Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 719. nap: Egészen másképpen (Villő Ajsa)

719. nap: Egészen másképpen (Villő Ajsa)

Megjelent: 2012. szept. 23.

Egyszer már írtam a szüléseinkről, mind a háromról, egyben. Akkor csak ennyit írtam a másodikról: „Aztán jött még egy baba, akkor Te nem tudtál eljönni, és sajnos – nem emiatt, nem csak emiatt – egészen másképpen alakultak a dolgok. Abban semmi varázs nem volt, technikai, ha úgy tetszik, jogászi tanácsokért hívtalak. Hogyan kell viselkedni a kórházban, hogyan kell onnan gyorsan szabadulni, mire kell felkészülni, milyen papírokat gyártsak le előre stb. (Kint is voltunk huszonnégy órán belül.) Ez is elmúlt, látszólag. Hogy mennyire látszólag…” Most egy kicsit hosszabban arról, mi is alakult egészen másképpen akkor.

Az első babánkra nagyon készültünk. Mesekönyvbe illően született meg, katarzisközeli élmény volt. Aztán a másodiknál valahogy sok minden másképpen alakult. Hiába, ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belelépni. Nagyon sok munkám volt a fogantatás utáni időszakban, hatalmas terveink is voltak, amik szintén sok energiát vittek kifelé a várandósság felől. Ahogy először, most is elment a feleségem az információs hétre. Most azonban egyedül ment el rá. Emlékszem, az első este sírva jött haza, hogy mindenki a párjával volt, csak ő érkezett egyedül. Azt hiszem, talán három napot volt ott, a többit tavaszra hagyta.

Az első várandósság alatt még remekül sikerült távol tartani a varjak és más károgók hadát. Egyszerűen senki nem tudta, hogy itthon készülünk szülni, így fejben nagyon szépen és békességben tudtunk rákészülni. Másodszorra ez már nem volt megoldható, a legtöbb, amit tehettünk, az egyszeri, de igen ártalmas kérdésekkel szemben („Ééés, megint otthon fogtok szülni?”), a diplomatikus „Még nem tudom.” beszélgetéslezáró mondat volt. De folyamatosan szólt a „Megint otthon szültök?” „Nem féltek?” stb. jellegű károgások, és ezt sajnos, nagyon nehéz fejben kizárni. A legnehezebb talán a „nem szólok, de nagyon csúnyán nézek” emberek kezelése. A védőnő becsületére legyen mondva, a lehető legmesszebbről kikerült minket, csak a kötelező tevékenységre minimalizálta a találkozásainkat, és akkor is igyekezett nem érinteni a témát. Így az az abszurd helyzet állt elő, hogy a hatóság volt az egyik legkorrektebb kapcsolatunk a várandósság alatt.

Közben közeledett a szülés ideje. Vészesen közeledett. De valahogy nem éreztem igazán a közeledtét. Persze, operatív szinten mindent megtettünk. Ruhaválogatás, szüléscsomag, kórházi csomag stb. Megszerveztük a nagylány helyét a szülés éjszakájára. Nyilván éjszakára, hiszen szentül hittük, hogy ha békesség és harmónia van, akkor a szülés csakis éjszaka történhet, hiszen ez a természet rendje (és bár a lelkem mélyén éreztem, hogy nincs igazán békesség és harmónia, azért ezt mégsem vallottam be magamnak). Beígérkezett segítségnek a sógornőm és egy barátnő is egy-egy hétre a szülés utánra, én pedig elkezdtem megcsinálni a bölcsőt. Az előző szülésnél ezt nagyon hiányolta a párom, a saját készítésű bölcső misztériuma pedig fontos volt számomra.

Mondom, operatív szinten minden ment a maga útján. Csak valahogy fejben nem. Az információs hét kimaradt két napjára elment a feleségem, talán mintha az egyiken én is ott lettem volna, a többi azonban nem fért bele: „mert a munka”. Éppen sok munka volt (a várandósságtól a szülésig ez azért hosszabbacska idő), és az töltötte ki a napjaimat – és a fejemet is. Tudtam, éreztem ezt akkor is, de valahogy az a „biztos van még egy kis idő, ennyi még belefér” érzésem volt.

