igaz történetek szülésről, születésről

507. nap: Centiről centire éreztem (Hajnal Virág)

Megjelent: 2012. febr. 24.

Kisfiunk születése után nagyon vártam, hogy ismét egy apró életet hordhassak a szívem alatt. A várandósság és a szülés-születés is meghatározó élmény volt Nándornál. Amiben azonban biztos voltam, az az, hogy második gyermekünket itthon szeretném világra hozni. Szerencsére e döntésemben mellettem állt a férjem is.

Miután eljutottunk a Napvilág Születésház szülésfelkészítőjére, azt is éreztük már, hogy dr. Geréb Ágnes az, akiben maximálisan meg tudunk bízni, így az a megnyugtató tudat kísért minket egészen októberig, hogy biztos kezekben vagyunk. Ágit bármikor hívhattam, ha problémám volt, ő szeretettel segített. Vártam már nagyon a szülést, ami Ági elfogatása miatt, sajnos, nem alakulhatott pontosan úgy, ahogy szerettük volna.

Leánykánk kibújásának története nem a születésének napján kezdődött. Már vagy egy héttel a nevezetes dátum előtt jelezte nap mint nap, hogy erőteljesen készülődik. Sok-sok jósló fájásom volt napközben és éjszakánként is, aminek köszönhetően minden nap azt gondoltam, hogy szülünk. S mivel éjjelente óránként ébredtem ilyen-olyan testi nyűgökre és ingerekre, a kipihentségi szintem sem volt az igazi a szüléshez közelítve.

A sok jelezgetés miatt rendszeres telefonkapcsolatot tartottam V. doktorral és a dúlánkkal, M-mel, akik azt javasolták, igyekezzek minél többet pihenni, aludni. Na, igen, jó lett volna.

Tizenhetedikén, szerdán reggel CTG-n voltam a kórházban. A szülésznő megvizsgált, és 2 cm-nyi méhszájnyitottságot észlelt. Azt mondta, bármikor elindulhat a lányka. De mivel szombaton már ugyanez volt a helyzet, én úgy mentem haza, hogy ebből ma úgysem lesz semmi, biztos napokig húzzuk még egyben.

Aztán délután három körül, amikor Nándort altattam, tört rám az első gyanús fájás. Igen, ez olyan más volt, mert volt eleje, csúcsa, lecsengése, emlékeztetett a szülési fájdalomra. Szerettem volna aludni egyet a fiammal, de mivel a fájás 20 perc múlva újra jött (jó erősen), már nem tudtam. És innentől így vajúdtam jó sokáig… Kb. húszpercenként jó erős fájások, köztük pihenés.

Négy körül haza hívtam Tibort, mert már nyugtalanított, hogy nincs a környékünkön. Miután ő hazaért, Nándor megébredt. Örültem, hogy már csak magammal és Hajnallal kell foglalkozzam. Párom a kérésemre betette Sting tavaly karácsonyi albumát, én pedig mécseseket gyújtottam, és muskotályzsálya-illóolajat párologtattam. Kis idő múlva a fiúk magamra hagytak, játszótérre mentek. Így egyedül vajúdgattam tovább a csodás, háborítatlan nyugalomban. Mivel továbbra is csak húszpercenként jöttek a kontrakciók, erősen gondolkodtam, hogy Nándorral mi legyen, itthon aludjon-e vagy sem…

Végül a V. doktorral való ismételt telefonbeszélgetés után arra jutottunk, hogy csak elindul ma a lányunk, adjuk meg magunknak az esélyt a nyugalomra. Így aztán este kilenc után Tibor átvitte a fiunkat a felvigyázó családhoz. Míg egyedül voltam, kicsit mintha ritkultak volna a fájások, így nyeltem a homeós bogyókat és ittam a málnalevélteát. Egy keveset ettem is, ekkor még ment. Aztán hazaért Tibor, és együtt folytattuk a dolgot. Ő írogatta egy papírra, hogy mikor fájok, én nem akartam ezzel frusztrálni magam.

