1377. nap: Kicsikém meg nem születésének története

Én mindig hajtottam az életet. Akartam mindent: élvezeteket, élményeket, embereket, tudást, fájdalmakat is. Átélni, átélni mindent, habzsolni a jót, a rosszat! Kibírni, amit ki kell, erősnek lenni, menni, menni, sosem állni, kipróbálni. Nem féltem semmitől, vakmerő voltam, és mindig szerencsés. Szegény szüleim eleget aggódtak miattam kamaszkoromtól. A veszélyeket megúsztam, a nehézségekből kijöttem, mindenen nevettem!
Egyetlen dolog mégis rettegéssel töltött el. Sokat hallottam róla. Anyukám nyíltan beszélt nekem négy abortuszáról, amiket kegyetlenül megszenvedett és bánt. Gyilkosságnak nevezte őket, gyilkosnak magát. Ha jól tudom, nincs a családunkban olyan nő, akinek ne lett volna művi vetélése. Mélyen érző, csupa szív nők vannak a családomban. Életen keresztül hurcolják magukkal ezeket a sebeket.
Na, ebből az egyből nem kértem. Én nem akarom megölni a gyerekemet soha! Egyszerűen nem fogok ilyen helyzetbe kerülni! Kérlek, Istenem, mérj rám bármit, csak ezt ne kelljen megélnem! Meg kellett. Beálltam én is a családi sorba.
Nem kívánt gyermekem nem volt soha. Megtörtént már valaha mással is, hogy úgy ölte meg a magzatát, hogy mélységesen szerette és akarta őt? Követett már el más is akkora hibát, felelőtlenséget, önzőséget, ami ahhoz vezetett, hogy engednie kellett kiragadni magából a legjobban szeretett kis lényt? Nem egészen négy hétig voltam az anyukája. Mindennek ellenére az voltam. Nagyon-nagyon szerettem, szeretem.
Minden terhességi teszt negatív volt, az ultrahangon az orvos azt mondta, nem vagyok terhes. Mégis, valami olyan más… Itt ez a kis hormon, szedjem, ettől majd meg fog jönni. Szedtem. Semmi. Telt az idő. Még egy teszt, úgyis negatív lesz, kiszállok a benzinkútnál a kocsiból, ott megcsinálom, aztán megyek is tovább. Pozitív.
Attól a pillanattól másfél hét telt el a műtétig. Amikor ébren voltam, csak sírtam. Alig vártam, hogy elaludjak, hogy egy kicsit elfeledkezzem a fájdalomról. Mikor felébredtem, pár pillanatig még minden rendben volt, aztán mint egy fejszecsapás, úgy hasított belém minden, és már ömlött is a könnyem. A páromon kívül senkit nem akartam látni.
Együtt elmentünk két napra egy eldugott faluba. Tél volt, nagy hó. Még szánkóztunk is, akkor pár pillanatra könnyebb volt. Sétáltunk, túráztunk, nem is nagyon beszélgettünk, mert én folyamatosan csak sírtam. Közben megéreztem, ahogy a Kicsikém szinte belém gyökerezett. Mintha kapaszkodott volna. Tulajdonképpen csodálatos érzés volt. Bementünk a helyi kocsmába. Én nem ittam alkoholt. Tudtam, hogy hiszen mindegy, mégis, valami totál hülye érzés volt bennem, hogy ha csak rövid ideig is, de legyek jó hozzá…
Este beszorult egy kis bagoly a kéménybe a házban, ahol megszálltunk. Soká vergődött bent. Próbáltuk kiszabadítani, nem ment. Órákig próbálkoztunk, állatmentőknek telefonáltam, segítséget hívtunk, nyakig másztunk a kandallóba. Aztán egyszer csak kiszabadította magát a madár és elrepült. Bennem pedig akkor megszűnt az a belém gyökerezős érzés. Ezt azzal magyaráztam, hogy a babám most értette meg, most törődött bele, hogy nem maradhatunk együtt.
Elmentem a családvédelmi szolgálathoz beszélgetni egy nővel, ez ilyenkor kötelező. Végtelenül emberséges volt velem. Nagyon hálás voltam érte. Megfogadtam, hogy ha újra kisbabát várok majd, visszamegyek hozzá egy csokor virággal és megköszönöm, hogy akkor olyan kedves volt. (Visszamentem. Vittem a virágot is. Már nyugdíjba ment, két kolléganője volt bent, őket nagyon meghatotta az egész és megígérték, hogy eljuttatják neki a virágokat és az üzenetemet.)
Milyen őrülten hangzik, de a párommal ekkor fogalmazódott meg bennünk, hogy mi babát akarunk. És ha vége lesz ennek a szörnyűségnek és felépültem, akkor összehozunk majd egy csodás kisbabát. De én csak őt akartam, aki a hasamban volt.
