igaz történetek szülésről, születésről

1585. nap: Ezüst gyöngyökből fűzött karkötő (Ági születése)

Megjelent: 2015. febr. 6.

Az első szülésem elég traumatikusan „sikerült”. Az a furcsa, hogy eleinte nem is éreztem traumának, csak lassan esett le nekem is. Csak ahogy sokszor elmeséltem, jöttem rá, hogy persze soktényezős volt a dolog, de abban, hogy a fiamat nem tudtam szoptatni, nagy szerepe volt a szülés körüli és a kórházi eseményeknek. Ezért nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan szülessen a második babánk, nem akartam elkövetni ugyanazokat a hibákat, nagyon biztos akartam lenni benne, hogy megszülethet úgy, hogy ne nehezítsék meg nekünk a szoptatást. Eleinte nem is gondolkodtam másban, ez volt a fő szempont. Így gyorsan tisztázódott, hogy mint Budapesten egyedül bababarát kórház, az I-be fogok menni. (Felmerült az otthonszülés is, de azokban a hónapokban épp annyira zavaros volt a helyzet, hogy még ha igazán nagyon akartam volna is, akkor is elriasztott volna minket az ezzel járó partizánkodás. De legalább elmentem beszélgetni Nanduhoz, tanulságos volt.)

Tehát I., akkor pedig szülésznőt kell ott találnom. A szülésznő volt a fontosabb, prózai módon teljes csapatot finanszírozni nem is tudtunk volna, így a kerületi „esztékába” jártam gondozásra. Elkezdtem kérdezősködni szülésznő ügyben, kinél szülhetnék a leginkább, mondjuk így, háborítatlanul, és mindenki R. Ágit ajánlotta. Ez meglepett, és borzolta a kedélyeimet, nem akartam elfogadni, hogy muszáj nekem ilyen közismert, „sztár”szülésznőhöz mennem, nehogy már a többi szülésznő a csodálatos I-ben ne tudja a dolgát… mindenesetre többet is megkerestem, és hát tényleg csalódás volt.

Akkor döntöttem el, hogy jó, nézzük meg Ágit, amikor egy olyan játszótéri anyuka is őt ajánlotta, akivel egy napon, gyakorlatilag egyszerre és nagyon hasonló menetrendben szültünk, csak ő Ágival, és minden nehézség ellenére békében. Kértem időpontot, elmentem Mikivel, és amikor Ági ajtót nyitott, biztos voltam benne, hogy na, nem. Egy ennyire szép és tip-top nő mellett feszélyezve érezném magam, nem lesz ez így jó. De ha már itt vagyok, beszélgessünk.

Aztán negyedóra múlva már olyan dolgokat mondtam neki, hogy csak na. Annak ellenére döntöttem végül mellette, hogy egész júliusban szabadságon készült lenni, nekem meg július végén volt a terminusom, és úgy is éreztem, hogy ez a baba annyira szűkösen van, nem hiszem, hogy kivárja a végét.

Szóval kezdődhetett újra a szurkolás, hogy a baba megvárja azt, akivel szülni szeretnék. De minden beszélgetés oldott egy kicsit a félelmeimen, meg segített megérteni és elengedni az első szülés kudarcát, bár soha nem neveztük így néven ezeket a szeánszokat.

Epizód: közben szült egy ismerős mamami, és nagyon tetszett, hogy térden, a férjébe kapaszkodva történt a kitolás. Ennek nagyon megörültem, mert akárhogy nézegettem a pózokat, nem nagyon tudtam elképzelni, milyen pozícióban lesz a kitolás. Na, mondom, ez nekem pont jó lesz. Erre elkezdett fájni a jobb térdem, egyre jobban, a végén már a matracunkon se bírtam térdelni. Nem fájt soha, csak ha rátérdeltem, és nem akart elmúlni, dokinál is voltam vele, és zavarba hozott, mert mi lesz így a térden szüléssel?

Számoltam a napokat, eljött a terminus és Ági szabadságának a vége, megvárta, hurrá! Azon a napon írtam le Miki születését, és valahogy azzal megkönnyebbültem nagyon. Feltettem a mamamira, jólesett a többiek együttérzése, biztatása, célegyenesbe kerültem, kezdtem ráhangolódni… csak neve nem volt még mindig a lányunknak (akkor Burgonyának hívtuk, a hasam alakja után).

