igaz történetek szülésről, születésről

886. nap: Ahogy folytatódott… (Dorka)

886. nap: Ahogy folytatódott… (Dorka)

Nem sok időnk volt felocsúdni Dani születése után, már kopogtatott is a következő gyermek a család ajtaján. Amilyen boldogan élte meg Timi az első várandósságát, most olyan elszántan kezdett el küzdeni a természetes szülés lehetőségéért. Azt lehetett sejteni, hogy egy császár után az orvos, bár nem zárta ki a természetes úton történő születés lehetőségét, ennek ellenére fokozott figyelmet fordít majd a szülés körülményeire. Nem lesz olyan „türelmes”, hogy másfél napig hagyja „szenvedni” a kismamát, hátha sikerül megszülnie a gyermekét. Ettől való jogosnak tűnő félelmében Timi nyitottá vált egy másik orvossal való szülés lehetőségére is. Már nem emlékszem hogyan, de így jutottunk el Ágihoz. Az információs hetet megelőző előadásra úgy alakult, hogy én mentem el (Timinek valami közbejött), de olyan nagy hatással volt rám, amit ott láttam, hallottam, hogy amit sikerült átadnom belőle, az is elég volt arra, hogy jelentkezzen az információs hétre. Én a munka miatt ennek csak bizonyos moduljain tudtam részt venni, de már ebből is éreztem, hogy sokkal közelebb áll hozzám ez a megközelítés, mint a hagyományos orvosi.

Timi itt megerősítést kapott arra, hogy van remény, császár után is megtapasztalhatja a természetes szülés élményét, így az orvosváltás mellett döntött. Nem is sejtettük, hogy ezzel a döntésével micsoda ellenerőket indít el családon belül, de még azon kívül is. Innentől kezdve állandó fenyegetettségben volt, hogy magyarázza, védelmezze álláspontját a különböző vérmérsékleten előadott más véleményekkel szemben. Ahogy közeledett a szülés időpontja, egyre nagyobb nyomás nehezedett rá, de kitartott döntése mellett, és ebben maximálisan támogattam.

Dorka sem kapkodta el a dolgot, a kiíráshoz képest (szerencsére Áginál már nem volt ilyen „elvárás” vele szemben) ő is vagy két hetet „késett”. Egy forró nyári napon viszont úgy döntött, hogy itt az idő. Kedd reggel kezdődtek a fájások, én már nem is mentem be dolgozni aznap. Együtt voltunk és figyelgettük, hogyan alakulnak az események.

Délután jeleztük Áginak, hogy kezd komolyra fordulni a dolog. Danit egy támogató ismerősre bízva elindultunk a születésház felé. Hiába volt ez már a második „szülésünk”, a maga nemében mégiscsak az első volt. Ugyanolyan izgatottan álltunk előtte, bár az információs hét után még én is úgy éreztem, hogy lényegesen többet tudok a témáról, mint másfél évvel ezelőtt. A felkészítés nemcsak elméleti, de lelki szinten is nagyon sokat segített, ami az előző helyen gyakorlatilag teljesen kimaradt.

Ági megvizsgálta Timit, és mondta, hogy éjszakára még nyugodtan hazamehetünk. Nem sokat aludtunk, Timi történetesen semmit, így indultunk neki hajnalban ismét az útnak. Amit aznap közösen átéltünk, azt soha nem fogom elfelejteni. Eltökéltségből, kitartásból örökké tartó leckét kaptam. Egy picit megéreztem, mire képes egy anya a gyermekéért, mire képes egy nő a szülés szabadságáért.

Szerda hajnaltól egy szép tágas szoba rendelkezésünkre állt. Érdekes módon a szomszéd szobában is vajúdott egy kismama, s bár tudtunk róla, egyáltalán nem zavart bennünket. A nap folyamán egyre erősödtek a fájások, egyre intenzívebben jelentkezett Dorka megszületési vágya. Mindig volt velünk egy doula, akinek nyugalma, tapasztalata megnyugtatóan hatott ránk.

