igaz történetek szülésről, születésről

838. nap: Harmadszor tél (Jonka Zelma)

838. nap: Harmadszor tél (Jonka Zelma)

Jonka Zelma, ma van az első születésnapod. Talán csak hetek választanak el attól, hogy hárman kiabáljátok reggeltől estig a legigazibb nevemet, amire legmélyebb álmomban is hallgatok, az egyetlen szót, amire minden útról visszafordulnék: „Mammmmaaaaa!” Ha „pontosan” születtél volna, napra három és fél év lenne közted és a nagyobbik nővéred között, de előreszaladtál három napot, így nekünk most már örökre Téged hoz a Mikulás.

A harmadik lányom. A téli vendégem. Leány adatik nékünk.

Az utolsó hetekben két dolog állt egymással szemben, ha a szülésemre gondoltam. Egyrészt magától értetődő béke, az elrendezettség és összehangoltság érzése, másrészt gyomorszorító aggódás a bábáimért. Fiktív dialógusokkal nyomasztom magam éjszakánként: „Anyám világra segített téged és a testvéreidet! – Az semmi! Az én anyám meg börtönbe juttatta a tiédet!” A bejárati ajtónk felkiáltó jellé változott, minden kilépéskor eszembe jut Ági, aki nem jöhet ki otthonról. Tele vagyok – és mindannyian, ebben a nagyszerűen legalizált otthonszülésben érintettek – tele vagyunk keserűséggel. Hogy is kérhetném, hogy jöjjenek? De akkor meg mi legyen? Hallom a saját hangomat bizonygatni, hogy: „ha muszáj lesz, legföljebb bemegyek a kórházba, ott is lehet szülni”, de ez egy baromság, nekem nem lehet.

A „nagyok” (az akkor három és fél meg a két és negyed éves) már jó ideje nagyon izgatottak voltak: az összes pólójukat kinyújtották az alágyömöszölt plüssállatokkal és állandó szülős játékaik hangjai kísértek minket: „Mama, most már hívhatod a bábát!”

Aztán megkezdődik. Emese elviszi a nagyokat, teljes nyugalommal adom őket, amikor megérkezik, már messziről kiabálják neki, hogy „Mehetünk hozzátok, mert most születik meg a baba!” Tudom, hogy minden rendben lesz, pedig sosem aludtak még nélkülem.

Aztán beülök a kádba, pedig nem szeretek fürödni, de most kell. A pöttöm fürdőszobánkban terpeszkedő hatalmas sarokkád az előttünk itt lakó luxusélménye, nálunk csak a lányok használják rendeltetésszerűen, a férjemmel inkább csak kerülgetjük. Javarészt vajúdni járok ide, mondom Gábornak vigyorogva, amikor beülök a forró muskotályzsálya-illatba. A kádban úgy ülök, hogy ne lássak. Csak belső emlékeket akarok. És kevesebbet kiabálok, mint eddig bármikor, és közben van egy pillanat, amikor úgy érzem: ettől gyorsabb ez a szülés, hogy a hangképzés nem visz el annyi energiát.

Egy kisbaba képe jön, olyasvalakié, akit sosem láttam, akiről tudták, hogy állapota az élettel összeegyeztethetetlen, meg fog halni közvetlenül a születése után, a mamája mégis kihordta, megszülte, és aztán engedte el. Nagyon felületesen ismerjük egymást ezzel a rendkívüli nővel, akivel egyidősek lennének a gyerekeink: egy-két találkozás, az iránta érzett nagyrabecsülést kifejezni képtelen esetlenkedésem a közös élményünk – mégis megkerülhetetlenül ott voltak a várandósságomban és a vajúdásomban a történetükkel. Miért én vagyok, aki nem tudom megírni ezt a szöveget, miért nem az ő ölében ugrál ez a kis takonypóc? Hogy éltem volna túl ezt a határ fájdalmat a remény nélkül, hogy mindjárt itt az egészséges gyerekem?

