Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 450. nap: Egy éve, kicsi Napsugár (Rebus)

450. nap: Egy éve, kicsi Napsugár (Rebus)

Megjelent: 2011. dec. 29.

Születés utáni fotónk nincs. Nem is vittünk be gépet. Van pár kórházi, azokból raktam be ide néhányat. Ez a gyönyörűség pár napos: péntek hajnalra született Rebe, hétfőn mentünk haza. Ez akkortájt készülhetett.

És akkor… Most úgy jöttem le az altatásból, hogy megírom. Egy év után. Úgy sem lesz benne minden, nem is lehet, de megpróbálok valamit írni azért.

Áron születéstörténetét egy nagyon-nagyon hosszú, kézfájós genki éjszakán majdnem befejeztem. Aztán felébredt Rebeka, és a kézírásos, egyre kuszább jegyzet bekerült egy könyvbe. A Sheila Kitzingerbe… Ahol a rajzom is van a születéséről. Áron kicsim, Kicsi Hold…

Áron: problémamentes hónapok, tudatlan sodródás az intézményrendszerben, nem beismert félelem, kórház, „túlhordás”, indítás, oxitocin, „krónikus fájásgyengeség”, péntek délután, „ez ezt csinálja egész nap”, császár.

Császármetszés-feldolgozó csoport, évekkel később.

Újabb baba, szülésre felkészítés, otthonszülésre készülés, havonta egyszer megyünk a leendő segítőinkhöz.

Szép napok. Harmadik hónap, korai fejlesztő: kedves szülők, a gyermek nem a kétnyelvűség miatt autisztikus, hanem autista. A második, durvábbik vizsgálatot egyedül ültem végig. Alig bírtam ki sírás nélkül. Aztán már nem is. Annyit sírtam, mint se előtte, se utána soha.

Aztán az otthonszülésben meghalt baba. Az otthonszülés törvényi szabályozása… császár után tilos… nincs otthonszülés…

Nőtt a hasam, és soha ilyen boldog nem voltam. És soha ennyit nem sírtam. Egyszerre.

És féltem. Most már tudom, hogy mennyire. Annyira, hogy Rebeka sem születhetett meg békésen, szépen, otthon, nekünk. Annyira, hogy ő is egy műtőben érkezett közénk, ugyanott, ahol majdnem öt évvel azelőtt a bátyja.

De nem volt ugyanolyan. Ő a mi „otthonszületett császáros babánk”.

Megint túlhordok. Megint. Az SZTK-ban egy vadbarom közli, hogy szerinte ne erőlködjek a természetes szüléssel, menjek inkább be a Jahn Ferencbe valamelyik kedden, akkor van a betegbemutató(!), és beszéljem meg, hogy mikor termináltatjuk(!) ezt a terhességet. És odavés egy bődületes, piros V-betűt, V mint veszélyeztetett, a kiskönyvem elejére. Mert császár volt az első. Rohadjatok meg.

Na, és a főorvos úr, akihez bejelentkezni küldött a bábám ‒ ha esetleg gond van, és be kell majd menni a kórházba, tudjon rólam. Állítólag ez meg van beszélve. Állítólag minden eddigi, császár után otthonszülésre készülő nő így csinálta, és mindenkivel nagyon kedves volt. Na, ja. Csak nekem ő csinálta az előzetes császárt. Ó, sértett hiúság… Bánt, bánt, bánt, sárba tipor. Na, ja, a kilencedik hónapban nem nehéz megbántani valakit. Rám ijeszt. Pedig amúgy is félek, nagyon félek.

És túl vagyok a terminuson. Egy nap, két nap, sok nap, két hét, negyvenharmadik hét… CTG-re járok a bábához. Ez jó. Szeretem. Egy kétségbeesett éjjel felhívom a doulámat is. Sírok. Megnyugtat. Őt is szeretem.

Oma ott lakik nálunk. Nagyon jó, hogy ott van.

