem számítom zökkenőnek azt a horrorisztikus érzést, ahogy ilyenkor az ember szerveit húzzák-vonják, és ahogy elkap a rettegés a ki-tudja-mi mellékhatásaként rám törő fulladásérzés miatt. Villámgyorsan kiemelték Csengét, odatartották nekünk, épphogy végig tudtunk nézni rajta, a borzas haján, a kis benyomódott nóziján, a kétségbeesetten kapálódzó tagjain, majd még gyorsabban el is vitték. Meg sem ölelhettem, még csak meg sem érinthettem. Hallottam, hogy sír, és nekem ott kellett feküdnöm a műtőasztalon, és nem lehettem vele, hogy megnyugtassam. Csak abban tudtam reménykedni, hogy míg fürdették, mérték, legalább Apa odamehetett, és talán az ő hangjában felfedezett valami ismerőset, bár mi ez az anyai öleléshez, meleghez, illathoz és a szopizáshoz képest…

A következő pár perc, óra elég homályos. Összevarrtak, átkerültem egy gurulós ágyra, és elkezdtek tolni valahova. Menetközben egy pillanatra még elém tartottak egy szipogó kis pólyás csomagot, de aztán csak toltak tovább, én meg csak kérdezgettem, hogy mikor láthatom, mikor kapom meg? Elhelyeztek az emeleti őrzőben három másik anyuka mellé, ahol végre nyugalom volt – és végtelen üresség…

Aztán valamikor estefelé végre felhozták a babákat, köztük az én Csengémet. Mellém tették, és végre kaptunk pár percet, hogy megjegyezzük egymást. Még mindig nem szoptathattam meg. Hogy miért, nem tudom, nyilván a klinikán ez sem szokás, a jó kislány meg továbbra sem kérdezett…

Megint egyedül maradtam. Késő este felkeltettek minket zuhanyozni. Addigra már teljes intenzitással éreztem a sebet, gyenge voltam, csövek és katéter lógtak belőlem, de csak arra tudtam gondolni, hogy vajon Csengével minden rendben van-e. Ki lehet vele, ki vigyáz rá, megnyugtatják-e, ha sír?…

Úgy volt, hogy másnap reggel lemegyünk az osztályra, de volt egy kis csúszás, így majdnem dél lett, mire helyet kaptunk a földszinten. És megkaptam Csengét… Vagy ő engem… Jöhetett az anyai ölelés, meleg, illat és a szopizás. Egy csapásra minden a helyére került, minden végtelenül magától értetődő és természetes volt. Ott voltunk egymásnak éjjel-nappal, végre, végre, végre….

Az első, külön töltött, hosszú-hosszú órák nagyon nehezen gyógyultak, és ehhez jött a fájdalmas ébredés, hogy mindennek nagyon nem így kellett volna történnie, és én mégis hagytam, hogy így történjen… Kegyetlen érzés, hogy – ahogy a legfontosabb dolgokat általában – ezt sem lehet visszacsinálni. Nem tudtam mást, mint megpróbálni tanulni belőle, hogy a testvéreinek már ne így kelljen érkezniük…

Sz-H. Z.

Marci > > >
Hajna > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.