Tizennyolc éves koromban dolgoztam önkéntesként egy otthonban, ahol halmozottan sérült gyerekek voltak, ott találkoztam Melanie-val, egy siket-vak lánnyal, akit születése óta gyomorszondán keresztül tápláltak, a fején kívül semmilyen tagját nem tudta önállóan mozdítani, és nem látogatta a családja. Melanie és é3.2n szinte pontosan egyidősek voltunk. Egy éven át naponként – vagy akár mondhatom: azóta folyamatosan, naponként ott toporgok emellett a különbözőség mellett, ami nekem van és másnak nincs. Gyógyíthatatlanul bűntudatos vagyok.

A bezárt (és tőlünk kizárt) Ági jelenlétének hiányával van jelen, a Másik tud rólunk, Gáb pedig profi kísérő. Utána a kollégák hüledeznek: „Levezettél egy szülést?! És te vágtad el a köldökzsinórt?!” Mikor azzal érvel, hogy a köldökzsinór elvágójának személye annyira jelentéktelen, hogy ezt még a kórházban is az apukák csinálhatják, még meg is sértődik az egyik srác…

Tökéletesen van jelen, megkérdezi, hol akarok szülni, de amikor elhajtom, hogy mit tudom én, ahol rám jön, békén hagy, és megépíti önállóan a „fészket”. Mire ki akarok jönni a kádból, kész is van. Szépek a fényei, a biztonsága, meg vagyok hatva, mert megint két testem van: a másik gondoskodik emerről, aki éppen szül. De jó lesz a gyerekünknek lenni.

Jonka kicsivel éjfél után születik. Az olajos tenyerem nyoma ottmaradt a falon, itt van most is a fejem felett, ahogy ezt írom. Furcsa, hogy mennyire korlátozottan létezik a tér a szülés tereként, mennyire nem jut eszembe, amikor esténként rendet taszigálok, hogy „itt született”, „itt volt a placenta”. Furcsamód gyönyörűnek látjuk, pedig én elég objektíven meg szoktam állapítani a macskakölyök-jelleget a saját gyerekeimen. Alszunk, összegömbölyödve az akolmelegben, papírvatták és véres lepedők szétdobáltságában, a beszűrődő fény is olyan, mintha istállóban lennénk egy kiscsikó születése után, a szagok is teljesen állati szagok, erős, de nem büdös életszagok.

Reggel a nővérei élményekkel telve csörtetnek bele ebbe, ahogy jönnek haza Emesééktől. Annyira mesélik, mi mindennel rakta tele a Mikulás a cipőjüket, hogy kis híján ráugranak a húgukra. Mondom, megszületett, mondják jó, de képzeld, mandarint is és még csokit is! Aztán megnézik, és az, hogy nekik ennyire természetes, ránk is átragad, éljük tovább az életünket, lányaink száma három. Én sokáig fekszem, az utófájásokba menetrendszerűen belehalok, nálunk több könny folyik szülés után, mint alatta.

Eltelt egy év, ez az első, számomra legnehezebb időszak naponként könnyebbedik. Vajon ez az utolsó szüléstörténetünk? Te leszel a legkisebb királylány, Jonka? Vagy tényleg azt akarom, hogy néhai szép leánylábaimon továbbdudorodjanak a randa visszerek, hogy bokáim idomtalanná váljanak, láncszemekből varrt harisnyákba akarom magam erőltetni harmincnyolc fokos hőségekben, újra kitágulni, újra fájni? Van még bennem több évnyi békés erő pelenkamosásra, szoptatásra, látszat nélküli rendrakásra? Rá tudok negyedszer is csodálkozni az utcánk kavicsaira? Meddig vagyok képes kikacsintgatás nélkül jelen lenni a világotokban? Elveszítem-e közben az ajtót a fölnőttek világába? Meguntok-e, ha én még mindig csak mama leszek, amikor Ti már nagylányok? Mondd, Édes, rá merünk lépni arra az útra, amit egy negyedik gyerek jelent? Elegek lennénk egymásnak négy gyerekkel? És mindez az erő és akarat egy kislányból meg egy kisfiúból jön, akik valaha voltunk, és akik úgy képzelték, hogy majd négy gyerekük lesz?

Ha lesz legközelebb, ott leszel.

N. P. J.

Manna Gerda > > >
Vilja Holda > > >
Végül > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.