igaz történetek szülésről, születésről

945. nap: Rakott krumpli rózsával (Áron születése)

Megjelent: 2013. máj. 7.

Anna születése után tudtam, hogy soha többé nem szülök kórházban, csakis itthon. Az információs hét ebben csak megerősített, feltöltekezve, kivirulva vártam a napot, miután az elhangzott előadásokat, beszélgetéseket követően mint millió mozaikból szépen kirajzolódni látszott a születés valódi arca, csodája.

Akkortájt éppen egy másoddiplomás képzésre is jártam a párommal Egerbe, a munkám mellett. A várandósság békességben telt, tele voltam energiával. Azon a szombaton elmaradtak a délutáni órák, így a délutánt alvással töltöttem a szüleimnél. De előtte a férjemet hazaszalasztottam, mondván, hogy rakjon rendet és takarítson ki, mert így nem tudok szülni (még két hét hátra volt a kiírásig). Közben felrémlettek Ági szavai, hogy a vajúdás kezdetét jelzi, ha a nő elkezd takarítani, rendet rakni, mindent kivasal legalább háromszor, legalábbis az ügyesebbje, aki rest, az kedves párját ugrassza és osztja a takarítási utasításokat… Hát igen, tudtam, hogy én a második kategóriába tartozom.

De akkor most elkezdődött valami? Este különös álmom volt, rakott krumplit készítettem, de a főzést Ági fejezte be. Reggel el is meséltem a furcsa álmot mosolyogva, és hogy ezen ne múljon, elhatároztam, hogy rakott krumpli lesz az ebéd. Miután elkészült a gőzölgő, illatozó ebéd, felmentem az emeletre a család többi tagjának szólni, hogy ebédeljünk. Gondoltam, míg szedelőzködnek, öt perc pihenő megillet, és ledőltem. Mondtam is, valami nem stimmel az álommal, mert a rakott krumpli kész, Ágiék pedig sehol.

Ahogy felkeltem, egy pukkanás hallatszott, és elöntött a magzatvíz… Úristen, mégis szülünk? Telefon Ágiéknak, mondják, figyeljük, lesz-e kontrakció és milyen sűrűn jönnek, tartsuk a kapcsolatot. Imi olyan ideges lett, hogy már nem tudott ebédelni. Annával mi jóízűen és izgatottan megebédeltünk, tudtam, szükség lesz az erőmre. Majd a párom elvitte kislányunkat a nem messze lakó nagyiékhoz, míg a tesója kibújik.

Majd megérkeztek a kontrakciók, kezdetben finoman, majd egyre erőteljesebben sűrűsödve. Valahogy nem ilyenre emlékeztem, ez jobban fáj, mint gondoltam. Aggódom, hol vannak Ágiék, mondják, elindultak, több mint két óra az út. Férjecském lesi minden kívánságom, felfújja a medencét, teleengedi meleg vízzel… Tizenöt percet sem vagyok benne, valahogy ott sem jó, nem jó sehol. Arra emlékszem, hogy az emeleten vagyok, valahol már messzi járok, az Ágiék által „szociális fázisnak” nevezett szakasszal a hátam mögött.

Megjönnek Ágiék hárman, bemutatkoznak a segítők, de a nevekre nem emlékszem (később tudom meg, Éva). Készítenek muskotályos zsályás forró borogatást. Ez nagyon jó! Olyan forró, alig bírja a kezük, piros hólyagos a hasam, és én még-még forróbbat kívánok.

Érzem, hogy minden kontrakciónál a gyomrom ki akar fordulni, mondom Áginak. Ő rögtön tudja, hogy begyűrődött a méhszáj… A sok olvasott történetből én meg tudom, mi vár rám… Hanyatt fekvés, Ági a kezével segíti kisimítani a kontrakcióknál. Olyan finom a keze, azt nem is érzem. Kedves, mosolygós, erőt sugárzó a tekintete. Túl vagyunk az első akadályon, folytatom a vajúdást.

Az ablakon kinézve éppen látom, ahogy az októberi nap lebukik a Bükk mögött, csodálatos, s közben azon gondolkodom, hogy a következő kontrakciót biztos nem élem túl… Lehet, hogy kórházba kéne menni?… Én gondolom ezt, aki nem voltam képes kórházi csomagot sem összerakni? – Soha… És ezen a kis belső monológon jót mosolygok csendes magányomban.

Nem találom a helyem, mert a kitolásnál, talán a törött farokcsigolya miatt nagyon fáj. Tudom, hogy el kell hinnem, hogy a régi törés, a nagy gátvágás, varrás ellenére is ki tud férni, ki tud bújni a várt kisbabánk sérülés nélkül. De hogyan kell elhinni? Igyekszem hinni… De nehéz. Ágiék magunkra hagynak kicsit, hogy megtaláljam, mi a jó nekünk…

De nem találom. Úgy érzem, mint az űzött vad, akit a fájdalom kerget és nem tud menekülni az üldözője elől. Jön a gondolat, hogy pisilek egyet. Ehhez le kell menni a földszintre. Levergődök a vécéig. Bevágom Ági előtt az ajtót… Tudom, hogy előtte nem kell magyarázkodnom, ez nem az a helyzet, nem sértődik meg, én nem haragszom…

Megkönnyebbülök, és a lélegzetvételemből már tudja Ági, hogy érkezik a kisfiunk. Ági mosolyog és mondja, hogy remekül lehet itt is szülni… Én aggodalmaskodom, hogy hogyan? Mondja, ezzel én ne törődjek, azt majd ők intézik. Gyors megbeszélés köztük, Imi a hátam mögé ugrik, teljes erejéből tart, én üvöltök, mint egy állat, olyan erők hatnak, amely mögött én eltörpülök…

És kint van a baba feje. Azt gondolom, a következő kontrakcióra kint van, de nem, kicsit igazítani kell a vállán, mint egy kis hal ficánkol, majd a következő összehúzódásnál már kint is van. Ott terem egy paplan, amire lefekszünk, Áron nem sír, csak szemlélődik, kicsit szüttyög.

Közben a köldökzsinór véletlenül összeszorul, így már nem lüktet, el lehet vágni. A színével Ági valahogy nincs megelégedve, Áron lelkesen szopik. Nem tudom, mi nem sok újszülöttet látunk, no, meg sötét is van.Aron 2

Felmegyünk az emeletre, meg sem szédülök. Fent a méhlepény is megszületik, meglepődöm az érzésen, ilyet az első alkalommal nem éreztem… Nem éreztem semmit. Megcsodáljuk a méhlepényt, csodálatos, mint egy terebélyes fa, ép. Ági mondja, hogy most örülne, ha Áron egy nagyot sírna, hogy a tüdejét teljesen átjárja az éltető levegő, és inkább most haragudjon rá meg. Gyengéden megpaskolja a talpát, és Áron nehezen, de elsírja magát egy kis időre, míg magamhoz nem ölelem.

Megérkezik édesanyám, és könnyező szemekkel nézi első fiúunokáját és minket. A kertünkben kinyílott, utolsó vörös rózsát behozta, Áron köszöntésére. Áron azóta is imádja a virágokat. Ágiékat rakott krumplival és kaláccsal kínáljuk, lassan hazaindulnak. Mi együtt, egy ágyban felváltva nézzük a csodát, amellyel betelni nem tudunk.

Köszönjük Ágiéknak azt a szeretetet és odafigyelést, amellyel lehetővé tették a csoda megélését, amely elősegítette a régi hegek gyógyulását is.

T. M. Zs.

Anna > > >
Pipike elvesztése > > >
Ráhel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.