igaz történetek szülésről, születésről

1673. nap: Kietlenbe érkezés (rémmese)

Megjelent: 2015. máj. 5.

Évek óta érik a történetem, ami nem szólhat most sem „csak” a szülésről. Talán már kész vagyok írni róla, úgy, ahogy éppen most tartok a feldolgozásában.

A házasságom néhány rövid szakasztól eltekintve mindig boldogtalan volt. A kezdetekben a nehéz körülményeket okoltuk, de az évek alatt kiderült, hogy bennünk van a hiba, legyenek bármilyenek is a körülmények. Két válási kísérlet után a harmadik gyermekünk születése volt vízválasztó az életünkben, és nekifutottunk még egyszer, hátha sikerül. Kislányom volt az első otthoni, háborítatlan szülésem, és egy-két évre viszonylagos békét is hozott érkezése. A mélyben húzódó sérelmeket és ellentéteket azonban nem tudta ő sem feloldani.

Ekkor nem akart és nem várt módon érkezett az életembe a szerelem, amely örökre megváltoztatta az életemet. Csöppet sem pozitív értelemben, mert olyan ámokfutás kezdődött, amit épp csak túléltünk valahogy. Férjem agresszivitása az egekig csapott, kimerítve a bántalmazás legtöbb fajtáját. A gyerekeimet elvette tőlem, beleértve az akkor még szoptatott hároméves kislányomat is, és hónapokra lehetetlenné tette velük a kapcsolattartást. Nem hittem el, hogy ez velem történik, az egész világom összedőlt, a férjemet pedig örökre meggyűlöltem.

Sem a rendőrség, sem a bíróság, sem semmilyen más szerv nem segített, ezért ha látni akartam a gyerekeket, akkor vissza kellett mennem hozzá, vállalva az állandó lelki és az esetenkénti testi bántalmazást. Néhány alkalommal kénytelen voltam elszökni tőlük, de volt, hogy egyszerűen hazarángatott, amikor bementem a nagyobb gyerekek iskolájába, hogy pár szót válthassak velük, vagy volt, hogy magamtól mentem, mert nem bírtam nélkülük.

Másfél év huzavona után, mivel senkitől semmilyen segítségre nem számíthattam, végleg visszamentem. Arra gondoltam, hogy akár az ördöghöz is mennék, de a gyerekeket nem hagyhatom magukra. Mivel válásról szó sem lehetett, azt terveztem, hogy addig maradok és tartom egyben a családot, míg legkisebb lányom is akkora lesz, hogy kibírjon egy várhatóan borzalmas válást.

Megdöbbentő események bontakoztak ki hazaköltözésemet követően. Kiderült, hogy nagyobb gyermekeimet agresszivitással fordította ellenem, kényszerítve őket, hogy elutasítsanak engem, továbbá, hogy a családfenntartó mintaapa a valóságban egy gyerekeit is kihasználó agresszor, aki a 11 éves nagy lányomra bízta a hároméves kicsi ellátását, mialatt elviselhetetlen kontrollt gyakorolt felettük. És ami a legrosszabb volt, hogy már nemcsak nekem kellett félnem tőle, hanem a gyerekeknek is. Én pedig nem tudtam megvédeni őket. Néma voltam, tettem a dolgom, és simítottam a vitalehetőségeket. Látva folyamatos bántalmazásomat, már a gyerekek mondták, hogy menjek el, ők valahogy meglesznek, de ne tűrjem ezt a bánásmódot miattuk.

És mintha nem lett volna elég bajom, ekkor jött a krach, a kisfiam, akinek a történetéről szól ez az írás. Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, csak sírni tudtam, arra gondolva, hogy újabb keserves évekkel meghosszabbodik szenvedésem ideje, és hogy azt már erőmön felüli lesz kibírni. Abortuszklinikát kerestem a neten, és próbáltam felkészülni a teljes megsemmisülésre, amit egy abortusz jelentett volna számomra. Végül hiába treníroztam. Nem tudtam megtenni. Akik ismertek, láthatták, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog, és azon kívül, hogy a testem védte a kicsit – azonnal abbahagytam a dohányzást –, teljesen idegen volt számomra, a gyűlölt férfi gyereke, aki még csak megfogant, de máris iszonyúan bánt engem.

Nagyon nehéz terhesség volt. Nem híztam sokat, de mázsás terhet cipeltem, haskötő nélkül állni sem tudtam. Húzott és nyomott, nem hagyott aludni, lélegezni.

A tanfolyamra elmentem. Annyi időt szántam rá, hátha megszeretem. De nem. Még keserűbb lettem, látva a boldog kismamákat, amilyen én nem voltam. Közben hálás voltam a rutinért, ami mindennapjaimat irányította egyébként is, és tettem a dolgom.

A szülés napján még ügyeket intéztem, néha megállva egy-egy fájásra, amit a nehéz terhesség miatt a szokásos összehúzódásnak gondoltam, de amikor már nem tudtam menni sem, hívtam a férjemet, hogy jöjjön értem, és vigyen haza.

Otthon próbáltam jól érezni magam. Ági is megérkezett, így a biztonságom is adott volt, és végre befordulhattam. Magamba. És azt tehettem, aki vagyok, véget ért a szerepjátszás, hisz a szülésbe még a férjem se szólt bele. (Azt hittem!)

