igaz történetek szülésről, születésről

913. nap: Az érett koraszülött (Erik)

913. nap: Az érett koraszülött (Erik)

Az egész terhességem egy nagy csoda volt, hisz védekezés ellenére estem teherbe. Igazából az időpontot se tudták megmondani, hetedike és huszonötödike között lehetett volna a nagy nap – ami a végén előző hónap huszadika lett. Erik fiamat nagyon vártam, bár az az öröm nem adatott meg az életemben hiánytalanul, mint más anyáknak – ugyanis a vőlegényem úgy döntött, hogy egy másik nő mellett éli tovább az életét. Mindezt az ötödik hónapban!

Mivel a családomtól 1300 km-re lakom, túl nagy segítségre nem számíthattam. S mégis. A kisfiam összehozta a nagycsaládot! A legjobb barátnőm – akinek a gyerekei a keresztgyerekeim – kísérte végig a szülésemet és segített három hétig, a nagynéném egy hónapig maradt, majd az édesanyám volt velem egy hónapig. Először azt hittem, ez túl sok segítség. Utólag belegondolva: kevesebb katasztrofális lett volna.

Az egész azzal kezdődött, hogy otthon akartam szülni. A szülésznőmmel egészen augusztusig jól megértettük egymást. Addig rengeteg időt szánt rám, segített, bátorított. Majd hirtelen nem volt rám ideje. Augusztus végén, amikor elküldött egy plusz ultrahangra – vajon rendben van-e a placentám –, kiderült, hogy a gyerekem feje már teljesen lecsúszott, és a doktornő közölte, hogy legfeljebb négy hetet ad a babának. Ezzel az otthonszülés terve ki lett zárva, a szülésznőm közölte, hogy majd akkor hívjam fel, ha megszültem… Hát pont ez az, amit nem akartam! Azért szerettem volna otthon szülni, hogy legyen egy fix bábám, akit ismerek… Ja, és legyek szíves nem mozogni, egész nap feküdni, nem főzni, nem takarítani, nem mosni stb. Egyedülállóként hogyan??? Ki vásárol be? Mit egyek? Eddig is tudtam, hogy vannak barátaim, de ekkor döbbentem rá, hogy mennyire rájuk vagyok szorulva, és hogy ők mennyi mindent megtesznek értem.

Elindult az új bába keresése… Nem sok sikerrel. Csak egy új védőnőt találtam.

Közben két héttel az ultrahang után, egy péntek este elkezdtem egy kicsit vérezni – elveszítettem a nyákdugót. Ekkor Klári nem bírta tovább, bepakolta a gyerekeket és a csomagokat az autóba és elindult felém – 300 km-t utazott. Csak azért, hogy én ne legyek egyedül, hogy el legyek látva, mert egy hét után azért a barátok se bírnak mindent el, s ha szülünk, akkor legalább egy ember legyen velem, akit ismerek. Teljesen meghatott, utólag még inkább. 47 négyzetméteres lakásom három gyerekkel nem is volt annyira kicsi, mint ahogy azt mindenki más látta.

Hétfőn hajnalban megindult!!! Gondoltam én. Amíg Klári és a gyerekek aludtak, berámoltam a táskámat (pont ez az, amit semmi esetre se akartam: kórház), felhívtam Gerlinde barátnőmet, aki addig, amíg a kórházban vagyunk, a gyerekekre vigyáz. Ő jött is, aztán a fájások enyhültek… Nem mentünk be. (Utólag Istennek hála!)

Szerdán elmentünk a kórházba bejelentkezni, hogy ha mégis megindulna a szülés, ne kelljen a tízmillió papírral szórakoznunk. És nem utolsó sorban tudjuk, hova kell mennünk. A kórházi látogatás nagyon felkavart, megint voltak fájásaim, de ez az elmúlt öt napban sem volt másképp. Este tízkor éreztem, ez már nem szórakozás. Most be kell mennünk. Megint az egész herce-hurca, mint hétfőn, telefon stb.