Aztán elfolyik a magzatvíz. Vagy mégsem. A bába szerint ez még nem az. Telnek a napok. Jósló fájások. Már minden éjjel. Tízpercenként. Aztán ötpercenként. Napközben semmi. Mintha hónapok telnének el. Semmire nem emlékszem abból az időből. Áronnal Kris van és Oma. Én mesélek neki éjjel, és mellé fekve altatom. De másra nem emlékszem. Szép az idő. Otthon vagyok. Már nem is mernek keresni az ismerőseim. Már április van. Március közepére voltam kiírva. Félek.

Kedd este. Ezek talán már nem jósló fájások. Nem, ezek már nem. Felhívom a „szülős számot”. Ki van kapcsolva. Nem lehet kikapcsolva! Azt mondták, hogy soha nem kapcsolják ki! De ki van kapcsolva. Írok ide-oda SMS-t, hívom a bábát a saját telefonján. Ő sem érti, hogy lehet kikapcsolva, de jön. Jönnek, a választott doulával együtt.

Eltelik az éjszaka. Fájok. Borogatnak. De valahogy érzem, nem az igazi. Talán ők is érzik.

Reggel lesz. Áron elmegy óvodába. Nem tágultam semmit. Fájok, de gyengül. Leáll. Dél körül a segítők elmennek, pihenjek. Áron hazajön, délután Orsi jön érte. Nála alszik majd ma éjjel. Estére megint fáj. Ez már tényleg fáj. Jönnek. Kedvesek, kedvesek, nyugodtak. Megágyazunk nekik a kisszobában. Vajúdok. Most már tényleg. Borogatás, fürdés, fájás, csorgó magzatvíz, szép, szép emlékek. Fekszem a kádban, finom meleg, szép minden, fáj, szép, fáj, Kris ott alszik mellettem a földön. Vajúdok. Aztán már annyira fáj, hogy nem tudok leülni a vécén, ha pisilni kell. Már nem merek kimenni a vécére. Félek ott lenni, egyedül, ott nagyon fáj.

Csütörtök reggel. Megvizsgálnak. Nem tágultam az utolsó vizsgálat óta szinte semmit. Pedig ezt az éjszakát én igazán végigvajúdtam! Sírok. Tudtam… Tudtam? Nem tudom. Ettől féltem? Féltem? Féltem.

Menjünk be a kórházba. Menjünk. Átírom a kiskönyvet, hogy ne azzal kezdjenek, hogy merek én még egyben lenni a negyvenharmadik héten. Mielőtt elindulnánk, meglátom az asztalon, már ki volt készítve az olló és a madzag, a köldökzsinórhoz. Ők is azt hitték, megszülök még ma éjjel. Elbőgöm magam. Csütörtök van, ilyenkor a bábának délelőttönként ott kell lennie valahol. Azt mondom a kórházban, reggel hétkor ment el a magzatvíz, akkor békén hagynak majd egy darabig, hátha pár órán belül beindul magától. És mire bekötik az oxitocint, a bába is odaér majd.

Bemegyünk. Edit vár. Véletlenül éppen ott volt, felhívtam, megvár. Jó, hogy ott van. Ülünk a vajúdóban. Undorító egy hely, pedig biztos nagyon büszkék rá. Iszonyú kényelmetlen bőrfotelek, volt már ebben ottani szülésznőnek fájása? A kérdés költői. Nem írom alá előre a császáros beleegyező lapot. Nem. De értse meg anyuka, ha hirtelen kell majd műteni… Nem. Majd én szólok, hogy nincs kitöltve, bazmeg, és akkor rendben lesz az adminisztrációtok. Várunk. Edit és Kris a lábamnál kuporognak. Kábé tízpercenként fájok egy kicsit. Úgy érzem, reménytelen. Úgy érzem, hagyjuk a picsába az egészet, menjünk a műtőbe, oszt kész. Hagyjon mindenki békén.

Aztán megjön a bábám. Ez jó. Várunk. Bekötik az oxitocint. És ez is jó. Teljesen más, mint Áronnal. Ezek az én fájásaim. Az enyémek. Egyre erősebbek. És megjön a doulám is, édes istenem, ez is milyen jó, nem is tudtam, nem is mondták. Nem tudom neki mondani, de nagyon jó, hogy ott van. Nagyon jó, hogy ott vannak.