Az információs hét két legfontosabb napja, a péntek délután és a szombat, az igazi problémák elővarázslása, szintén áldozatul esett. Aztán elmentünk a kórházba egy utolsó előtti hetes vizsgálatra. A párom nagyon ki volt már tágulva, azt mondták, bármikor szülhet. Elmentünk Ágihoz, hátha megvigasztal minket. De Ági is azt mondta, hogy „nem merek jósolni semmit, de… nagyon ki vagy nyílva”. Még tíz nap volt hátra. Nagyon megijedtünk, és én is kezdtem eszmélni. Utolsó vacsora hangulatban készülődtünk.

Aztán eljött a következő reggel, de nem történt az éjszaka semmi. Aztán eljött az azt követő reggel is. Meg az azt következő is. Meg az azt következő is. Én a munka mellett gőzerővel dolgoztam a bölcsőn (valójában ekkor kezdtem el érdemben foglalkozni vele), a kismama pedig utolsó napos hangulatban töltötte a napjait. Egyiket a másik után. Aztán eljött a hivatalos szaktekintélyek által megjósolt nagy nap. Tíz nap eltelt, ma biztosan ki kell esnie a babának. De nem esett ki.

Közben másik két anyuka, akik ugyanekkorra voltak kiírva, pár nappal hamarabb megszülték a babájukat. Persze, ez nem verseny, tudja ezt az ember. „De azért még sincs rendben így.” Általában rendben lenne, de tíz nap várakozás abban a tudatban, hogy „ma éjszaka…” nagyon hosszú.

Közben vészesen közeledik az nap, amikor nem szabad szülni, mert Ági azon az egy napon konferencián van. Persze csak nappal, éjszaka nem. De azért már ott motoszkált a fejünkben a „mi lesz, ha mégis nappal szülünk” érzés is.

A párom már lemondóan legyintett: „Á, úgysem lesz ma sem semmi.”, én pedig mondogattam a kötelező dolgokat: „emlékezzél, elsőre is így volt”, „baba még nem maradt bent” meg hasonló nagy bölcsességeket. A lelkem mélyén azonban ez volt: „Csak még pár napot bírjon ki, mindjárt kész a bölcső.”. Így több év távlatából, a mostani sorokat írva, nagy ráeszmélés, hogy válnak a minket segítő ideák, eszmék gáttá, blokkoló tényezővé.

Már egy hét csúszás volt a hivatalos naphoz képest is. Ekkorra már kivettem szabadságot (ki tudja, hátha mégsem éjszaka lesz). Egész nap kint dolgoztam a műhelyben (soha nem hittem volna, mekkora macera a bölcső talpának körívét amatőr szerszámokkal kivágni).

Eltelik egy hét, eljön az a bizonyos konferenciás nap. Valamikor délelőtt rohan be hozzám a lányom a műhelybe: „Apa, anya sír, nagyon fáj a hasa!”. Fűrészt eldobom, futok be, Anya nem tud szólni, csak csendben sírdogál. Később mesélte el, hogy éppen a boltban volt, amikor elfolyt a magzatvize, az első görcsöktől alig bírt hazajönni a boltból. Útközben még valami vénasszony elkapta, hogy „Na, mi lesz már, mikor fog már szülni?”, ő meg a görcsöktől a biciklire görnyedve udvariasan válaszolt valamit, hogy igen-igen, már jöhetne, aztán egy darabig még hallgatta a banyát, aztán amikor már nem bírta tovább, akkor udvariasan elbúcsúzott, és tovább küzdötte magát.

Egyből hívom azt a barátunkat, aki a leendő nagy nővérre vigyázni fog, szerencsére éppen a szomszéd utcában sétálnak. Lányom felül a biciklijére, és futunk ki hozzájuk. Látom az anyuka arcán, hogy látja az arcomon az izgalmat, de ez most nem fontos, a lányomat átadom, és futás haza.

Hívni akarom Ágit. Nem, még korai, mondja a vajúdó. Akkor gyorsan kimosakszom a szerelős mocsokból, aztán újra hívni akarom. Nem, még korai. Jajj! Mégsem korai! Hívom. Hívnám. Igen ám, de Ági éppen ma van konferencián. Hívom Kingát, Kinga azonnal indul, most másik Ágival. Mint később kiderül, egyikük taxival indult talán Budáról, a másikuk valahonnan Rákosborzasztóról kocsival. Mi meg a Balaton felé lakunk. Elbúcsúzunk, aztán várunk.