A rövid kocsiút nagyon rosszulesett. Mire beértünk, a fájások megint enyhültek, de nem annyira, mint hétfőn. A szülésznő megvizsgált, majd beszélt a doktornővel. „Ez már visszafordíthatatlan…” – mondták. Mintha egy születendő gyereket vissza lehetne tartani a születéstől! Igazából nekem elég rossz élmény volt az első két óra a kórházban, mert CTG-t néztek, ami iszonyatosan nyomta a hasamat, mert nem találtak nagyobb gumis övet. Aztán a vizsgálatok, de ezt nem kell részleteznem, azt hiszem.

Majd jött a doktornő. Közölte, hogy mindegy, mit akarok, mert koraszülésről van szó. Áthúzta az egész szülési tervet. Ijesztgetett, hogy Erik nem a 35. hétben, hanem a harmincharmadikban van, s alig két kiló. A császármetszés esélyét sem zárta ki. Minden a gyerek szívhangjától függ. Istennek hála, a szívhangok végig szuperek voltak.

A kórházba fél 12-kor érkeztünk, a szülőszobára negyed háromkor mehettünk. Klári megkérdezte, ne menjünk-e másik kórházba – 40 km –, de az autóutat már akkor nem bírtam volna. Reménykedtem.

Az egyedüli, amit akartam, s engedték, a szülőkádban való vajúdást. Teljesen egyedül hagytak minket. Klári tartotta bennem a lelket. Egyre erősödtek a fájások. Később bejött a doktornő, hogy antibiotikumot kell kapnom, mert a véreredményeim gyulladást mutatnak. Akkor azt hittem, mindjárt császároznak, ugyanis utána folyadékot is kaptam. Rendesen használták a branült. Annyira elkezdtem reszketni ezek után a vízben, hogy ki kellett jönnöm. Utána megvizsgált a szülésznő. Nincs az a pénz, amiért legközelebb engedem, hogy hozzám nyúljanak!!! Attól a vizsgálattól nemcsak elkezdtem sírni a fájdalomtól, hanem utána nőként is szörnyen éreztem magam.

Ha nincs Klári, biztos föladom és császároznak. A vizsgálat csak azért volt jó, mert rájöttek, hogy iszonyatos tempóban tágulok. Ezek után Klári csak azt hajtogatta a fülembe, hogy mindjárt megvan, én meg ordítottam, mint még soha életemben. Klári derekát majd letörtem, s tettem azért, hogy korábban kelljen hallókészüléket hordania.

Amikor Erik (Robika) megszületett – 4.51-kor –, Klári elvághatta a köldökzsinórt, s a kezembe adták Eriket – két percre. Utána elvitték fél órára!!! Megmérték, megvizsgálták (Apgar 9/10), és visszahozták, de csak azért, mert nagyon sírt. Utána két órán keresztül nem segítettek a babát mellre tenni, mert műszakváltás volt. (A doktornő meg volt győződve arról, hogy ez az idő a szoptatást nem befolyásolja! Utána 13 hétig szenvedtünk – két tejlázzal és egy mellgyulladással –, mire rendesen, problémamentesen tudtam Eriket szoptatni… De azóta is fel-felüti a fejét néhány szoptatási probléma.)

Utána felvittek minket az osztályra. Hála Istennek, Regina nővér volt műszakban, aki szoptatási tanácsadó (legfelsőbb szinten). Ő segített, biztatott.Erik

Erik kicsi volt, de nem tették inkubátorba. Velem lehetett. Ez is mutatta, hogy mennyire érett volt. Hosszú körmei, a kevés máz is ezt mutatták. A szüléskor derült ki, hogy a méhlepény volt túl kicsi – s valószínűleg emiatt maradt pici.

Négy napig fogtak bent minket – ez alatt az idő alatt Erik végig a mellkasomon aludt. Kétóránként kapott enni – ugyanis azonnal etették, azért, hogy ne fogyjon többet. Klári adta a tejet addig, amíg nekem nem volt elég. Mivel Németországban ez nem ajánlott és nem is szokás, az összes nővér és orvos a csodánkra járt. Végül egy vasárnapi napon, 2000 g-mal hazaengedtek!!!

Erik most öt hónaposan háromszor többet nyom, mint amivel kiengedtek minket. Gyönyörűen fejlődik. Okos. Minden érdekli. Zabálnivaló.

A születési traumát pedig kineziológussal enyhítjük.

U. Zs.

Véletlenül kiválasztott mesék.