Fáj, fáj, fáj. Borogatás, muskotályzsálya-illat itt is. Lassan ránk sötétedik. Néha bejön a „kórház” is, megvizsgál az ottani szülésznő. Műszakváltás. Az addigi ügyeletes, kezdő, nagyon fiatal dokit, aki kábé úgy néz bábánkra, mint egy kicsit ijesztő anyaistennőre (jól van, na, el voltam szállva, tényleg így látszott), felváltja egy idősebb pasi. De ő is kedves. Bemutatkozik, most nem jut az eszembe a neve. De kedves. Kérem, ne fájás közben vizsgáljon. Jó. Nahát. A szülésznő is kedves. Csak minek dirigál. Hogy így vegyem a levegőt meg úgy, amikor vizsgál. Ja, mert vizsgálgatnak ám doszt. És szinte mindig van valami megjegyzésük az időről. És ez borzasztó. Egyszer kiabálok is, káromkodom, „még várunk egy órát, és akkor… mi lesz akkor, he, mi lesz akkor, bazmeg?!”

Amikor csak a segítőkkel vagyok, akkor minden jó. Időtlen fájdalom. De jó. Csak az a kurva drót ne lenne. Meg a tű. Meg a szarakodás a palackokkal. Lassan ránk sötétedik. A segítőim biztatnak, nemsokára szülünk. Tolófájás. Szülőszék. Tolófájás. Gyere ki, kislányom… Kislányom? Igen, kislányom. Most már biztos. Tudom, hogy lány. Úgy hívják, Dolores. Fájdalom. Ki fog jönni? Ki tud jönni? Hangosan kérdezem. A bába: „Igen, persze.” De biztos? „Biztos.” Édes kicsi Dolores, gyere.

Nem jön. Nem jön. Mittomén, nem értek hozzá, nem emlékszem jól, a bába kedvesen, halkan magyaráz, teljesen kitágultam, de még nem simult el a méhszáj… Mond valamit, mekkora pereme van. Már amennyire én oda tudok figyelni. Mit kell csinálni? Feküdjek le a szülőágyra. Egy fájás a jobb oldalamon, egy fájás a hátamon, egy a bal oldalamon. Nem, nem akarok lefeküdni. Úgy nagyon fáj. Elviselhetetlenül. És már annyi ideje fájok. Évek óta. Mindig. Muszáj. Lefekszem. Tolófájások. Jobb oldal, hát, bal oldal, tolófájások. Mindegyiknél arra gondolok, jajistenemnembíromki. Aztán eszembe jut, amit Éva mondott egy kismamajógán, hogy ő a szülésénél jött rá, hogy a szülés ‒ jóga. És értem. Megértem. Onnantól kezdve erre gondolok: jobb oldal: ez egy ászána, ami segít megszületni, hát: ez egy ászána, ami segít megszületni, bal…

Kérdezem, mennyi ideig szokott ez tartani? Már én is kezdem azt a hülyeséget az idővel. A bába annyit mond, általában egy óra ‒ egy centi. Vagy nem ezt mondja. Nem tudom. Nekem egy centit kéne legyőzni. Nem tudom. Én három órára emlékszem. De lehet, hogy csak kettő volt. De több mint egy. Tökmindegy. Én háromra emlékszem. Három óra tolófájás, jobb, hát, bal. Jobb, hát, bal. Szerintem már a bába is simítja a méhszájamat vizsgálat közben, nemcsak a szülésznő. Biztatnak. Éjjel otthon leszünk. Hazavisznek. Nagyon szeretem őket.

Aztán megint szülőszék. „Gyere, kicsi Dolores, gyere, anya vár, anya nagyon vár.” Nem. Nem. Nem jön lejjebb. Felállok. Tolófájások. Rángatom a drótjaimat. Lesöpröm magamról a szívhangfigyelőt, kiabálok. A bába simogat, visszacsempészi, olyan gyöngéden, hogy észre sem veszem. Aztán a segítők is kimennek, kettesben maradunk Krisszel. Az orvossal jönnek vissza, megbeszélték: pihenjünk egy órát. Éjjel fél tizenegy körül lehet. Addig leállítják az oxitocint is. Nem kell kivenniük a kanült, ebben a pillanatban kiesik magától. Folyik a vér a kezemen. Rászárad, rajta lesz még másnap reggel is, akkor veszem majd csak észre.