Innentől kétnaponta randi, CTG-k, továbbra is minden rendben, babácska nem nagyon igyekezett kifelé, bár voltak azért jelek, például sok-sok fájdalmas jósló az utolsó hetekben, darabokban távozó nyákcsap, lassan nyílogató külső méhszáj. Eltelt egy hét a terminustól, és még mindig semmi, menetrend szerint így hétfőn konzílium döntött volna a további haladékról. Ágival egyetértésben úgy döntöttünk, tegyünk egy próbát a bábakoktéllal. Felhívtuk anyukámat, ő volt a legjobb választás arra az esetre, ha éjjel szülök, de Békésből őt sürgősséggel riasztani ugye… többek között ez is érv volt amellett, hogy próbáljuk meg kicsit kapacitálni a bébit.

Kérdeztem Ágit, mikor is gurítsam le a koktélt, mennyi idő szokott lenni, és mikor szeretne mindenképpen aludni, mert az előző napokban sok éjszakás szülésben volt. Azt mondta, jó lenne, ha délután alhatna egyet, éjjel már aztán bármi lehet. Valamikor kora délután ittam meg a riciust, de semmi drámai hatást nem tapasztaltam, még olyan igazi rendes hasmenést se. Meg is fordult a fejemben, hogy atyaég, mi lesz ebből szülés közben, ha odajutunk.

Estére egyre több és rendszeresebb fájás lett, de én nem vettem készpénznek, mert az elmúlt hetekben majdnem minden este biztos voltam benne, hogy az éjjel szülni fogok, olyan erős jóslók voltak. De azért reménykedtem.

Panelban lakunk a nyolcadikon, a házunk olyan, hogy az udvarról minden zajt, a normál beszélgetést is tölcsérként felvezeti hozzánk, néha esténként ez nagyon zavaró. Aznap este is buli volt a ház alatt, egy csapat tini beszélgetett, vihorászott, fel-felharsant a nevetés, piszkosul zavart. Mondtam a férjemnek, hogy csináljon valamit, de azt hitte, viccelek. És mivel nem volt még egy csúzlim se, hogy az erkélyről megsorozzam őket, hát papucsban szépen lecsattogtam, hű, de forró éjszaka volt… hogy „fiúk-lányok, örülök, hogy jól vagytok, de én éppen vajúdom, ma éjjel szülni szeretnék, és nem tudok koncentrálni, ha itt vihogtok az ablak alatt”. Ó, persze, ők már mennek is, bocsánat, és gratulálnak, mi lesz, kisfiú vagy kislány. Elindultam befelé, és hallom a hátam mögött a fiúkat, hogy „ja, vajúdik, peeersze”. Mondom G-nek, hogy na, ezek is csak a taxi háromban láttak még szülést.

Fájt, fájt, de még mindig nem voltam biztos… feküdjünk le. Ágival váltottunk SMS-t, ő is írta, pihenjek, ha Az lesz, úgyis észreveszem. Nem sokat tudtam feküdni, nem esett jól, felkeltem pisilni, visszafeküdtem, megint felkeltem, mert szerintem megrepedt a burok, éreztem a pukkanást, de aztán mégse semmi… elindultam kifelé, a lakás közepén öntött el a víz, iszonyú erővel nagyon sok távozott. A tócsa közepén négykézlábra „vágtam magam”, már amennyire vágásról itt szó lehetett, mert innentől már viszont konkrétan nagyon fájt, mozogni alig bírtam.

Egy darabig senki nem hallott meg, nem akartam Mikit felverni, se Anyu, se G. nem jött, aztán meg egyszerre ketten. Kértem a kis itthoni ultrahangos szívhanghallgatót, a sok víz miatt aggasztott megint a köldökzsinór. Négykézláb viszont sehogy se találtam meg a szívhangot, nagy nehezen felültem egy székre, meglett, oké. „Gyors” hatkezes öltözés, telefon Áginak: menjek be, megvizsgálnak, és ha olyan a helyzet, hívni fogják őt.

Taxi, úristen, életem egyik legborzalmasabb élménye, G. mondta is, hogy „taxi három, mi??”, de akkor nem találtam viccesnek egyáltalán. Fájás közben villamossíneket keresztezni, közben próbálni társalogni az együtt érzően fecsegő sofőrrel, áááá. A sofőr még kitámogatott, el a liftig, megveregette a vállamat, ha van egy csöpp erőm, lerúgom a fejét, de nem volt. Így csak elkínzottan mosolyogtam, és még meg is köszöntem, de iszonyatosan zavart, hogy hozzám ér. Akkor már elég masszívan benne voltam a sűrűjében, de nagyon hirtelen történt, nem is értettem.

