igaz történetek szülésről, születésről

1836. nap: Belesimult az életünkbe (Lőrinc születése)

1836. nap: Belesimult az életünkbe (Lőrinc születése)

Második gyermekünk tudtunkon kívül érkezett az életünkbe, nem számítottunk rá. Nagy meglepetés volt, bár ott lehetett az auránkban, mert a foganása körüli napokban három olyan ártatlan utalás is érkezett rá a környezetünkből, amin gyanakodva elgondolkoztunk. A ciklusom is rendszertelen volt még, de utólag kiderült, annak a hónapnak eltaláltuk a közepét.

A következő esedékes alkalommal hiába vártam a menstruációt, csak a melleim lettek teltebbek, kizárólag a biztonság kedvéért csináltam tesztet. Két csík, döbbenet, terveket átdolgozni. B. vitte oda a csíkot apjának, aki először nem értette, mit lát.

A várandósság legmeghatározóbb élménye a kórháztól való zsigeri elzárkózás volt. Először eltemettem magamban az otthonszülés lehetőségét, mondván, én ezt nem engedhetem meg magamnak anyagilag, aztán mégis utánanéztem pár dolognak.

Végül úgy döntöttem, el kell mennem Ágiékhoz az információs hétre, ahol csak erősödött az érzésem, otthon szeretnék szülni. Megtudtam, van egy bába, akinek szeptemberre lesz engedélye, mire szülök. Beszéltem vele, Mónival. Emlékszem, az Alma utca sarkán vártam, amikor befordult biciklivel, lobogó hajjal. Azonnal tudtam, éreztem, rendben leszünk.

Szabad, öntudatos nőnek láttam, aki tudja, mit csinál, mit akar. Ahogy beszélt, válaszolt, csak megerősített. Ilyen bába kell nekem, gondoltam, benne megvan az erő, amire támaszkodhatok. Nem zavar felesleges dolgokkal, informál, és nem liheg túl semmit, felnőttnek tekint, rám bízza a döntést.

A döntést, ami végül csak szülés előtt két hónappal véglegesedett, amikor nem tudtam elérni a még megtartott orvosomat sehogy sem (bár addig is akadozott a kommunikációnk), a párom azt mondta: „úgyis otthon akarsz szülni, a 36. heti ultrahangot megcsináltatjuk magánban, M-nél, ő szimpatikus volt az interneten olvasottak alapján”. Nagyon megnyugodtam, mert ő kissé aggodalmaskodva figyelte a vívódásomat, de minden érdekelte, mindent meghallgatott, velem háborgott a kórházi szülésekről szóló rémtörténeteken, a könyveken.

Így lett, az ultrahangon minden oké volt, a Strepto-szűrés ügyében Mónitól kimerítő tájékoztatást kaptam, döntéseket hoztam, felelősen gondolkozva. Teljes nyugalommal készülődtem, még ezt kell elintézni, még azt, még ide-oda el kell menni, és amúgy is, a kiírt időpont után pár nappal szülhetek csak.

Végig remekül voltam, bíztam benne, ha más megoldotta valahogy a kétkisgyerekes létet, nekem is menni fog. Sokat beszélgettem a fiammal. Bíztam benne, ha érkezik ez a gyermek, erőt is kapok hozzá. B-vel a Szia babát olvasgattuk, a kezét a hasamra téve szopizott esténként. Vártam a tandemet is, pláne, hogy nyolchetes várandósan elment a tejem, szerettem volna még B-nek is adni, a kicsi mellett.

A családból csak a húgom tudta: otthonszülést tervezünk. Senki másnak nem mondtam el, mert nem szerettem volna huhogást, rosszallást. A barátok csak hümmögtek, nem merték kimondani, hülyének néznek. Belül biztos voltam, így lesz jó. A kórházban csak aggódnék, résen lennék, mikor akarnak belém nyomni valamit, vágni, mikor gondolják úgy, náluk jobb helyen van a gyerek, tehát küzdenem is kéne, amihez semmi kedvem, és egyébként sem akarok ott tölteni három felesleges napot, amikor a saját ágyamnál, saját otthonunknál jobb hely egyikünknek sincs. Az egész családot nézve mindenkinek ez lesz a legjobb.

A 39. hét végén még egy kétnapos tréningen ültem-feküdtem a széken, dicsértek, milyen szép vagyok, energikus. Másnap viszont iszonyatosan fáradt voltam, majd’ elaludtam séta közben, de még mindenképpen akartam magunkról fényképeket, így elmentünk egy barátunkhoz. Mondták is, aki azt a dombot megmássza náluk, az szülni fog másnap. Nem hittem.

Későn feküdtünk és ahhoz képest hamar ébredtem. Ezek összehúzódások. O-ó, én még akartam legalább öt napot, légyszi, legyenek ezek jósló fájások, gondoltam. De nem bírtam feküdni, kimentem, picit tettem-vettem, olvastam még, aztán el tudtam aludni másfél órára.

Fél hétkor arra ébredtem, hogy ez megint nagyon szülésgyanús. Vártam még hétig. Akkor már kezdtem elfogadni, hogy bizony ez a gyerek akkor jön, amikor akar, a legfontosabbakat megvárta, de itt az idő. Végül is, így is jelentkezett.

Hívtam Mónit, akkor indultak a gyerekei iskolába, kérte, hívjam picit később. Tíz perc múlva már tudtam, ma szülünk, és ha már így alakult, akkor hajrá, csináljuk rendesen. Elkezdtem előre vacsorát csinálni, mert később már nem fogok, a lakás különböző pontjairól két dobozba készítettem a szükséges dolgokat, hogy ha majd nem tudok beszélni, mindent megtaláljanak a többiek. Felhívtam anyósomat, hogy megy a fiam, de estére hazahozzuk. Hitetlenkedett.