Krisszel egymás mellé fekszünk a szülőágyra. Két hajótörött, alszunk. Öt-tíz percenként jön egy tolófájás, közben alszom. Kapaszkodom Krisba. Nagyon szeretem.

Aztán jön az orvos, a bábával. Megvizsgál. Szerinte meg kéne műteni. Sírok. Mondom, szeretnék a bábával is beszélni. Sírok. A bába azt mondja, szerinte is. Vezeti a kezem: ez a baba már nincsen jól. Műtő. Ezt ismerem. Mindent ismerek. Van egy új ajtó. És most tolófájásaim vannak. Két fájás között szúrják a hátam. Iszonyú. Ülök a műtőasztalon, és kérem, hogy várjon, míg elmúlik ez a fájás. Éjfél elmúlt. Pénteken fog ő is születni. A kislányom.

Bejöhet mindkét segítőm. Ez jó, nagyon jó. Édesem, ő kint marad, Kris megint kint marad. Megint. Ő most is egyedül marad. Én nem. Velem itt vannak.

Műtét. Lekenik a hasamat, nagy zöld lepedők. Fázom. Már nagyon fázom, reszketek, pedig állítólag nagyon meleg van. Könyörgök egy kis vízért, kapok egy nedves gézdarabot. Valaki nekidől annak a jobb kezemnek, amiben nincs tű. A kanült a bal karomba, könyökhajlatba adják, pedig szerettem volna mondani, hogy ne oda. De lekéstem.

Műtét. Egyszer csak mintha vészhelyzetet játszanánk, hú, mindenki hangosan, össze-vissza beszél, úristen, milyen zöld a magzatvíz, a bába a fejemnél, megnyugtató, mély hangon: nem annyira zöld.

Innentől fogva két emlékem van. Az egyikben egy hosszú fehér folyosó van előttem, nagyon fényes. És ott rohannak a lányommal, elviszik tőlem, messzire, el azon a folyosón, és kiabálnak közben, de nem hallom a kiabálást. Csak tudom. Ebben az emlékben csend van, ijesztő, félelmetes csend, és ijesztően hosszú az a fényes folyosó.

A másik emlékemben tudom, hogy ott nincs folyosó, ott a műtő bejárata van, fél méterre az asztaltól. A babát pedig balra viszik. És kiabálnak, ebben az emlékemben hallom. Baj van, nagy baj van, tudom. Az első gondolatom: ha valami baja lesz, azt soha nem bocsátom meg magamnak, soha… A bába jön, a doula jön, megnyugtatnak. Csak ők beszélnek velem. Lélegeztetni kellett, de már jól van. Sírok. A másik emlékemben egy asszony jön oda mindig, hosszú haja van, hosszú szoknyája, lassan jár, és mély hangon beszél, és maga a nyugalom.

Kislány. Kérdezik, mi a neve?
Rebeka. És Dolores.

A karszalagján mindkettő rajta van. Amit másoktól tudok meg, Kristől, a segítőktől: nem sírt fel, lélegeztetni kellett, neonatológus, hívni akarták a Czerny-mentőt is. De aztán nem kellett, kicsi lány élni akart, nagyon akart élni. 3/10-es Apgar. A bábánk viszi ki mosdatni, öltöztetni. Kris hamarabb látja, mint én. Aztán nekem is odahozza a bába ‒ vagy a doula? A hosszú hajú asszony…

Kitolnak a műtőből. Elköszönök a segítőinktől. Még együtt lehetünk egy kicsit. Ugyanoda visznek vissza, ahol vajúdtam, visszapakolnak az ágyra. Rebekát rám rakják. Ez jó. Szopizik, mint aki csak erre várt. Gyönyörű. A leggyönyörűbb kislány. Kicsit nyöszörög. Elkezdem mesélni a Csipkerózsikát, ezzel altattam Áront az utóbbi hetekben minden éjjel. Figyel, megnyugszik. Elalszik. Kris is. Én is, majdnem.