Két fájás között igyekszem mindent gyorsan a helyére tenni, mindennel készen lenni, besötétíteni, és igyekszem megteremteni azt a hangulatot, ami három évvel korábban megvolt. Esélyem sincs, odakint tűző napsütés, világos függönyeink vannak, itt a gyertyafényes félhomály (nem a romantikája miatt, hanem a létszükséglete miatt) szóba sem jöhet. Most döbbenek rá, hogy úgy igazán fel sem merült bennünk a nappali szülés gondolata.

Valahogy nagyon váratlanul csapott le az égből az egész, hiába álldogáltunk már több mint két hete a kapuban. Nagyon gyorsan eljutunk a párperces fájásokig (hogy hány percesek, nem tudom, nem vagyok egy stopperos alkat). Hívom Kingáékat, hogy hol tartanak, azt mondja, mindjárt lejönnek az M0-ról. Onnan még fél óra, annyink biztos nincs.

Mondom a feleségemnek, hogy minden rendben, mindjárt itt vannak. Ő meg tíz év ismeretség után nyilván nem hiszi el, de nem mond semmit. Viszont lassan elállnak a fájások! Később beszélgettünk róla, azt mondta, ha ott van Ági, már szült volna, de valahogy félt, valahogy visszatartotta (nem a szónak abban az értelmében, de mégiscsak).

Aztán megérkeznek. Ági a tornácon beszél valamit, ahogy jön befelé, a fájások pedig abban a pillanatban újraindulnak. Kinga és Ági bejöttek, és onnan számítva nem egész fél órán belül kint volt a baba. Anya felfeküdt az ágyra, baba cicire, és pihegés, pár boldog perc.

Aztán rövid időn belül kiderül, hogy a feleségem nagyon vérzik. Infúzió, és Ágiék hívják a mentőt. A páromat rázza a hideg. Ágiék küzdenek érte. Én vigyázok az új jövevényre, ő pedig az egész öklét a szájába gyömöszöli, talán a cici helyett, talán csak úgy, mert ő ilyen alkat.

Megérkezik a mentő, bejönnek, teljesen korrekten és nyugodtan beszélnek, megnyugtató érzés. Aztán felteszik a feleségemet a hordágyra, és szépen kitolják. Végiggurítják a rázós murván. Mire megfogalmazódik bennem, hogy mi a francért nem emelik fel és viszik ki kézben azt a rohadt hordágyat azon a húsz méteren, már a mentőnél vannak. Utólag meséli a feleségem, hogy valami iszonyú húsz méter volt, azt hitte, kiszakad a méhe.

Beülhetek én is a mentőbe, a baba az ölemben maradhat (az ökle továbbra is a szájában). Beérünk a kórházba, ott anyát erre, babát arra, engem meg hívnak, hogy mi a gyerek neve, meg hogy írjak alá papírokat (antibiotikum a gyereknek, tuti, ami tuti, meg ilyesmi). Mondom, hogy nem, nem annyira szeretem az antibiotikumot, kis szemöldökrángatás, aztán elfogadják, csak „itt írjak alá”. Aláírok. És hogy mi a gyerek neve? Tényleg, mi is? Két név volt a tarsolyban, az utolsó pillanatig, és nem tudtuk eldönteni. Az első gyerekünk neve már hónapokkal a szülés előtt meg volt. Neki valahogy erre sem maradt idő. Na, mindegy, legyen mind a kettő (azóta is irigykedik a nővére, hogy miért van két neve a húgának).

Aztán várakozás. Legtapintatosabb rokonaim közben hívnak, hogy na, mi van már. Mivel a telefont nem veszem fel (semmi kedven elmagyarázni, hogy mi van már), a legkitartóbb tizennégyszer hív röpke két óra alatt, a második helyezett csak ötször. Máskor megmosolyogtat az ilyesmi, most nagyon nehezen tolerálom a dolgot. Közben hívom Geréb Ágit, hogy segítsen, mi a teendő, mire kell figyelni. Kiokít, elmondja, milyen papírokat gyártsak le, mit lehet, mit nem, mire mit kell mondani.