Egyre jöttek az összehúzódások, bele-beleguggoltam a keményebbekbe. Tánclépésben közlekedtem, szumójárással és lihegéssel kombinálva.

Ébresztettem a fiamat és a páromat, nagyon tartva magam és összpontosítva pakoltam neki játékot, ruhát. Megbeszéltük, ő most a nagyihoz megy és mire hazaér, itt lesz a kistesó. Páromat kértem, ne rohanjon, nem jön a baba addig, míg vissza nem ér.

Porszívóznom kellett, mert másnak nem lesz fontos, de koszos szőnyegen én nem vajúdok ám, és nem vártam meg a kádtisztítással a páromat, mire visszaért, nagyon gyorsan egyébként, már a vizet engedtem. Fél 12 volt, elküldtem még dolgozni kicsit a gép elé, mondván, később úgyse lesz ideje. Hangtálaztam, kerestem a megfelelő hangot, pont, ahogy B-nél. (Csak éppen előtte nem kellett adatokat diktálnom.)

Délben még beszéltem a húgommal. Kezdtek erősödni a fájások, eljött az a pont, amikor kértem a páromat, maradjon mellettem. Volt pár elsöprő erejű összehúzódás. Kicsit kétségbe estem, gyorsnak éreztem. Odaparancsoltam a páromat, ellentmondást nem tűrő hangot vegyítve a könyörgéssel, hogy el ne merjen már menni. Megint olyan összehúzódások jöttek, hogy azt éreztem, hé, hé, túl sok, túl gyors, lassítást kérek.

Közben visszhangoztak a fejemben a kapcsolati analízisen megbeszéltek: a babával való kapcsolattartás nagyon fontos, hogy érezze, vele vagyok, nem hagyom magára. Beszéltem hozzá. Éreztem az összhangot, amikor lassítást kértem, a testem együttműködőnek bizonyult, két viselhető összehúzódás jött.

Megint a párom mondta ki a végső szót, hívja Mónit, ezek iszonyú sűrűn jönnek. Én már nem beszéltem, legfeljebb a kifejlesztett tehénbőgős om-ot tudtam volna megosztani vele.

Nagyon hamar ott volt, még láttam elsuhanni a fürdőszoba ajtajában, pólót cserélt, halkan, lágy hangon üdvözölt, kérdezte, feszül-e a gátam, azért van ott a kezem. Inkább az aranyerem fájt, kértem, azt tartsa. Tőle ezt is lehet kérni, feszélyezettség nélkül.

Aztán jött két összehúzódás és tudtam, itt van, itt van, ellenállhatatlan nyomási inger után kiszakadt belőlem a mondat: „Ott a feje.” A párom döbbent hangját és utólag vicces kérdését hallottam (aztán később elárulta, azt hitte, megbolondultam a fájdalomtól, nem lehet a feje): „Nem fog megfulladni?” Móni teljesen nyugodtan kérdezett vissza, miért tenné, a köldökzsinórból kapja az ellátást.

Még két összehúzódás, és kint volt a kicsi teste is, rögtön fordultam hozzá, amilyen gyorsan csak tudtam. Azonnal sírt, lehet, fázott, vízzel locsolgattuk, mellre próbáltam tenni, ez is mekkora boldogság volt, egypercesen szopizott.

Fiú volt, gyönyörű és erős. Megnyugodott.

Hamarosan jött a lepény is. Megcsodáltuk. És nem vitte el senki azt sem veszélyes hulladékként, ott volt mellettünk!

A kisfiunkat végül odaadtam a páromnak, jól bebugyolálva. Nem örült neki, míg Móni megnézte, méltatlankodva sírt. Mondta is neki Móni, teljesen igaza van, álljon ki magáért. (Azóta is ezt teszi.) Lezuhanyoztam, jólesett nagyon, és Mónira támaszkodva besétáltam az ágyhoz.

Jött K. Ági, mert közben egy, az információs héten megismert lány is szült, Edinával, de Móni menni készült. Azért megvizsgált, gondoskodott rólunk. Ágival megbeszéltük még, amit kellett, átnéztük a lepényt, ettem, ittam rengeteget, pisilni is tudtam, és annyira, de annyira jó volt otthon, együtt, az ágyunkban.

Felhívtuk a nagyszülőket. Kérdezték a nevet, de még nem volt. Csak egy nap után esett le nekik, hogy a képeken, igen, az a mi kádunk. Igen, a mi lepedőnk.

Miután Ági is elment, aludtunk egyet hármasban, majd felolvastuk a szendergő babának a hatos névlistát. A Lőrincnél elhúzta a száját kis mosolyra. Ez lett a neve. Nem kellett a karjára írni, rögtön megmondani. Nézegethettük, ízlelgethettük, ő választhatott.

A párom elment az újdonsült nagytesóért. Csodálatos volt az első találkozás, az ismerkedés, az első óvatos pillantások, az ujjacskák megfogása, az együtt szopizás, majd az első simogatás. Együtt vacsoráztunk az ágyban, együtt aludtunk el.

Másnap volt a párom születésnapja, jött a legnagyobb tesó is, azonnal kézbe vette legkisebb öccsét. A család a konyhában ünnepelt, picit kimentem, de inkább felváltva jöttek be hozzánk. Minden olyan természetes volt, olyan egyszerű, magától értetődő. Az élet folyt, ahogy folynia kellett. Lőrinc belesimult az életünkbe.

Mónit bármikor, bármivel hívhattuk. Ez a természetesség az ő jelenlétéből is fakadt, örülök, hogy vele élhettem meg ezt az élményt. Nincs hét még mindig, hogy eszembe ne jutna.

P. Zs.

B., az elsőszülött > > >
 

Véletlenül kiválasztott mesék.