Aztán az intenzív szakaszban, ami hosszú órákon keresztül tartott, ketten segédkeztek körülöttünk. Soha nem tolakodóan, mindig csak éppen a szükséges mértékben. Nem vették át a „főszerepet” a vajúdó kismamától, végig a háttérből segítettek, éppen amivel kellett. Ezen a napon nekem is hasonló szerepem volt. Olyan érzés fogott el, mintha mi négyen egy kis csapat tagjai lennénk, akik hangtalanul, utasítások, szavak nélkül is tökéletes harmóniában tudtunk együttműködni.

Már délutánra járt, amikor Ági is megérkezett. Nem tudott előbb jönni, de Timi „megvárta”. Látszólag nem változott semmi, csak most már öten voltunk. Ági olyan észrevétlenül végezte a dolgát, mintha nem is orvos lenne, csak utaskísérő. Valójában tényleg az volt. A vendége már nagyon közel volt a megérkezéshez, de valahogy mégsem tudta rászánni magát a döntő lépésre.

Már másfél napja tartott a vajúdás, azóta szüntelenül jöttek a fájások, Timi lassan kezdett kimerülni. Az ügybe és Ágiba vetett hihetetlen hittel tartotta magát, de kezdte érezni, hogy itt valami nem úgy történik, ahogy kellene. Aztán Ági végül kimondta az „ítéletet”: kórházba kell menni. Kísértett a múlt. Alig másfél éve, amikor fel s alá sétálgattunk a kórházi szülőszobában – igyekeztem kerülni a „műtő” felirat szúrós tekintetét… Mégis az lett a vége. A mostani mumus a kórház volt. Timi mindent egy lapra tett fel, és veszített – legalábbis így érezte. Egy világ omlott össze benne, de már nem volt visszaút. A kocka el volt vetve, Dorka egyre határozottabban jelezte, hogy itt az idő. Ági már a fejét is kitapintotta, valami miatt azonban mindig „visszatáncolt”. A kórházban utólag mindent megértettünk.

Érdről a legközelebbi kórházba mentünk. Timit és a kíséretéül szolgáló egyik doulát Ági vitte, én követtem őket saját autónkkal. Leírhatatlan volt a megdöbbenés, amit a néhai kórház szülészetén okoztunk. Oda már csak hárman érkeztünk. Timi, aki már egy ideje kitolási szakaszban vajúdott, a doula, akit addigra már testvérünknek éreztünk, és én, az ottani személyzet szemében a „felelőtlen férj”, aki hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Mert hogy nem mondhattuk meg, mi történt eddig, hogy miért nem volt időnk a „kiválasztott kórházba” bemenni.

A szülészet a második emeleten volt, a lift számunkra reménytelenül hosszú ideig éppen foglalt volt. Életbe léptettem a vészforgatókönyvet, Timit a vállamra kapva vágtattunk fel a szülészetre. Nem szültem soha, de szinte már én éreztem azokat a fájdalmakat, amiket Timi átélt, miközben a megdöbbent orvos és kísérete próbálta beazonosítani a helyzetet. Többször szóvá tettem, hogy láthatóan elég előrehaladott állapotban lévő szülési kísérlettel állnak szemben, esetleg nem halaszthatnánk az adminisztrációt és kíváncsiságukat szolgáló kérdéseiket egy későbbi, nyugodtabb időszakra, de mindannyiszor letorkolltak, és próbálkozásaim nem hogy eredményt nem hoztak, épp ellenkezőleg, tovább súlyosbították addig sem túl jó megítélésünket.

Az orvos első szava (amikor a buzgó nővérektől végre hozzáfért a „beteghez”) az volt: „Ez a gyerek mindjárt megszületik.” És valóban, tökéletesen kitapintotta Dorka fejét, és már tényleg csak egy picin múlott, hogy kint legyen, de ezt a picit a már teljesen kimerült Timitől várták. Rajta most sem múlott. Mindent úgy csinált, ahogy mondták. Feladva minden korábbi leányálmát a tökéletes születésről, hanyatt fekve, orvosi értelemben hagyományos szülőpózban próbálta újra és újra megtenni a lehetetlent. Kis idő múlva erre az orvos is rájött, itt tényleg a lehetetlen állta útját. Ugyanazt tapasztalta, amit Ági is. Ahogy Dorka húzódott kifelé, fokozatosan ment el a szívhangja, majd valami láthatatlan erő visszahúzta, amitől ismét visszatért.

Azt mondják, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, de azt nem teszik hozzá, hogy mindkettőben vizes lesz az ember! Dorka egy másik kórház másik műtőjében látta meg a neonfényeket. Minden más volt, mégis minden ugyanaz. Ha lehet, még jobban ordított, mint annak idején Dani. Ő sem lehetett nagyon kipihent, mert bármennyire is nem látszott, a másfél napos küzdelem közös munka volt.

Dorka először testvérünkké fogadott hűséges doulánk kezében került lencsevégre, majd a „felelőtlen apának” is megbocsáttatott egy fél percre, hogy kezébe vehesse kislányát. Olyan gyönyörű volt, amennyire egy kisbaba csak lehet. Nagyon nem állt jól neki, amikor visszakövetelték tíz ordítóan kékre festett köröm közé. A nővér ezt a színt, úgy látszik, nagyon kedvelhette. Aztán a szokásos rutin „beavatkozások” következtek, amit a gyerek természetesen végigordított. Akkorra már a Gyöngéd születés című könyvből tudtam, hogy nem ez a természetes. Ezzel a jelen helyzetben használhatatlan tudással, úgy tűnt, teljesen magamra maradtam az „ott és akkor”-ban.

Timi mindezeket az eseményeket „békésen” átaludta. A helyzet visszarendeződött a hagyományosan is normálisnak nevezhető állapotba. Ismét a társadalom által befogadhatóvá vált család lettünk így hármasban. A „tékozló fiú és leány” megtértek! A csatát elvesztettük, de a háborút megnyertük.

Második gyermekünk érkezéséről a szükséges helykoordináták megadásával tájékoztattam a család hozzánk közelebb álló tagjait, akik „szirénázva”, tettre és segítségre készen érkeztek. Becsületükre legyen mondva, leküzdve minden korábbi, a választott szülésszel és a születés módjával kapcsolatos ellenvéleményüket, maximálisan elfogadták a helyzetet, és amiben csak tudtak, segítettek nekünk. Dorkát megpillantva aztán végleg elfelejtettek minden múltbéli sérelmet.

Mi pedig édes hármasban egy – a nyári kánikula által megfelelően kondicionált – kórházi szobában letöltöttük a szükséges öt napot. Timi második vágása még jobban sikerült, mint az első. Az orvos, akivel később sikerült „összebarátkoznunk”, nem is hagyta szó nélkül elődje munkáját. Később már nem faggattak, kik vagyunk és hogyan csöppentünk hozzájuk.

Kiderült, hogy az orvos Ági korábbi évfolyamtársa volt az egyetemen, és titokban nagyon tisztelte azért, amit felvállalt. Szép lassan mi is megbékéltünk a történtekkel, mára pedig már kifejezetten örömmel gondolunk vissza a „régi szép időkre”. Milyen unalmas is lenne most ez a történet ezek nélkül a kihívások nélkül. A vége egyébként a miénknek is ugyanaz: „… és boldogan éltek, míg meg nem haltak!”

L. Z.

Dani születése Apaszemmel > > >
Dani születése Anyaszemmel > > >
Dorka születése Anyaszemmel > > >
Fanni születése Apaszemmel > > >
Fanni születése Anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.