1273. nap: Hullámok
Másfél évvel utána újra könnyen teherbe estem, de a terhességem megszakadt a 18. héten. Mikor elmentem ultrahangra, arra számítottam, kiderül a neme. De nem volt szívhang. Láttam, ahogy szomorúan, mozdulatlanul lebeg a méhem alján.
Meg kellett szülni. Ennek azért örültem, mert nem kikaparni akarták, nem is felvágni. Így az én dolgom befejezni. A kórházban a méhszáj kíméletes tágítása alatt (nem fájt, kis pálcikákat helyeztek fel, amelyek lassan dagadva nyitottak utat), ami egy délután és egy éjszaka volt, elbúcsúztam a kicsimtől. Megköszöntem, hogy velem volt, kértem, hogy jöjjön újra, ha tud. Tudtam, hogy el kell engednem, különben nem tudom megszülni. És talán egyszerűnek hangzik, hogy „elbúcsúztam”, de azért elég sok óra sírást és szomorkodást tartalmazott az az éjszaka.
Reggel bekötötték az infúziót, ami a fájásokat generálja majd. Az oxitocinnál erősebb anyagot, mert most nem kell a babára tekintettel lenni. Mindegy, hogy milyen pozícióban vajúdok, alig pár gramm, 17 cm a kis babám, nem tudja nyomni a méhszájat. Felkészültem, vártam a fájásokat, elhatároztam, hogy most átadom magam nekik, ami nem ment Málnival, azt most gyakorlom. A fájás azért van, hogy nyisson. Nyílok. Hagyom, hogy átáramoljon rajtam, hullámokban, a hullámok tágítanak. Haladunk.
Dél körül megvizsgált az orvosom, 5 cm-re volt nyitva a méhszáj. Ez elég is volt. Felnyúlt, érezte a fejét, kihúzta. Csak 3 cm ilyenkor a fej átmérője.
A doki elment műtéthez készülődni (méhlepény kikaparása), én lecsúsztam az ágy végébe, a kengyelhez, egy szülésznő állt a vesetállal, benne a gyerekemmel a lábam között, egy beszélgetett velem, az altatóorvos hozzákészült az altatáshoz, én igyekeztem nem gondolni a belőlem kilógó köldökzsinórra és egyáltalán az egészre.
Megkérdeztem, milyen nemű a gyerek. Kiderült, hogy a szülésznő is igyekezett nem odanézni, mert nem tudta. Újra megkérdeztem, megnézte, megmondta, de láttam az arcán, hogy nehéz neki (is). Fiú. A mai napig sajnálom, hogy nem volt erőm megnézni a kis holttestet.
Jött az orvos, mondta, hogy elvihetik az „abortátumot”. Ő az én gyerekem! – de már süllyedtem is, beadták az altatókoktélt.
Zokogva ébredtem, a szülésznők már ott álltak az ágy körül, mert már pár perce sírtam. Nem tudták, hogy miért. Fájdalmaim vannak-e? Nem tudtam válaszolni, csak rázott a sírás. Ők pedig nem tudták ezt hova tenni, hiszen a szülőszobára teljesen elszántan és tárgyilagosan mentem be, egy könny vagy szomorúság bármi jele nélkül. Altatás utáni félálomban leomlottak az önuralmam magas gátjai…
Kaptam zsepiket, két óra megfigyelés után felsétáltam az osztályra, három nap múlva haza, várt Málni. Egész nyáron utáltam a terhes nőket a strandon. Tudom, hogy teljesen irracionális, de nem tudtam befolyásolni.
Pozitívumként éltem meg, hogy most képes voltam a fájások hullámait „meglovagolni”. Remélem, a tudást hamarosan hasznosíthatom.
Fél év múlva elváltunk az emberrel, hogy ennek katalizátora volt-e a kisfiam halála, vagy csak ő már tudta és így segített, nem tudom. Előtte is messze volt a tökéletestől a kapcsolatunk, és már tudom, hogy egy gyerek azt nem javítja meg. Csak mi tudjuk. Mint ahogy felismerni azt is, ha nem lehet, nem kell megjavítani. Van olyan.
Most boldog házasságban élek, harmóniában, összeillünk. Ikerterhes vagyok, a 19. hétben. Szeretettel várjuk mindkét kicsikénket!
Nemrég a tengerparton érdekes megfigyelést tettem: erős szél fújt, nagyok voltak a hullámok. Mivel fázós vagyok, lassan, fokozatosan haladtam be a vízbe, hogy szokjam. A félcombig érő tengerben már nagyon nehéz volt talpon maradnom, a hullámok megpróbáltak ellökni, erősen kellett tartanom magam. Beljebb haladva, derékig érő vízben már olyan erővel csaptak le, hogy csak minden izmomat megfeszítve tudtam ellenállni a csapásoknak, a hullámok próbáltak kimozdítani, és mire kitöröltem a vizet a szememből és összeszedtem magam, már jött is a következő. Nagyon fárasztó és idegesítő volt. De mikor végre belemerültem, felfeküdtem a vízre és elengedtem magam, ugyanezek a dühös és erős hullámok csak ringattak. Felemeltek, leengedtek, lebegtettek. Beburkoltak, mintha ez lenne minden rendje. Elvesztem bennük és jó volt úgy. Ilyen lehet a szülés is, amíg küzdünk, nagyon nehéz, minden hullám egy csapás. De ha átadjuk magunkat, ringat és sodor.
M. Á.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1760. nap: Már csak föl kell nevelni 2.
- 1476. nap: Sára kipottyant – a legboldogabb, legkönnyebb és legemlékezetesebb
- 1086. nap: Dorka illegalitásban (Belőlem fakadt, a sajátom, rólam és a babáról szólt)
- 1394. nap: Második alkalom: hagyjanak!
- 15. mese: „Gyere, baba! Akarom!” (Juliska születésének története)