Úgy éjfél körül forró fürdőt vettem muskotályzsályával, ami nagyon jólesett, a fájdalmat csillapította és befelé fordított, de cserébe eléggé elpilledtem tőle. Így fél óra elteltével kijöttem, és a hintafotelben vajúdtam tovább betakarva. Szinte végig így maradtam, ülve és betakarózva, mert amúgy folyton rázott a hideg… Pedig a fájdalom sokkal elviselhetőbb volt állva, járva, ringatózva.

Úgy egy után kb. tíz percekre sűrűsödtek a kontrakciók, de még mindig teljesen elviselhetők voltak. Mikor jöttek, lélegeztem, vagy mély torokhangokat adtam ki magamból. Kettő után hívtuk fel a dúlánkat, hogy lassan jöhetne, mert ekkor már olyan hét-nyolc percenként jöttek a fájások.

Három körül érkezett meg. Szívhangot hallgatott, ami rendben volt, majd együtt ültünk le a kanapéra a sötét nappaliban. Én ekkor már úgy ötpercenként fájogattam, és közben nagyon erős hányingerem is volt, de mivel amúgy kedélyesen beszélgettem, amikor épp jól voltam, nem gyanítottuk, mi következik.

A fájások jellege amúgy érdekesen változott időközben. A húszperceseknél kifejezetten a méhszájam fájt, a tízperceseknél inkább a combtövem, ezeknél az ötperceseknél pedig megint az alhas, méhszáj. Az utolsó ötperces kontrakció kevéssel négy óra előtt jött. Ekkor kezdtünk volna készülődni a kórházba, hogy nehogy elkéssünk.

Ehhez képest, amikor felálltam a kanapéról, az épp elmúló fájás átment rögtön a következőbe, ami az eddigiektől eltérően brutálisan fájt már, és hosszú percekig tartott. Olyan érzés volt, mintha a méhszájamat késsel hasítanák. Ezt követően rögtön éreztem az első tolási ingert. A többiek is látták rajtam, hogy gyanúsan „úgy maradtam”, és hallották, hogy megváltozott a hangom, így elkezdődött a kapkodás. A második tolófájás a szobában, a pelenkázó mellett ért, ahol el is folyt egy adag magzatvíz. Minden felgyorsult.

Tibor hívta a mentőket, hogy szülő nőhöz kellene jönni. Erős fájások vannak-e? Ő válaszolja, hogy „igen”. Én nyöszörgöm, hogy tolófájások. Dúlánk feszült, pontosan ettől a helyzettől tartott. Én ekkor meg voltam róla győződve, hogy a tolók közepette egy tapodtat nem tudok már innen moccanni. De Tibor kitartóan mondogatta, hogy siessünk, siessünk, és húzogatta fel rám a nadrágot. Ahogy voltam, mezítláb cipőt húztam, az egy szál trikómra kötött kardigánt, és ki a lakásból.

M. letámogatott a ház elé, a kapuban jött a következő toló. M. mondja, hogy ne toljak. Én próbálok fájás közben előre totyorogni, mert amíg mozgok, könnyebb nem nyomni.

Kint a járdán is ide-oda mentem, miközben jöttek a fájások. A mentő nem érkezett túl gyorsan, noha velünk szemben van az állomás. Némi támogatással beszálltam, leültem, Tibor mellém. A mentős férfi kérte, hogy jelezzek, mikor jön a fájás. Nem volt rá szükség, az első után előre szólt, hogy tényleg sietni kéne.

Hat perc alatt az egyik legnépszerűbb budapesti kórházba értünk ‒ ez három fájásnyi idő volt. Tibor folyton mondogatta, hogy lélegezzem el, ne nyomjak. Könnyű azt mondani! Odaértünk a kórház kapujához. Ő lelkesen mondta, ott vagyunk, mindjárt engedhetem.