Aztán Krisnek el kell mennie. Rebekát is elveszik. Már megint elveszik. Nem akarom odaadni. Maradjon nálam, miért nem maradhat nálam, tudok rá vigyázni. Nálam a helye. Nem. Ebben a pillanatban gyűlölöm Krist, amiért elmegy. Ha most itt maradna, velem hagynák Rebekát. De tudom, hogy haza kell mennie. Otthon várja Áron. A nagyfiam. Tudom, hogy el kell mennie, és nagyon szeretem érte, hogy megy Áronhoz. Kint Kris ezerszer megfogadtatja a csecsemőssel, hogy ha sír a baba, behozzák hozzám. Aztán elmegy.

Én maradok. Nem tudok aludni. Kicsit mégis. Aztán felébredek, és csak hánykolódom.

És akkor hozzák Rebekát. Hogy nagyon sírt. Nem hiszem el, hogy tényleg felhozták. Soha ilyen hálás nem voltam még senkinek. Kérdezi a csecsemős, megvolt-e már az, hogy pucéron rám rakják? Nem hiszem el, nem hiszem el… Mondom, nem. Akkor most, jó? Hajnali négy lehet, talán. Rám rakja a pici csomagot, pucér, szopizik, megnyugszik, gyönyörű kislányom. És megint el kell vinni.

A nővér ígéri, hétkor bejön, kiszedi az infúziót, és lemehetek az osztályra, és akkor majd megkapom. Hétkor senki. Nem tudok hívni se senkit. Fel akarok állni. Fáj a katéter. Tulajdonképpen egész éjjel fájt. A műtét közben is fájt. Fel akarom húzni az ágyra azt a kurva pisizacskót, hogy fel tudjak állni. És akkor majd kivergődöm állványostul, zacskóstul. Pucéron. Mert nincs rajtam ruha, persze. Nem tudom felhúzni a zacskót. A másik oldalon van, mint az állvány. Vergődöm. Leverem a mobilomat is. Lecsúsztam az ágyról, nem bírok mozogni.

Aztán megjön a nővér. Zuhany. Megjön Kris, Oma, Áron. Kicsi Áron… Nagy Áron, jaj de jó látni. Letolnak, tolószékkel. Micsoda luxus. Főorvos úr üdvözöl, hallotta, micsoda dráma volt az éjjel, ő már hamarabb műtött volna. Ja. Mondom neki, az ügyeletes orvos is csak akkor javasolta. Áááá…

Aztán lent az osztályon megkapom a kicsi csomagot, akit aztán el sem engedek. A többi: császár utáni szopi, a szokásos, egyfolytában cicin, az ágy kényelmetlen, a sebem fáj, de ez már nem új, volt már ilyen, most sokkal könnyebb. A műtét utáni napon simán megyek a lépcsőn. Kris egyszer jön délelőtt Áronnal és Omával, egyszer délután egyedül. Hétfőn pedig már megyek is haza, szó nem lehet róla, hogy tovább maradjak.

Érdekes volt a kórterem: valódi női közösség ‒ bántalmazott nők közössége, érzem sokszor. Mint egy menekülttábor. Vaságyak, csomagok. Jó együtt velük. És azt is érzem, hogy engem most nem bántottak. Vagy nem annyira, mint amennyire bánthattak volna. Sokkal rosszabb is lehetett volna.

És hazamegyünk.

És köszönöm, köszönöm mindenkinek.

Deze kan ik nu echt niet vertalen, sorry. Dit is het verhaal van de geboorte van Rebeka, en ik vind het te personlijk om dat te proberen te vertalen. Maar Oma zal het zeker kunnen vertalen voor wie dat wilt lezen. En ik wil hier ook eens bedanken dat steun dat zij voor mij betekende door die lange dagen van wachten.

F. Sz.

Áron > > >