Szülőszoba. Az ajtóban csak annyit bírtam kinyögni, hogy „elfolyt magzatvíz, R. Ági”. Tényleg, beszélni, lépni alig tudtam, erre az ügyeletes szülésznő a vizsgálathoz teljesen gépiesen, egyetlen emberi gesztus nélkül felküldött a vizsgálóágyra, hú, de rosszulesett. Valahogy felmásztam, megvizsgált, nem mondott semmit, csak hogy menjünk át a vajúdóba. CTG-re kötött, volt ott még egy pár is, eléggé zavart, de behunytam a szemem, igyekeztem kizárni mindent.

Innen már nagyon egyértelmű volt, mi az ábra. Fájások közben G. nyomta vissza a combomat, az nagyon jó fogás, én meg vezényeltem, hogy erősebben, így valamennyire elviselhető volt. Egyszer csak, amikor kinyitottam a szemem, Ági állt előttem mosolyogva, megnyugtató volt látni. Átöltözött, leszedett a gépről, átmentünk a szülőszobába. Kérdeztem, hogy nincs valami tolószék, mert én már nem nagyon tudok menni. Csak rám nézett rosszallóan, meg hogy „ne már!”, és persze összekaptam magam.

De aztán a szülőszoba… az első szülésemből a szülőágy a legrémesebb élményem, beszéltünk is róla Ágival, hogy én oda nem megyek fel szülni. Mondta is, hogy nem kell azon feküdni, szültek már rajta állva is. De a vizsgálat kedvéért csak felfektetett, némi huzavona után felkászálódtam, megvizsgált, azt mondja hét centi, itt már nincs olyan, hogy külső vagy belső méhszáj, hét centi a tágulás. Oké, ez szuper, de akkor most hadd menjek le innen. „Nem, várjál, maradj csak, felrakom a labdát.” – „Nem, nem, vegyetek le innen, mert meghalok” – kezdtem hisztizni pánikban, nem, nem akarok itt maradni, nem erről volt szó… azt nem nagyon tudom, hova mentem volna, mert a szobát elég rendesen kitöltötte az ágy.

De végül mégiscsak maradtam, és ezt kudarcnak is megélhettem volna, de nem, rájöttem, hogy az Ági által összerakott konfiguráció tökéletes: az ágy végébe felrakta a nagy ülőlabdát egy lepedővel letakarva, felhajtotta a támlát, én négykézláb-térden támaszkodhattam a labdára, ami mozgott, és megfoghattam az ágy támláját, ami szilárd támasz volt, és közben maga az ágy az összes ágyneművel, ami az előző szülésnél a bizonytalan, puha, szétcsúszó érzést adta, elég puha ahhoz, hogy csodák csodája, nem fáj a térdem, tudok térdelni.

Így berendezkedve, G. a balomon, Ági mögöttem, érzem ám, hogy hoppá, ez bizony az a bizonyos tolófájás, ami két éve nekem teljesen kimaradt, de hát ezt tényleg nem lehet összetéveszteni semmivel. De hét centivel nekem nem kéne még itt tologatni, nem? De, ne aggódjak, simán lehet, mert nem fájás közben vizsgált, szóval, amikor ráfeszül a méhszáj a baba fejére, simán lehet ennél több is. Ohó, tényleg, nem fájás közben vizsgált, milyen jó fej dolog tőle, így is elég kellemetlen volt. Pedig úgy szoktak vizsgálni, mekkora gyíkság. Akkor tolók, hadd jöjjenek!

Pillanatok alatt kialakul egy olyan átszellemült légkör, más tudatállapot, koncentráltság, hogy csak lesek ma is… hogy milyen lehet, amikor az ember mindezt otthon éli át? De nekem így is nagyon jó volt, zavartalan a maga nemében, és bensőséges.

