igaz történetek szülésről, születésről

631. nap: Ereszkedik le a pók

Megjelent: 2012. jún. 27.

Saját születéstörténetem, amit a mamám szinte minden szülinapomon elmesélt, mindig rosszul érintett, bár a mamám büszkén, sikertörténetként mondta el ‒ végül is joggal, hiszen élek és virulok.

Hét hónapra születtem, mert egy taxi, benne a mamámmal, karambolozott. A mamám nagyon megijedt, amikor előreesett az autóban. Azt mondja, ezért indult meg előbb a szülés.

A kórházban focimeccset nézett mindenki, ezért neki beadtak egy hibernál injekciót, és a folyosón ülve csöndben stoppolgatta a zoknikat. A vajúdás azonban nem állt le, úgyhogy még egy adag hibernált be akartak adni. Ő ezt már nem engedte, azt mondta, érzi, hogy meg akarok születni. Akkor behívták az orvosát, és valóban jöttem. Először az egyik lábfejem, majd a másik térdem jelent meg. Erre megijedt a személyzet, nagy csődület lett körülöttünk, és az orvos rászólt a mamámra, hogy most aztán bármit érez, nem szabad nyomnia, mert akkor meghalunk. Vagy egyikünk, vagy mindketten. És benyúlt és kihámozott. A köldökzsinór a két lábam között, majd a nyakamra rátekeredve. Amikor kivett, fekete voltam, és nem lélegeztem. A doki ráripakodott az asszisztenciára, hogy ne szarozzanak a köldökzsinórral, tegyenek hidegből meleg vízbe. Ettől felsírtam.

Ez volt tehát a saját sztorim. Amikor már 30 felé jártam, több barátnőmnek született már gyereke, és egyáltalán nem tetszettek a szüléstörténetek. Azért is utáltam a helyet, mert kisgyerekként néhányszor voltam kórházban, és nem tudtam elképzelni, hogy szülni odamenjek. Azt gondoltam, hogy na, jó, akkor én talán nem szülnék, ha ez ilyen.

Ugyanakkor foglalkoztatott a dolog, és véletlenül egyszer olvastam a Leboyer Gyöngéd születés egyik részletét, amelyben leírja, hogy mit él át a baba születéskor, és hogy milyen lehet a szülés, ha gyöngéd figyelemmel vannak jelen a segítők, arra figyelnek, mi a jó a babának, és aszerint alakítják a körülményeket. Amikor pedig megszületett, nyugodtan otthagyják a mamájánál szopizni, és békén hagyják őket.

Egyik barátnőm elmesélte, hogy A. barátnője otthon szeretne szülni, és ehhez találtak is egy orvost, aki kimegy házhoz, de nincs gyerekorvos. Megkért, kérdezzem meg a férjemet, hogy megnézné-e ezt a babát. Ő vállalta, hogy a szülés után odamegy, majd amikor mesélt az élményeiről, azt gondoltam, akkor számomra is van remény, ezt a doktornőt fogom megkeresni, ha kisbabám lesz.

Amikor L-t vártam, elmentünk Ágihoz, és úgy éreztem, ő jó lesz, tényleg vele szeretnék szülni. Javasolták, hogy azért keressünk kórházi hátteret is, úgyhogy elmentünk egy budapesti, alternatív hírben álló kórházba, a legalternatívabb hírben álló orvoshoz, aki hajlamos volt hátteret biztosítani. De ő valahogy nem volt éppen nagyon együttműködő, és azt mondta, döntsem el, hogy Ágival vagy vele akarok szülni, és majd a hetedik hónapban menjek vissza hozzá, ha mellette döntök.

Erre nem került sor. A 37. héten elindult a szülés. Éjszaka elment a magzatvíz. Megijedtem, hogy álmomban elöntött egy nagy adag víz, tudtam, hogy ezzel elindult a szülés, aminek tudtam, hogy még nincs ott az ideje. Nem tudtam visszaaludni, amikor a férjem rám szólt, hogy aludjak. Ez csütörtök éjjel volt.

A következő napokban méregettem az időt a nem túl erős kontrakcióim között, szedegettem a homeopátiás szereket, amiket egy barátnőm ajánlott, Ági jött, majd elment, és visszajött, így ment ez szombat hajnalig, amikor azt mondta, most már be kell mennünk a kórházba, azt hiszem azért, mert nem tágultam megfelelőképpen.

Hívtuk egy barátnőmet, akinek volt autója, és bevitt. Kérdezték, hogy majd rooming-in szobába akarok-e menni, mondtam, hogy persze. A folyosón még úgy emlékszem, hosszan ültem, és elaludtam a barátnőm vállán. Utána beöntés, szőrnyírás, felsértett a borotva, majd zuhanyozás a törött ablakú, galambtollas beton zuhanyozóban, ahol k. hideg volt.

Aztán bemutatták az eredeti orvosom testvérét, hogy ő most az orvosom, és rám tették az oxitocinos infúziót. Felkeltem az ágyról, és álldigáltam az infúziós állvány mellett, nem akartam feküdni. Vasárnap délelőtt mondták, hogy most már feltétlenül császármetszést kell csinálni, mert ugyan teljesen kitágultam, de nem jöttek a tolófájások. Akkor kértem, hogy ezt legalább epidurális érzéstelenítéssel végezzék, mondták, hogy sajnos, arra nincs idő. Elaltattak, és kivették L-t.

Felébredtem, és egy nagy pók ereszkedett le a hálóján fölöttem. Egy 15 ágyas kórteremben voltam, és a babám sehol. Azt mondták, inkubátorban van, és nem is hozták oda. Amint fel tudtam kelni, odamentem a gyerekosztályra, ahol több nő szűkölt az ajtó előtt, hogy látni akarja a gyerekét, de nem lehetett. Később protekcióval bemehettem, és megsimogathattam, de mondták, hogy sárga, úgyhogy ott kell legyen, és csak a harmadik napon hozták ki a többi babával. Hozzám időnként odatoltak valami monstrum fejőgépet, és azzal kísérleteztem, de nem nagyon sikerült megfejni magamat. Amikor később kihozták a kislányomat, mindig aludt a kezemben. Azt hiszem, kilenc-tíz napig kellett ott lennem. Minden hajnalban ötkor felcsapták a villanyt, és hipóval végigmosták a padlót, aztán mindenkinek az ágyban kellett várnia, amíg odatették a babáját szopizni, majd elvitték. Katonai volt a rendszer. Semmi rooming-in a császárosoknak.

Nagyon szomorú voltam amiatt, hogy így született L. Pedig tényleg ott volt a gyönyörű pici babám, és egészségesek voltunk. A tejet hamarosan pótolni kellett, és csak körülbelül fél évig szopizott.

K. B.

 

Második császár >>>
Otthonszülés >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.