A műtét előtti este bolyongtam az utcákon, és egy templom elé vetődtem el. Sorban érkeztek a hívek, főleg fiatalok, valami ifjúsági összejövetelre készülhettek. Én kint, a hidegben ácsorogtam sírva, és néztem befelé. Mind köszöntek, én visszaköszöntem, aztán bementek. Nem hívott be senki, nem kérdezték, miért sírok. Végtelenül vágytam rá, hogy bemehessek, nem tudom miért, hiszem magyarázkodni nem akartam, és úgysem segíthettek volna. Az ajtóra ki volt írva: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Ezt mondogattam magamban, és ez kicsit meg is nyugtatott. Végül hazamentem.
Másnap reggel oldalamon a párommal, sírva vártam az orvost a kórház folyosóján, hogy felvegyenek az osztályra. Aztán a páromat elküldtem, pedig maradni akart, de én akkor még őt sem bírtam látni. Senkit se. Az orvos nagy hangon magyarázta a folyosón, hogy mi fog történni, két nő leplezetlenül bámult közben engem, az abortuszost. Kaptam egy ágyat.
Arról, ami történik, a szüleim nem tudtak, a húgom viszont igen. Ő egy másik városban élt akkor, és délutánra kellett mennie dolgozni. El akart jönni, hogy velem legyen, de én tiltakoztam. Különben is messze van, és dolgoznia is kell! Mégis eljött.
Már az ágyban feküdtem és vártam, hogy szólítsanak, amikor bejött a kórterembe. Olyan kis ártatlan volt, ő sose tett volna ilyet, én meg még ezzel is bemocskolom, hogy miattam ide kell jönnie! Még virágot is hozott, mint a kedves betegeknek szokás. Próbáltam erősnek látszani. Kézen fogva mentünk végig a folyosón a műtőig.
Én még akkor is valami csodában reménykedtem. Hogy beront az orvos fülig érő szájjal, azt ordítva, hogy nem kell a műtét, menjen haza és örüljön a babájának! Azt hiszem, megcsókoltam volna a lábát érte. De ez persze nem történt meg. Az altatóorvos és a nővérke nagyon kedves volt. Törölgették a könnyeimet. Mielőtt elaludtam, még a hasamra tettem a kezem. „Szia, Kicsikém.” – ezt mondtam. Aztán aludtam.
Valaki leemelt az ágyról, toltak be a kórterembe. Ott volt a húgom. Később azt mesélte, hogy zokogva mondogattam: „Hol a kisbabám? Édes kisbabám, a kisbabámat akarom!” Ezt csak sokkal később mondta el, de jobb is. Még most is annyira fáj, hogy leírni is alig tudom. A baba alig volt négyhetes. Kis semmiség. Hogy lehet egy kis semmiséget így szeretni?
Hónapok teltek el. Hű, mennyi könnyem elfolyt pár hónap alatt! Nem tudtam megemészteni a történteket. Az életem megváltozott. Én is. Elkövettem a halálos bűnt. Még a méhem is gyűlölt, ezt határozottan éreztem! Kedvem lett volna ököllel ütni a saját fejemet, vagy beleverni a falba. Értéktelennek, gyűlöletesnek tartottam magam. Szakemberi segítséget kértem.
Egy újabb nő, aki meghallgatott, megértett, megölelt, vigasztalt. Azt mondta, a babám önként választotta ezt az utat. Hogy nem haragszik rám. Az elvetélt babák sosem haragszanak, ezt mondta. Hogy nagyon erős lelkek. Hogy a babám örült, hogy én lehettem az anyukája. És talán egyszer visszakapom őt. Vagy talán az volt az ő feladata, hogy végre ráébredjek, kisbabát szeretnék. (Ha ez az egész nem történt volna, nekem még évekig eszem ágában sem lett volna szülni.) Ennek a nőnek is nagyon hálás vagyok. Újabb fogadalom, hozzá is visszamegyek majd nagy pocakkal. Visszamentem. Egy pici, polcra ültethető angyalkát vittem neki ajándékba. Ő meg leguggolt elém, és átölelte a nagy hasamat.
A kislányom fél évvel az abortusz után fogant. Megfogadtam, hogy majd elmesélem neki, hogy volt egy testvére, aki nem született meg, de neki köszönhető, hogy végre anyuka akartam lenni, és megszülethetett az én csodás lánykám.
Azt hiszem, igazán sosem fog meggyógyulni a lelkem. Sokat kell még dolgoznom, gondolkoznom azon, hogy rájöjjek, miért kellett ennek megtörténnie. Mi lehetett volna másképp? Miért nem tudtam elkerülni azt, amitől kislánykorom óta rettegtem? Vajon az én kislányom elkerülheti-e majd? Hogyan tudnám megóvni őt? Sok a kérdés, én keresem a válaszokat, próbálom föloldozni magam, és föloldani a lelki terheimet is, hogy azoknak a súlya ne a gyerekem vállát nyomja majd.
De mindeközben már több mint két hónapja megszületett, itt él, szuszog, mosolyog és növöget mellettem a kisbabám. De ez nem az ő története. Neki saját története van.
N. Zs.