Ági egyszer csak azt mondja, hogy egy nagyon kedves doktornő az ügyeletes, idehívja. Miért, baj van?! „Nem, csak nemsoká megszülöd a babádat.” Ezekkel az egyszerű mondataival mindig olyan erőt tudott adni. Bejön a doktornő, ketten a hátsó felem mögött a szülőágyon, tényleg milyen praktikus felállás. Igen ám, de az ifjú és tényleg kedves doktornő szeretné meghallgatni a szívhangot. De nem ám, hogy akkor CTG, meg hanyatt parancsolás, hanem a kis kézi kütyüvel próbál a lábam közt lavírozni, hogy ne zavarjon, ne mozdítson ki. Ez annyira kedves tőle, és én meg tudom, hogy így nem fog menni, mert én sem találtam meg otthon, amikor elfolyt a víz, hogy összeszedem magam, és önszántamból mondom, hogy „várjatok, megfordulok”. Megfordulok, meglesz a szívhang, rendben van, fordulhatok vissza.

Kb. innen kezdődik az Igazi Kitolás. Valahogy ezeket a tolófájásokat érzem a szülés csúcspontjának, a lényegének (meg persze innentől volt valóban háborítatlan). Nem tudom, pontosan mennyi volt. Talán hét, nyolc, kilenc. Talán egy-egy percig tartottak, közben talán három-négy perc szünetekkel? Valahogy így. Kiabáltam közben, de valahogy mindegyiknél teljesen más hangok jöttek ki belőlem, mintha minden egyes fájásnak meglett volna a maga nem helyettesíthető szerepe a folyamatban, a különböző kottájú kiáltásaimmal, nyögéseimmel, morgásaimmal együtt. Úgy éltem meg az egészet, mint egy nagyon szép, teljesen egyedi, olyan „tibeti” ezüst gyöngyökből fűzött karkötőt.

Én magam néha elkezdek bepánikolni, Ági talán háromszor odahajol a fülemhez, lelassítja a lélegzésemet, de csak pár szó kell, pár levegővétel. Egyszer elnézést kérek, hogy kiabálok, és nagyon hálás vagyok, hogy semmi megjegyzést nem tesznek erre, megnyugtatnak. Biztatnak, hogy „nagyon jól csinálom”, de ez kicsit zavar, mert azt érzem, hogy én semmit nem csinálok, a testem, a méhem tudja, mi a dolga, és egyszerűen nem történhet semmi más, meg fogja szülni ezt a babát. Valahol mámorító az érzés. Azért írom, hogy valahol, mert közben persze tele vagyok félelemmel és görccsel, de mégis erős bizalommal. Egyszer mondom azt is, hogy „köszönöm, hogy hagytok”, mert tényleg annyira hálás vagyok érte, hogy nem sürgetnek, nem vezényelnek, nem beszélnek, egyszerűen tiszteletben tartják, ami történik, és hagyják történni.

Még most is elérzékenyülök ettől, és fáj is, hogy milyen kevés nőnek adatik meg ez egy kórházban, pedig milyen egyszerű lenne. Közben diszkrét gátvédelem, mondjuk ez nem kellemes, visszavenni a fájás erejéből, nem nyomni a reflex ellenében. Felajánlják, hogy megérinthetem, de nem akarom, kizökkentene, és G-t is utasítom, hogy ne nézegesse.

Végül megszületik a fej, mondtam, hogy most megnézheti. Az is nagyon különleges volt, ahogy külön éreztem mindent, ahogy áthalad a szülőcsatornán a baba. Mikinél annyira fájt mindenem, hogy semmit, de semmit nem éreztem. És sokszor eszembe jutnak dolgok, amit Nandunál olvastam, például a tüzes gyűrű, jó tudni, hogy mi történik. A fej megszületése után például egyértelműen éreztem, ahogy beforgatja a vállát, mozognak a tagjai – misztikus volt, félig már az életben, félig még bennem.

A következő tolóval ki is zúdul a világba, külön érzem, ahogy a két válla is átjön, bulutty, nem blutty-blutty, annyira gyorsan jött. A térdem közt átügyeskedik, előreadják, megfordítanak, valahogy csak most kapom meg a hálóingemet, vagy nem is tudom, ez például teljesen kiesik, hogy milyen ruha volt rajtam közben, egyszerűen gőzöm sincs.

A baba tökéletes, csodaszép, nem is sír, csak nyöszörög egyet-kettőt, de békés, nyugodt ő is. Ági mellre teszi, engem meg elönt az eufória, a híres földöntúli érzés. Hogy sikerült, a hála, hogy hagytak békén szülni, hogy tiszteltek, hogy jól segítettek, hogy megcsináltam, hogy megkaptam. És hogy íme, itt szopizik, ezzel meg azóta se tudok betelni.

K. M.

Miki > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.