igaz történetek szülésről, születésről

1438. nap: Jön a gyerek! (András – a harmadik)

Megjelent: 2014. szept. 12.

A terhesség mottója ez is lehetne: „Az ember lánya mindig akkor lesz terhes, ha visszamegy dolgozni.” Ugyanis a munkahelyem visszahívott. Én meg nem akartam, de mivel a feltételeimet elfogadták, így aláírtam a szerződést… ééésss öt hónap várakozás után pozitívat teszteltem. Nem örültek neki, de ez akkor nem volt lényeges.

A várandósság a szokásos volt, kivéve, hogy már a 20. hét környékén magas vérnyomásom lett, de a táppénz jót tett mindenkinek. Fitt voltam és fürge. Csináltam a dolgom, végeztem a főiskolát.

Egy vizsgámat előre kértem, nehogy aznap szüljek, a tanár később is megismert. Egy másikon viszont elbuktam. Nem akartam pótvizsgára menni, már nagyon terhes voltam (bár azért Csepelre kimentem egy hordozós klubba, háti gyerekkel és nagy pocakkal). Férj ettől függetlenül elküldött. Szombat volt. Sokan azzal vicceltek, hogy megszülök-e vagy sem. De nem tettem (a vizsga azonban meglett).

Hétfőn berekedtem. Még egy hetem volt hátra a kiírt időpontig és én megfázom. Vagy mégsem? Próbáltam elrendezni a dolgokat, mert valami arra késztetett, hogy most annak van itt a helye.

Hajnali fél kettőkor egy fájásra ébredtem. Megrémültem. Ha nekem most el kell mennem szülni, akkor a középsőm halálra fog ijedni, hogy hol van Anya mellőle. Nagyon anyássá vált, vele kellett aludni (ami azért is volt praktikus, mert nem tudtam már magam felvonszolni éjjel minimum háromszor a galériára a pisijáratok után). Szóval megrémültem.

Be a tus alá. Nem szűnik, de nem is erősödik. Akkor várunk. Bekapcsoltam a gépemet és kerestem az embereket, hogy valakivel dumálhassak, de a legtöbben az igazak álmát aludták. Egy óra múlva úgy döntöttem, inkább pihenek. Kedd délelőtt tízre volt CTG-időpontom. Kérdéses volt, eljutok-e.

Reggelig fel-felkeltem, átlélegeztem a fájásokat, majd visszafeküdtem. A fiúk hatkor keltek, mint általában. Érezték, hogy valami van. Ők is mások voltak, én is. Fél hétkor szóltam a férjemnek, hogy hívja az anyját, mert ma szülünk. Kérdezte, hol tartok, de nem tudtam neki megmondani. Közöltem, hogy mindegy is az, csak jöjjön. Férj így is adta át az üzenetet, majd megkérdezte, hogy azért még bemehet-e a céghez (két sarokra lakunk), elintézni ezt-azt. Mondtam neki, hogy persze menjen, addig mi elvagyunk, anyukája úgyis megérkezik úgy egy órán belül.

Nem így történt.

Lázas takarításba fogtam, merthogy jön anyósom. Ez alatt is fájtam, de valahogy nem fogtam fel. A fiúk segítettek. Egyszer csak az órára néztem. Negyed kilenc. Anyós sehol. Aztán megcsörrent a telefon – anyósom volt az: „Itt vagyok a Szentendrei úton a Lidlben. Kell valami?”

Azt hittem, ott fogok sikítani, de csak annyit mondtam, nem kell semmi, csak ő, mert szülni fogok. Anyós közölte, hogy biztos van még idő, de azért siet. Miután letettem, épp férjem hívott. