igaz történetek szülésről, születésről

1087. nap: Miért jajgat? Fáj a fájás? (Luca születése)

Megjelent: 2013. szept. 26.

Akkor még hittem az orvosomnak, hogy az én igényeim az elsők, magamnak, hogy jól választottam, a szülésznőmnek, hogy segíteni fog, és nem a dokit szolgálja ki. Több mint tíz éve jártam az orvosomhoz az SzTK-rendelésre. Elégedett voltam vele, és jó hírű volt, hát fel sem merült a váltás. Amikor várandós lettem Lucával, szorgosan jártam a vizsgálatokra, és jó „beteg” voltam, így hát mindenhol kedvesek, segítőkészek voltak velem.

Egyik este már a betöltött 39. héten nagyon vágytam forró fürdőre, hát áztattam magam. Kicsit később enyhén fájt a hasam, azt hittem, elrontottam a gyomrom, mert hasmenésem volt, de a fájogatás csak nem akart elmúlni. Akkor kezdtem gyanakodni, hogy talán valami készülődik. Csakhogy nem voltak rendszeresek az összehúzódások, a hasmenés is bezavart. Azt senki nem mondta, hogy ez így indul.

Óránként hívtuk innentől a választott szülésznőnket, végül hajnali két óra körül értünk be a kórházba. Megvizsgált és megállapította, hogy a méhszáj kétujjnyira nyitva, így hát beöntés, borotválás, irány a szülőszoba. Izgalommal vegyes félelemmel követtem a szülésznőt. Míg a párom lement az autóba a cuccomért, addig én levetkőztem és elmentem zuhanyozni még egyszer.

A fájások ekkora már eléggé erősek voltak, de rendszertelenek még mindig. Felültem a szülőágyra, a szülésznő rám tette a CTG-t. Hogy rendszereződjenek a fájások, bekötött oxitocint is. Ettől ugyan nem rendszereződtek, de százszor erősebbek lettek. Így aztán jöhetett a fájdalomcsillapító, ami aztán végképp biztosította az ágyhoz kötöttségemet, de ugyanúgy fájt minden egyes kontrakció.

Egy ilyen fájás miatti kiabálásomra jött aztán be kissé álmos szemekkel, kicsit még dörmögősen, de jókedvűen az orvosom: „Miért kiabál? Fáj a fájás?” – kérdésekkel, mintha csak egy baráti találkozón viccelődne. A párom felpattant, kicsit ugyan meglepődött – nem ilyen hangulatban voltunk –, de azért rendezte az arcizmait, és visszamosolyogva válaszolt. Próbálta megmagyarázni, hogy hát igen, fájdalmaim vannak. A doki erre legyintett, hogy hát igen, a szülés fájdalmas.

Jött, hogy megvizsgáljon, a szülőágyat felemelte, hogy neki kényelmes legyen, és egy kontrakció közepén megvizsgált… Legalább megtudom, hogy állunk – gondoltam, és ez éltetett. Még volt hátra elég sok, a neheze még csak ezután. Amikor már nagyon-nagyon fáradt voltam a tehetetlenül tűrt fájdalomtól, a doki közölte, hogy akkor most mindkét oldalamon ki kell várni egy fájást, utána meglátjuk, mi lesz. Fáradtan mindenbe beletörődően, összetörten tettem, amit mondtak.

Egyszer csak jött ismét a doki, hozott egy állólámpát, beállította, hogy ő mindent jól lásson, hiszen ő már vénember. Gumikesztyűt húzott, kért, hogy tegyem bele a lábam a kengyelbe, majd hallottam, hogy rendben, lehet „kakilni”. „Szem becsuk, hangot nem ad ki és kakil!” Vezényelt. „Még egyszer… még egyszer… még egyszer… Nem kiabál! Kakil!” Volt néhány teljesen fals nyomás, ami csak az erőmet emésztette, de nem használt. Lassan, nagyon lassan kezdtem érezni, hogy valami hatalmas van a lábam között.

A szülésznő és az orvos összenéztek, és kezdtek sürgetni, hogy hogyan és mint. A CTG-n a szívhang kezdett nem olyan ütemesen verni. Egyszer csak égető fájdalom hasított belém ott lent a fájáson felül, hát rúgtam egy hatalmasat. Az orvos kezében a késsel éppen csak elhajolt előle, és már nem volt olyan jókedvű. Biztatott, hogy fogjam meg a fejét, kint van a teteje sok hajjal. Ez erőt adott. Még néhány nyomás, néhány erőfeszítés, ami valahonnan a legmélyebbről érkezett, a tartalékaim morzsáiként, és végre, végre kibukkant a kisbabám egész feje, és a következő pillanatban az egész teste. Hátrahanyatlottam, iszonyú megkönnyebbülést éreztem. Vége, megszültem.

Nem kaptam meg azonnal, hanem a zsinórt már vágták is, és a mögöttünk lévő pultra tették, orrába, szájába csövet dugtak, ami nagyon nem tetszett neki, mert nagyon sírt. Facsarodott a szívem, miért bántják? Mit csinálnak vele? Adják ide! Meghallgatták a szívét, és törülgették. Mindent rendben találtak szerencsére.

A lepény még nem vált le – kb. 15 perccel később –, így úgy döntött az orvos, majd ő segít…, leszedi ő maga. Ezek után nem volt biztos benne, hogy nem maradt bent egy-egy darab, ezért egy gyors küret következett. Ehhez egész testet eltakaró műanyag kötényt vett magára…, akár egy hentes. Eddigre a babát már megkaptam, de most odaadtam a páromnak. Ő addig ringatta a karjában, amíg engem „rendbe tett” az orvos.

Miután készen voltam, visszakaptam a babámat, aki egyből szopizott is, de a páromra pillantva láttam, hogy valami nem stimmel, aggódó arcát látva. Elkapva egy-két szót a doki és a szülésznő között jöttem rá, hogy a vérzés még mindig nem akart elállni, ezért a doki egyre tanácstalanabb volt. Ekkor jött egy másik orvos, aki gondolkodás nélkül egy kúppal intézett el, ami hatására elállt a vérzés. Végre készen volt minden, szép lassan kiürült a szülőszoba, és mi – az új család – végre együtt maradhatunk még egy jó órát.

Én akkor örültem a könnyű és beavatkozásmentes szülés miatt, bár jó hat hétig ülni sem tudtam a vágás-varrás miatt, és állni sem a vérszegénység miatt. Később, jóval később kezdtem aztán elgondolkodni a szülésen.

V. Gy.

Sebi > > >
Momó > > >
összefoglaló > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.