Aztán kitolják a páromat, gurítják be a betegszobába. Később kiderül, az elmúlt két órát a vajúdóban töltötte, ott volt hely, mostanra lett üres ágy. Meg az is kiderül, hogy az a doki, aki betolta, nagyon emberséges volt, de aki műtötte (valamit kikapart, amit bent maradt lepénydarabnak hívtak a papírok, bár a lepény egyben és egészségesen kijött, a kaparáskor felhelyezett műszer hátrahagyott hegét pedig Ági így három évvel később is megtalálta), szándékosan gorombáskodott, nyomkodta úgy, hogy fájjon.

Nagyon levert és elkeseredett. Bemegyek hozzá. Az első mondatainak egyike, teljes depresszióban: „Nem vagyok jó anya.”, „Ugye, kiábrándultál belőlem?”. Most értem csak meg, hogy az egész dolog hogy érintette őt. Nem úgy, ahogy az ember elsőre gondolná. Ez valami egészen más történet. És az érintésen és néhány szón kívül semmit nem tehetek. Iszonyú érzés.

A gyerek pedig sehol. Kérdezem, mikor kapjuk meg, azt mondják, ha lement a transzfúzió (a feleségem vért kap), addig nem tudna szoptatni és a gyerekkel foglalkozni, és hogy van vagy két órám. Hogy miért nem, nem firtatom, gyorsan vonattal hazamegyek a kocsiért, akkor még bízom benne, hogy még aznap hazavihetem őket. Két óra múlva már ott vagyok.

Kérdezném a nővéreket, hogy hol van a gyerek, de csak egészen kurta válaszok jönnek, hogy a feleségem kapott még egy adag vért, majd ha az is lemegy, akkor, meg maradjak veszteg, a gyerek jól van, aznap már 14 szülésük volt, nincsenek elegen, ne zaklassam őket. Várok. Meg még várok. Este van már. A vér lemegy. Keresem a nővért, mondom, lement a vér, akkor jöhet a baba. Most? De aztán láthat valamit az arcomon, mert elmegy, kihozza, és beadja az anyjának.

Egyből cici, és kezdődik a szopizás. Megnézem őket, megy minden simán, és megnyugszom. Este tíz óra. Valamikor fél egy körül született meg, fél háromkor már bent voltunk. A párom nagyon kimerült, és végre boldogan ereszt ki a babával a kezében. Semmi harci kedv nem lobog bennem, leteszek az együttes azonnali hazamenetelről. Egyedül megyek haza.

Később meséli el a feleségem az éjszaka hátralévő részét. Fél tizenkettőkor bejön a nővér, hogy akkor ő most elviszi a gyereket (és valóban, a másik hat frissen szült anyuka baba nélkül van, reggelig). Mondja a feleségem, hogy nem szeretné. „De hát magát sem tudja ellátni, hogy tudná a gyereket? Fel tud egyáltalán ülni?” – érkezik a szakértői dörgedelem, valami egészen sajátos hangnemben. Aztán kicsit később, amikor gyerekét ellátni képtelen-tehetetlen felkel, hogy tisztába rakja a babát, már nyoma sincs a szakértőnek (mármint hogy segítsen). Azért egy „Rá fog feküdni a gyerekre!” lehordást később még bekiabál. A párom egy csendes asszony, nem megy bele a parttalan vitába (minthogy egy gyerekével már három éve együtt alszik, és még él ‒ a gyerek is ‒, meg szakkönyvek, meg egyebek), csak mondja, hogy ő akkor is szeretne a gyerekével maradni. Később még egyszer benéz a nővér, egy „Minek szoptatja annyit azt a gyereket?” kérdésre, de az éjszaka ettől eltekintve már nyugalomban telik, a baba a helyére került (konkrétan a „minek szoptatja annyit” helyre).

