igaz történetek szülésről, születésről

1093. nap: Szülni jó, szülni jó…

1093. nap: Szülni jó, szülni jó…

Október utolsó napjaitól kétnaponta jártunk a kórházba ellenőrizni, amiről tudtam, éreztem, hogy rendben van (szívhang, magzatmozgás, méhtevékenység stb.). Csütörtökön „megfenyegetett” a dokink, hogy szombaton 11-kor jelentkeznem kell, hogy befeküdjek a kórházba. A kórházba, amit következetesen csak szülészetnek voltam hajlandó hívni. Nagyon nyugodt voltam, tudtam, éreztem, biztos voltam benne, hogy minden rendben van, a babám pontosan tudja, mikor van itt az idő. Azért ekkor elkezdtem üzengetni befelé, hogy gyere, kisfiam. Ne időzzünk egy kórházban, ha nem nagyon muszáj. (A doki átnézte az összes ultrahangot, jósolták-e későbbre B-t, de nem. A méhlepény állapota szerint hallgatott volna rám, hogy a terminus minimum egy héttel arrébb van, csak hát ugye a főnökök, akiknek meg kell felelni…)

Pénteken rég látott rokonokat vártam, mellesleg végigtakarítottam a lakást, még két dolgot beraktam az összekészített táskába, és hezitáltam, hogy felhívom az orvost, hogy én-aztán-nem-fekszem-be! Hétvégéééére? Amikor sétálhatnánk, összebújhatnánk, együtt lehetnénk, várakozhatnánk? Biztosra mentem. Éjjel belefeküdtem egy kádnyi meleg vízbe, a hangtálaimmal. Mikor készen voltam, készen volt a palacsinta is, a leendő édesapa sütötte. Fél háromkor kerültünk ágyba, és még össze is bújtunk, nagyon szorosan, nem maradtam prosztaglandin nélkül, ami hajnali fél hétre megtette a maga hatását.

Irány a vécé, hasmenés, hoppá! Visszabújás, összebújás. Felkelek még egyszer, maradok a nappaliban. Fél nyolckor valami elmeháborodott kalapálni kezd. I. felkel, kávét főz, kekszet hoz hozzá. Fél óra múlva a vécé mellé adom vissza. Csodálatos módon nem küldök mellé még egy adagot feltörlés közben. I-t visszaküldöm aludni, mert a kopácsolás abbamarad. Fél 11-ig mély lélegzetek között járkálva, négykézláb ringatózva töltöm az időt. Akkor felkeltem az újdonsülni készülő apát, aki megdöbben, hogy ötperces fájásokról beszélek. Talpra ugrik, szendvicset gyárt, pakol. Közben van néhány vicces pillanat, például, amikor a nagy hasammal halkan visongva rohanok le a szőnyegről, mert folyik a magzatvíz. Szerencsére csak néhány csepp. Innentől folyton szivárog.

Felhívom a szülésznőt, Évát, remek, hogy szülünk, a dokival mindketten bent vannak, persze, hogy nem kell időre beérnem. Egyre sűrűbben mondogatom, hogy menjünk-menjünk. Az utolsó negyed órában lezuhanyozom, ekkor találok rá arra a mély, omszerű hangra, ami innentől gyakrabban hagyja el a számat bárminél. Minden összehúzódásnál, és mindig nagy könnyebbség.

Fél kettő körül érünk a szülészetre. Persze, nem találjuk meg elsőre a feljáratot, hiába próbáltam le ötször az útvonalat, nekem ez labirintus, így egy csomót mászkálunk, van, amikor úgy érzem, na, most fog elönteni a magzatvíz – de nem tette, többnek tűnt, mint amennyi volt.

Bebocsátást nyertem, doki megvizsgált, minden rendben. A papírokat kissé hosszan töltötte, kezdtem fáradni, de szerencsére Éva (milyen szép, hogy pont Éva a neve) kezébe vette a dolgokat. Bekötötte a kötelező antibiotikumot (pozitív Strepto-leletem volt). Ültem az ágyon, minden összehúzódásnál mély, elnyújtott mmmmm-t adtam ki, néztem az órát, mikor mehetünk be az alternatív szobába. Még azért odahánytam az ágy mellé, gondoltam, jobb, mint az ágyra. A takarító néni osztotta a nézetemet.

Megnyertük az alternatív szobát, fél háromkor bejutottunk, s ha szeretnék víz alá merülni, fejest ugrottam volna a kádba, így beértem egy beleereszkedéssel. Innentől az idő megszűnt létezni. Erről a falon függő, konzekvensen háromnegyed kilenc előtt öt perccel álló óra is gondoskodott. Szerintem nyolcvanszor is megnéztem aznap délután, és mindannyiszor rájöttem, ez bizony nem mozdul.

I. nagyon kedvesen, halk szavúan és hűségesen őrizte mmmm-zésemet, kérdezgetve, mit tegyen, pedig a puszta jelenléte jelentette a legtöbbet. Azt hiszem, az idő és a folyamat előre haladtával egyre inkább tőszavakkal fejeztem ki, mit szeretnék. Egy hullám – egy hosszú mmm –, egy hang a legnagyobb hangtállal. Baba mocorgott, a hasam hullámzott, én egyre beljebb és beljebb kerültem magamban, abszolút meditatív állapotban. Utólag meg is ijedtem, hogy úristen, én nem is tartottam azzal a gyerekkel kapcsolatot. Szegényke, egyedül maradt. Reménykedem így másfél év távolából, nem maradt egyedül, mert nagyon is a középpontomban tudtam maradni, és azt hiszem, ő is ott volt.