Nagyon fájt. Sokáig terveztem, hogy szólok Áginak, vizsgáljon meg, mert esetleg segíthet, ha megmondja, még meddig kell kibírni. De nem tudtam szólni sem. Mire nyitottam volna a szám, már jött a következő fájás, megállíthatatlanul, amit muszáj volt túlélni, majd gyorsan erőt venni a következő kibírásához.

Az utolsó stádiumban odahúzódtam Ágihoz. A combjára tettem a kezem – tőlem szokatlan módon, hisz a terheimet magam hordtam mindig is –, és így könnyebb volt elviselni az élet-halál szakaszt, a kietlenbe érkezést, amikor fájó a magány. Magamban mosolyogtam is, hogy szegény, mit szólhat ehhez a bizalmas közeledéshez… de persze nem szólt semmit, és lehet, hogy tudtán kívül, de osztozott a terhemen.

A tolófájások érkezésekor az addigi térdelésből négykézlábra tolt, ami számomra idegen testhelyzet volt, de meglepően könnyen tudtam így nyomni. A kisfiam nem sírt, én még mozdulni sem tudtam, ami miatt egy pillanatra aggódtam, de más érzés nem érkezett. Miután rendeződött a sírás és a lefekvésem, a mellemre vettem a kicsit, aki teljesen idegen volt számomra. Ijesztően.

Aztán minden addigi folytatódott. A férjem közölte a lányommal, hogy leüti, ha Ági elment, mert talán nem mosogatott el, velem pedig azt, hogy jó nagy paraszt vagyok, amiért kihagytam a szülésből.

Gyötrelmes napok következtek, és a sok-sok fájdalom és a kimerültség következtében belemenekülhettem a gyermekágyi depresszióba. Persze azt is csak színlelve, mert az állandó sírásom oka nem egy alattomos betegség volt, hanem a boldogtalanság, amiért gyűlöltem az életemet, és mégis helyt kellett állnom. És az üresség miatt, amit a védtelen kisbabám felé éreztem.

Kedvenc társam az életben ismét kisegített, a jó öreg rutin, amit kedvem lenne akár nagybetűvel írni. Szinte vakon láttam el anyai teendőimet, bízva abban, hogy a kicsi nem érzi, hogy az érintésemben nincs tartalom, és hogy azért altatom magamon, hogy védve legyek a férjem közeledésétől. A nagy teher ellenére a legkisebb születési súlyú gyerekem volt, bár ha őszinte akarok lenni, az is csoda, hogy egyáltalán kifejlődött, annyira nem akartam őt.

Nehéz terhességből nehéz baba érkezett, talán három hónapos is elmúlt, amikor először éjfél előtt le lehetett fektetni. Később sem lett könnyebb vele, és tipegőkorára mindent felforgató, tönkretevő, ön- és közveszélyes kicsivé vált. A bennem végbemenő változást nem tudom mihez kötni, de tisztán emlékszem, hogy hat hónapos volt, amikor végre először éreztem, hogy szeretem őt.

A családi életünk mit sem változott. Nem egyszer gyerekkel a mellemen rettegtem, hogy férjem arcomba ordított szidalmazása mikor fordul tettlegességbe. Egy napon pedig felismertem, hogy az igazukat érvényesíteni akaró kamasz gyerekeimet folyamatosan hazudni tanítom a békesség kedvéért, amivel csúnya személyiségtorzulást idézhetek elő bennük, és ezt nem vállalhatom. Tudatosan már nem.

Egy barátom akkor már egy ideje külföldön élt, és mivel tudtam, hogy Magyarországon lehetetlen végigvinnem a válást, megkérdeztem, hogy szerinte tudnék-e ott boldogulni a gyerekekkel. A válasza igen volt, így félévnyi előkészület után egy-egy bőröndnyi életünkkel a kezünkben útra keltünk.

Ennek lassan két éve. Az itteni állam megvédett minket. Itt bántalmazásnak számít a gyerekek megrugdosása, nem fegyelmezésnek, és a gyerekek fejlődésére vonatkozóan károsnak ítélik az anya szemük előtt történő megverését is. (A magyarországi rendőrségen azt tanácsolják, hogy ne is tegyek feljelentést, mert csak felbőszítem még jobban a bántalmazót.) A válóper remélhetőleg a végéhez közelít, és remélhetőleg a magyarországi bíróság is felismeri, hogy mi szorulunk jogi védelemre, nem pedig az apa joga sérült, amiért elmenekültünk tőle.

Néhány hónapja a családunk is bővült a már említett egykori baráttal. Négy gyerekkel fogadott el, s áraszt el olyan szeretettel, ami nélkül képtelen lennék párkapcsolatban élni. Kicsi fiam három és fél éves, tündéri kedves gyerek. Éppen ciciről leszokóban van, és bár a habitusa mit sem változott – szerintem csak a csilláron nem lógott még –, szeretem őt teljesen, és hiszem, hogy a szeretetem által meggyógyulhat a piciként tapasztalt elvetettségből.

Egyszer majd bocsánatot kérek tőle a kezdetekért, remélve, hogy meg fog érteni…

Sz. A.
Matyi >>>
Johanna >>>
Rebeka >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.