Másnap reggel jövök vissza, mindenféle papírokkal és frappáns válaszokkal felszerelve, hogy akkor most megyünk haza. A nővér első mondása: „A főorvos úr vizitjét meg kell várni.” Erre az egyre nem készültem fel, naiv ártatlansággal bedőlök neki. Mondom magamban, ezen nem veszünk össze, kivárjuk azt a kicsit. Tíz óra. Aztán tizenkét óra. Vizit sehol. Mondom a nővérnek, hogy akkor mi megyünk. Még egy sor kifogás előkerül. Doki nincs bent, várni kell rá, nem találják, és így tovább, délután két óráig. Az egyes próbálkozásaim között pedig bitang nehéz elkapni a nővért (a dokit pedig valóban nem látom).

Fogy a párom ereje (fejben), azt mondja, hagyjuk a fenébe, kibír három napot. Ettől észbe kapok, mondom, szó se róla, most azonnal öltözzön fel, indulunk. Szépen felöltözünk, elindulunk kifelé a teremből. A nővér, akit az előtte lévő órában egyszerűen nem tudtam megtalálni, egyből előkerül, és mondja, hogy rendben, de alá kell írni papírokat, most tud fogadni a főorvos úr.

Rendben, mondom, öröm, hogy így előkerült a föld alól a főorvos úr. Bemegyünk hozzá, a nővér felvezeti a témát (ezek-a-felelőtlen-mészáros-szülők-szökni-készülnek ráhangolással). Ahogy elfogy a levegője, elmondom én is, udvariasan, halkan, hogy akkor mi most megyünk. „Felőlem, azt csinálnak, amit akarnak.” – válaszolja flegmán a humánnal foglalkozó humánus, és ez volt az összes beszélgetésünk. A nővér azért fut még egy kört: „És a BCG-t sem hagyják? De ugye tudja, hogy hat héten belül köteles beadni?!” Tudom. Aláírok. És indulunk ki.

Kint vagyunk. Nyilván sokat hibáztam, Ági felkészítése mellett is rutintalan voltam, az első ilyen kalandunk volt. De azért bő 24 órán belül kint voltunk. Furcsa, hogy az ember egy kórházból kifelé is megélheti a szabadulás boldogságát. A szabadulásét! Furcsa erről most írni, Ági fogságának 424. napján.

Aztán hazaérünk, és próbáljuk helyrerakni magunkat. Anya és lánya be az ágyba, aztán ahogy helyreáll a békesség, a továbbiak megszervezése, protokoll telefonok, tapintatos „Mi van már?” hívogatók visszahívása és egyebek.

Másnap az anyakönyvi hivatalnál már rutin az egész, három éve már volt egy itthon született gyerek a faluban (a nagylányom), „Tudja, az a zöld papír.”, meg egyebek, csak névvel vagyok még mindig gondban. A végén leírom mind a két keresztnevet. És a többi már rendben, elkezdődik egy bitang fárasztó, de boldog pár hét. Aggodalmak, nagy lány kezelése, hogy „Nyugi, nem is annyira vesszük el a fele királyságod.” és egyebek, minden, ami egy második gyereket fogadó családnál történni szokott. Ez már egy másik történet, talán egyszer ezt is leírom.

És hogy hogy is volt ez a szülés? Látszólag semmi dráma nem történt. Egészséges lányom született, kis vérzés, kis kórház, és azon kívül, hogy a mai napig szopizza az ujját és bitang anyafüggő (két évig az anyja fejét a hasa alá véve aludt, és a mai napig az édesanyja a biztos bástya neki, a nővérénél százszor anyásabb), szóval ezen kívül tényleg nem történt más bajunk. Egy gyönyörű, energiától szétrobbanó, életvidám gyerek, boldogság vele lenni (az egyik neve is ez utóbbit jelenti).

Hogy mi az, ami mégis történt, csak három évvel később került a felszínre, a harmadik gyerek érkezése előtt. Addig mind a ketten jól eldugtuk magunk elől a valós történéseket. Szerencsére időben került a felszínre – a Várótermi beszélgetések csoport nagyon sok mindenről szól, ilyesmiről is. Nagyon nagy dolgok történnek ott az utolsó másfél napban. Így a fiunk születésénél már nem voltak ott ezek a kórházi történések. És részben emiatt, részben sok minden más miatt, az ismét egy háborítatlan szülés lehetett. Jól rákészülve, éjszaka, ismét Geréb Ágival, kis izgalmakkal, nagy csodákkal. De ez már egy másik történet.

R. G.

Emőke >>>
Bátor >>>