Éva időnként szívhangot ellenőrzött, aztán szólt, hogy kint ül az ajtó előtt, ha szükség van rá.

Fél hatkor ki kellett szállnom a remek bálnaúsztatóból, következett a második infúzió. Egyetlen pillanatra dőltem volna hátra, de rögtön rájöttem, ez nem való nekem. Ismét következett egy felszabadult hányás. Nem volt az olyan rossz, mint amilyennek kinézett. Megnyugtató volt, hogy ez is megvolt, pedig itt következett a szülésnek az egyetlen nehéz szakasza. A méhszáj ödémásodása miatt ki kellett bírnom három-három fájást jobb és bal oldalamon fekve. Ezt senkinek nem kívánom, rossz volt, mintha ki lennék kötve. Utána a járkálás, labdázás, bordásfal már nagyon jó volt.

Egyszer csak arra figyeltem fel a saját ködeimből, hogy nagy pakolászásba kezd Éva. A nyomáskényszer bennem egyre csak nő és nő. Aztán kiválasztom a szülőszéket, nemsokára rá is ülünk, I. mögém. És nyomni kell. Egyetlen dolog van bennem. Segíteni a babának, csak jöjjön, jöjjön. Doki a balomon, Éva a jobbomon térdel. A doki „gyere baba, gyere” mondata ott helyben annyira meghatott, hogy egy pillanatra meg is álltam a nyomásban. Szinte egybeértek a nyomásingerek, valahonnan előkúsztak a várandóstorna képei, szemem becsukom, lefelé koncentrálok, mindent beleadok.

A doki gátmetszést akar, szólok, hogy ne, ha nem nagyon muszáj. Tanakodnak, aztán megoldódik. Nem kell. Utólag I. elmeséli, hogy a doki elment érzéstelenítőért és már majdnem szúrt. Évának hála, ezt megúsztam.

Egyszer csak meglátom a magzatmázas, lilásszürke, nagyon csúcsos fejet a lábam között. Nagyon akarom, hogy kijöjjön, s ki is csusszan a kis test, nagy loccsanással, utána vér folyik. Aztán Éva a mellkasomra, a kezembe feltolja a mélyből B-t, aki sírdogál, csak sír, erős kis békahangon és én igyekszem magamhoz ölelni, melengetni, vigasztalni és megnyugtatni, hogy itt van, a legjobb helyen és nagyon-nagyon szeretjük. Ugyanúgy kaparászott kis kezével, ahogy ma is, szopizás közben. Sosem fogom elfelejteni.

Hamarosan jön a méhlepény is, utána szintén vér, kisujjnyi sugárban. A doki kérdez: az az, amire gondolok? Majd az infúziós branülbe méhösszehúzót szúr, látom, ahogy a hasam másodpercek alatt pulzálva húzódik vissza.

Aztán kérem, I. vegye el, mert nem bírom tartani, nagyon elfáradtam. Elveszi, később leteszi a pelenkázóra. Nem tudom, itt mi történt, de ha ezt újra csinálhatnám, azonnal követelném magamhoz, egy percre se feküdjön egyedül. Még hallom, ahogy a doki megállapítja, az apjára hasonlít. Elviszik fürdetni – minek? Miért nem később?

Persze, addig a doki ölt három jelképeset, Éva betakar, s mikor hívom anyámat, húgomat egy percre, B. már jön is vissza. Édeském megpróbál szopizni, kicsit szopizik, aztán abbahagyja, fáradt ő is. Fekszik mellettem és már megfogja pici nagy kezével a kezemet.

Mi eszünk, én farkaséhes vagyok, iszonyú szomjas. A szervezetem azonnal követeli, amit napközben nem fogadott el. Őszintén, legszívesebben egy jó hideg sört innék…

Többé azt sem engedném, hogy B. arra a másfél órára távol legyen tőlem, amíg a szobában kicsit pihenek, SMS-eket írok, a szobatársam beszél hozzám (fogalmam sincs, mit). Aztán elindulok a gyerekemért, adják oda. Az újszülött osztályon egyetlen nővér, cumisüvegekbe öntöget fehér folyadékot. B. hat síró kislány között alszik. A csecsemős nővér döbbent tekintettel mered rám, hogy magammal szeretném vinni. Megígérem neki, ha bármi gondom van, visszahozom. Dehogy hozom, gondolom magamban, majd idegenekre bízom?!

Az éjszakával minden rendben, bár itt mindegy is volt, milyen napszak van. B. már ekkor kifejlesztette a vadmalacröfögést, amivel a cicit kereste. Jól megvoltunk, de már alig vártam, hogy hazamehessünk. Kedden délután haza is értünk, végre. Én rettentően elfáradtam a délelőtti készülődés, pakolás, nem ebédelés és a három emelet megmászásában, de ennél jobb semmi sem lehetett volna, mint itthon lenni. Végre.

…Pár hónap múlva újra pici baba lesz nálunk, és bízom benne, ez az utolsó pár bekezdés ez alkalommal nem fog megszületni, és a fenti történet pár részlete sem ismétlődik. Annyi azért hozzátartozik, hogy az elmúlt hetek szülésfelkészítője megerősítette bennem: kórházi körülmények között optimálisnak mondható szülésem volt. Másodjára viszont másra és másképp készülök, készülünk. M., a lélekben már kiválasztott bábám szeme jut eszembe, tegnap találkoztam vele először – és bizonyára nem utoljára.

P. Zs.

Lőrinc > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.