Odafönt az ügyeletes szülésznő fogadott minket, mondta, hogy irány a vizsgáló. Egy tolófájás jött, ő pedig gyorsan véleményt változtatott, menjünk a szülőszobára. Párom kérdi, szabad-e az alternatív, mondták, hogy nem, tumultus van. Nem baj, lényeg, hogy legyünk már bent!

A szobában „gyorsan” lekaptam magamról a ruhákat. Befutott a dúlánk is, aki kevésbé tudott tempózni, és parkolnia is kellet. A szülésznő megvizsgált (egyetlen alkalom a szülés alatt), koponyát tapintott. Vizsgálat közben távozott egy adag magzatvíz, s már Tibor is látta a fejecskét. Ügyeletes doki be, nyomhatunk.

Igen ám, de fekszem. Nem esik jól. Kb. három tolófájás után sincs még kint a lányunk. Az orvosi csapat kezd türelmetlenné válni. Tibor és M. felvetik, hogy metszés helyett váltsunk inkább pozíciót. A doktor megengedő, „jó, egy fájás erejéig”.

Tibor és M. térdre segít a szülőágyon, miközben egy másik, kevésbé kedves szülésznőtől ezeket hallom: „Le fog szakadni az ágy!”, „Ráül a babára!”. Na persze, nyilván ráülök! Mérges vagyok rá, miért kell ilyesmiket mondani most? Miután feltérdeltem, M. azt mondja, kapaszkodjak a vállába, Tibor pedig a másik oldalról támogat. A következő fájással pedig kicsusszan a lányunk feje, majd az egész teste! Négy óra 28 perc volt ekkor.

A gátam végig nagyon égetett, csípett, védelemre nem volt idő, de mikor ő végre kibújt, az hihetetlen érzés volt! Centiről centire éreztem a csusszanást, nagyon intenzíven. Teljesen más így szülni, mint fekve! A lábaim közt láttam meg először, nagyon picinek tűnt. Magzatmázas is volt, ellentétben a bátyjával. Rögtön mellre akartam tenni, a szülésznő aggódott, hogy óvatosan, rövid a zsinór. Lefeküdtem, Hajnal pedig rajtam pihegett, és néha sírdogált. Alig hittem el, hogy megcsináltuk.

A zsinórt kb. öt perc után vágta el Tibor. A lepényt sajnos kicsit siettették, nem hagyták magától megszületni. Ez fájt. A tisztogatás is, de a doktor szigorúan azt mondta, hogy kell. (Pedig a lepény ép volt.) Nem baj, nekem már csak a lányunk létezett.

Felszíni repedésem lett, hét öltéssel varrta össze az orvos. Az egyik szülésznő a hatásosabb méhösszehúzódás érdekében vénás oxitocint próbált beadni, de mivel félreszúrta, és utána már Hajnal lelkesen szopizott, ezt a beavatkozást végül megúsztam.

Ezután magunkra hagytak minket vagy három órára. Hajnalt a kérésünkre nem fürdették le, csak lemérték apja jelenlétében. Hallottam a folyosóról a hangját, szegény igencsak kieresztette. De amúgy szerencsére végig velünk volt, egészen addig, míg engem leküldtek a nőgyógyászatra, lányunkat pedig az újszülöttrészlegre vizsgálni. Mivel tumultus volt, én csak pár órával később követhettem őt az újszülöttes anyák közé, de addigra ő már rég velem volt megint, mert Tibor kiharcolta, hogy gyorsan visszaadják. A megőrzés egész idejét Hajnal a mellemen töltötte, órákig szorgosan dolgozott, majd elaludt.

Szülés után nagyon-nagyon fáradt voltam, folyton szédültem, kétszer el is ájultam. Valószínűleg az előző napok kipihenetlensége lehetett a bűnös ebben. De nagyon boldog vagyok, hogy ennek ellenére ilyen fantasztikusan sikerült lányunk világrajövetele! Ismét nagy köszönet illeti – a dúlánk mellett – Tibort, aki ezúttal is nagyon sokat segített az egész szülés alatt.

K. N. N.

Nándor > > >
Lili Róza > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.