igaz történetek szülésről, születésről

1222. nap: Születek én is (Sámuel születése)

Megjelent: 2014. febr. 8.

Nincs kedvem írni a szüléseimről. Ország-világ elé tárni, amit még a barátaimnak sem mondtam el. Mégsem halaszthatom tovább. Ezerkétszáz-sok napja tartják fogva azt, akinek (majdnem) mindent köszönök, ezen a téren (meg néhány másikon). Meddig mehet ez még tovább? Elegen leszünk? Kitartanak a történetek?

Negyedik-ötödik osztályba járhatok. Későn érő típus vagyok. Egy évem azzal telik, őrületesen vágyom arra, hogy egyszer majd kisbabám legyen. Elolvasok mindent, ami a témában található (a bátyám közben nagybeteg, a szüleink tudják, amit ő meg én csak sejtünk: az orvosok látják már az út végét). Valami babaápolási verseny van. A zsűri értetlenül figyeli, mit tudhat egy negyedikes kislány a csecsemőgondozásról. Egy dán írónő, Dea Trier Mørch könyve a szülésekről: Téli gyerekek (nem tudom, hányszor olvastam el, pedig nem szoktam kétszer; benne éltem).

Mikor lesz már, hogy nekem is lehet gyerekem?

Aztán hosszú csönd. A kamaszkor történései elterelik a figyelmemet. Annyi azért megmarad, hogy mindig ünnepnek érzem, amikor menstruálok (nincs is okom panaszra: nehéz elképzelnem, hogy ez fájni tud, a többi „kellemetlenség” pedig számomra egy ünnepi rítus része).

Iskolák.

Szerelem is. Nagyon szeretem. Ő is engem. És még pár másik lányt. Erőtlen szellőként azért átsuhan rajtam a gondolat. Érintem is. Elkomolyodik a pillantása. Tudom: lehetetlen. Egy érzés: nem vagyok elég jó. Halványodom, mint tél felé a fények.

Telnek az évek. Egy reggel arra ébredek: vége már. Még együtt néha. Inkább barátok, lelki társak.

Egyszer csak jön valaki. Mire felocsúdok, már mindent elsodort, és az életem közepén trónol. Hé! Lassabban a testtel! Én nem vagyok ilyen szociális. Nekem jól fejlett démonjaim vannak. Húsommal táplálom, véremmel itatom őket. Eszembe sem jutna, hogy valakivel minden percemet megosszam. Szükségem van a magányra. Álljunk meg egy percre! De nem jó nélküle. Sőt, kibírhatatlan. Szocializálódom.

Nincs mit kivédenünk. Egy idő múlva kínzó vágyakozás: mikor lesz már nekünk kisbabánk? Azt gondolom, benne is ilyen égető a vágy. (Évekkel később, egyszer azt mondta: látta, hogy nekem nagyon fontos, ő nem bánta. Ma sem hiszem el igazán, hogy így volt). De mikor lesz már úgy? Biztosan soha. Nekem nem lehet gyerekem. Láttunk már ilyet.

Egy rezdülés. Azután úton, egy folyóban fürödve meglátom a véremet. A vérünket.

Eltelik néhány hónap.

Mi ez? Napok óta olyan „nyomott” vagyok. Elég vacakul érzem magam. Sosem bírtam túl jól az autózást, de hogy mindjárt majdnem hányok? Csak nem? Patika. Alig merek odanézni a kis tesztcsíkra. Az egyik piros vonal rögvest megjelenik. Na, persze. Hogyan is. Azért még állok ott egy darabig, elmerengve. És rózsaszínesedik, egy másik vonal. És egyre erősebb! Csak nem?! Nekem?!! Nekünk! Itt és most? Végre!

A kisbabánk és én egészségesek vagyunk. Illetve, velem van egy kis baj az elején: a nőgyógyász hematológiára küld a vérképem láttán. (Soha nem látott még ilyen szörnyűt.) Este gyászos ábrázattal mesélem F-nek. De ő nem rémüldözik velem. Fölhív egy barátot. Kapunk telefonszámot: valaki, aki nem fog „szétcincálni”, ha nincs bajom, békén hagy. Nincs bajom. Csak nagyon vérszegény vagyok. Szedek vasat.

Lassan megszokom, hogy a vizsgálatok során nem találnak semmi kórosat. Tényleg, miért kell folyton vizsgálatokra járnom? Mást képzelnék inkább. De azért járok lelkiismeretesen.

A klinikát túl jól ismerem. Van más út?

Egy ismerős megadja Geréb Ági számát. Este hívom, kisebb problémával. A kádban veszi föl a telefont. Beteg. Elnézést kérek, búcsúznék. Biztat, hogy mondjam, amiért hívtam. Rám figyel. Tanácsot ad.

Eljutok az információs estre. Valaki azt kérdezi, tanítanak-e ezen a tanfolyamon légzési technikákat. Nem. Itt nem uralni, kézben tartani akarják a szülés folyamatát. Hanem ráhagyatkozni. Bíznak ebben az erőben. Bízni mernek az anyákban és a kisbabáikban! Közben szakmailag teljesen hitelesnek és megbízhatónak érzem őket. Egészen új információkat kapok a témában. Már tudom, hogy megérkeztem. Velük akarok szülni.

Aztán máshogy alakul. F. külföldön kap munkát. Utazunk. Hívjuk Ágit. Jöjjön nyaralni családostul. Nyár, napsütés, műemlékek, tenger. Azt mondja, nem jöhet. Keresünk. Tucatnyi bábát látogatunk meg, akik otthonszülés kísérését vállalják a környéken. Senki sem az, akit keresek. Múlik az idő, de valahogy nem aggódom. Sétálunk a tengerparton, úszunk. Sokat kettesben a babánkkal. (F. hajnaltól estig dolgozik.) Jó együtt. Aztán egy idő után kezd sok lenni. Nehézkessé váltam, a lábam is dagad…

Egy konferencián kapok egy nevet. Hazaérve fölhívom, megbeszélünk egy találkozót. Másnap ott vagyok. Leletek. Nem voltam orvosnál, mióta itt lakunk? Otthon (a hatodik hónapig) minden rendben volt. És ez a vérszegénység? Tudjuk, mitől van? Kiír sok-sok vizsgálatot, megbeszéljük, hogy másnap újra találkozunk. Megvizsgál. Hazazötyögök a busszal.

A 38. hétben járunk. Az esti fürdőzéskor csodálkozom magamon: alig lábalok bele a tengerbe, már sietek is kifelé. Pedig amúgy imádom. Most valahogyan nincs kedvem. Utána vacsora a munkatársaknál. Hű, de jólesik ez a pörkölt! Pedig nem szoktam ilyet enni. Éjféltájban, amikor hazafelé sétálunk, kis fájdalom a keresztcsontomnál. Valami különös előérzet. De hát még olyan korai.

Lefekszünk. Három óra körül forgolódni kezdek az ágyban. Fél óra múlva inkább fölkelek. Sehogy sem kényelmes a fekvés. Mit csináljak? Beteszem a törölközőket a mosógépbe. Biztos jól jön majd, ha tiszták. A kutyáink nyüszítenek, csaholnak a teraszon. Mindenáron jönnének be. Pedig nem szoktak ilyet. Most nem lehet, fiúk!

Hat óra körül az ágy szélén térdelek, amikor elfolyik a magzatvíz. Hű! F! Gyorsan! Folyik a víz! Hozzál valamit, amibe fölfoghatjuk, hogy lássuk, milyen! F. bámulatos gyorsasággal ugrik föl álmából. Kis befőttesüveget hoz. Zavaros, halvány rózsaszín. Hívjuk a bábát. „Bocsánat, én ma már nem fogok elmenni a megbeszélt találkozóra. Eljönne esetleg Ön egy szülésre? Hogy?” …elsöpör a kontrakció, F-nek adom a telefont… „Akkor itthon maradunk magunkban” – hallom a válaszát. Hogy mit csinálunk, ha nem tud jönni a bába? Azért jó, hogy én épp nem tudtam felelni. Félek, nem lettem volna olyan határozott, mint F. A bába meggyőzve. Rohan.

Én is rohanok, a vécére. Időközben a szülés birtokba vette a testemet. A testem átveszi az irányítást, érzem, hasztalan lenne próbálkoznom, hogy visszanyerjem a vezető szerepet. Ellenállhatatlan kényszerek mozgatnak, dobálnak ide-oda. Ha engedek, jó.

Állj! Tolni nem tolok. Ha a méhszájam még nem tágult ki teljesen, csúnyán megsérülhet. Ezt tanultam az egyetemen. Próbálom megtudni, mi lehet odabenn. A lélegzetvételnyi szünetben, midőn kicsi hatalomra teszek szert a testem fölött, hanyatt fekszem, és a hüvelyembe nyúlok. Sima, kemény valamit érzek. Vajon mi az? Ilyen volna a méhszájam?

Nem tolok, amíg ide nem ér a bába, és nem mondja, hogy lehet! Ellenállok. Vergődöm. Maga alá gyűr a fájdalom. Akkor sem nyomok! Jaj! Hogyan kell levegőt venni? F. próbál segíteni. Milyen jó, hogy együtt! Megtart, támaszt, velem van. Nem tudom, mi történhetne, ha nem volna ott, fix pontként az áradásban.

Véletlenül meglöki a földre állított tükröt. A tükör rapityára törik. Söprűért, lapátért indul. „Ne menj el!” „Nem akarom, hogy a szilánkok…” „Hagyd! Nem számít” – azért elmegy. Hamar visszaér. Söpörni kezd. „Szarok a rendre!!! Te kellesz! ITTTTT!!!” – fölsöpör, jön egy pillanat múlva. (Amúgy kevés dolog áll távolabb tőle, mint a takarítás.)

Végre megérkezik a „megváltás”. Ideér a bába. Az ágyon térdelek. Mellém kuporodik. Várom, hogy utasítson, diagnózist mondjon. Csöndben figyel. „Nyomhatok?” „Úgy tegyél, ahogy érzed!” „Tényleg???”

Nyomok. A baba lassan jön. Sokáig csúszkál ki-be a hüvelyemben. Nem siettetem. Megint rendben minden. Nincs vergődés. Hová sietnénk? Erősen égni kezd a gátam. „Ez jólesik?” – valami langyos melegség a gátamon. „De még mennyire! Jaj, de jó.” És tolom, és jön, jön, jön kifelé, és még jön, jön… Kint van!

Odébb mozdulok, lefekszem. Olyan rövid a zsinór, hogy nem lehet a combom közül elvenni. Ott van. Gyönyörű!

A bába mondja, szeretne adni a fenekembe oxitocint, a vérképem, meg annak a ki tudja milyen eredete miatt. Hagyom. Persze, ennyi belefér.

Nézegetjük a jövevényt.

Én sokat gondolkodtam neveken az elmúlt hetekben. F-et untatta ez a téma. Nekem több ötletem is volt. Melyik legyen? Azóta sem tudunk megegyezni, ki mondta ki először. (Mindketten úgy emlékszünk, hogy a másikunk ötlete volt.) De elsőre teljes az egyetértés: Sámuel. Soha nem jutott eszembe korábban. (Máskor nem strapálom magam előre…)

Később megnézem, mit jelent a neve: „meghallgatott engem az Úr”.

N. M.

Gemelli apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.