igaz történetek szülésről, születésről

836. nap: Először nyár (Manna Gerda)

836. nap: Először nyár (Manna Gerda)

Tombolt a hőség, és arra gondoltam, hogy mégis ki kéne menni a Könyvhétre. Vittem ezt a nagy pocakot, és amikor kérdezték, mikor szülök, mindenkinek mondtam: tegnapelőtt. (Azért túl sok könyvet nem vettem, hogy Gábor ne veszekedjen velem nagyon a cipekedés miatt.) Aztán jöttek még hozzánk, sütés-főzés, vendéglátás – de közben csak fájogatott nagyjából nyolcpercenként.

Játszottunk, Gáb olvasott nekem, heverésztem, sétálni is elmentünk, de az már nagyon nehéz volt. Írtam valami SMS-félét, hogy időben tudjanak rólunk, de még nem akartam zavarogni. Persze ebből az lett, hogy Áginak este kellett kijönnie, és konstatálni, hogy még tényleg van idő. Aludni kellett volna, de az azért már nem ment. Reggel a Születésházban megbeszéltük, hogy két map múlva talán már játékon kívül is mondhatom, hogy tegnapelőtt szültem.

Gyalogolok, de nem esik jól, Gábor szeretget: izgatottságunkat ölelésekbe takargatjuk. Este jön Ági, mert szeretném, hogy ott legyenek. Gábor nincs vele egy hullámhosszon, esetlenül kezd mozogni és túl sokat beszél, szeretnék, de nem tudok enyhíteni a zavarán. Visz a fájdalom, egyedül engem, pedig mennyire vinném ezt a remek fiút (mindjárt apát!), hogy ne maradjon ki semmiből. Ági eszméletlenül forró borogatásokat rak rám – ez jó.

Valahogy kicserélődnek az Ágik, és megjött Kinga is. Fekszem az ágyon, és Ági megfogja a talpamat. Annyira csikis vagyok, hogy térdtő lefele csak vasár- és ünnepnapokon lehet megérinteni – mégsem rúgom meg, sőt, el se rántom a lábam. Ki ez a nő?

Gáb közben vacsorázik, mert egész nap alig evett, nem vette észre, hogy ő is van, nem csak MI. Én viszont most hirtelen észreveszem, és haragszom rá, mi ez a ronda póló, borosta, miért pont most eszik, mi tart már enn1.2yi ideig?!

Minden ablakot nyitva tartunk. A belváros kellős közepén bérelünk egy csöpp lakást, azt hittem, gondolni fogok a szomszédokra, de tűrhetetlen a bezártságnak még a gondolata is. Agyam hátuljából előkúszik a „humanizált szülőszoba”, amit a jó nevű kórházban láttam, ablak nélküli volt, neonfényes, és hirtelen hánynom kell. Ordítok, azt hiszem. És bepisilek. Rettenetes.

Iszonyú hosszú ideje tart, fáradt vagyok, legyen vége. Istenem, szétnyomódik a kis feje ebben az olvasztótégelyben, szörnyű lesz, sérült lesz, mégse leszek erre képes, annyira félek, annyira félek. Valaki vegye át, valaki vegye ki. Drágám, cseréljünk!

A férjem tart, marom szét a kezét, a combját tiszta erőből, körmömmel. Két kontrakció között pedig nem értem, miért nem megyünk valamit csinálni, olyan távol kerül azonnal, mint két párhuzamos idő és tér – kapcsolat nélkül zuhanok egyikből a másikba. Ha nem fáj, viccelődünk, hovatovább röhögünk, míg egyszer csak megint hallom a saját hangomat ordítássá válni.

Így utólag visszagondolva, azt hiszem, nagyon hangos voltam. Ági alszik a függőágyban – ez most komoly, vagy engem akar bosszantani? Nem lehetséges, hogy alszik, amikor itt üvöltök két méterre tőle! Egyszer csak – fogalmam sincs, hogy miért pont akkor – minden előzetes jel nélkül felpattan. Azt mondták, lesznek fokozatok, fordulópontok, de én nem látok semmit. Minek kel fel?

Mindenki körülöttem termett, megváltoztatták a légzésük ritmusát – voltaképpen nem lélegeznek. Fújjátok már ki a levegőt! Minden máshova került közben, fólia földre, mellénk dédanyám damaszt huzatos kispárnája. Kérés nélkül jött velem, ami kell, egy legyintésre elmaradtak a sallangok – de ezt csak utólag tudom. Akkor csak gondoskodtam magamról – a két kezem megszemélyesült és bábává vált.

1. 3Nincs szülőszék, nem gondoltam rá, hogy nekem arra szükségem lehet, olyan idegen volt, most ad hoc jelleggel – hiszen mégis azt a pózt akarom – két konyhai hokedlit tolunk össze. Gábor tart, nem bírom el a magam súlyát, én a fájdalmat cipelem, ezt a rettenetes, égő iszonyatot.

Kettőnk teste egy. Így fogant és így születik meg, és egyszer csak végre kint van valami, aztán visszacsusszan, és megint kint, gyere ki, kincsem, mert a mama meghal… Nem, mégsem halunk meg, ez a másik vége – ez a születés.

Itt vagy. Csupa maszat. Majdnem elejtünk, annyira csúszol. Én is csúszom-mászom, a méhlepény is jön, de az már az ágyban. „Tisztába tesznek” utána mindkettőnket, olyan jólesik ez is, a friss ágynemű, a visszarendeződő szoba – mint a suszter manói, észrevétlenül serénykednek, és történik a jó.

Mászol föl rajtam, és megtalálod a helyedet, kicsi, ráncos meztelen test egy hatalmas, szétfolyó meztelen testen. Elalszol, elalszunk. Gábor is jön, hajnal van. És amikor ránk talál a reggel, minden ugyanúgy van, ahogy lennie kell: ott fekszünk a saját ágyunkban, a saját otthonunkban a szerelmemmel – és ott lapul köztünk egy kicsi, töpörödött vénasszony: Manna Gerda.

N. P. J.

Vilja Holda > > >
Jonka Zelma > > >
Végül > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.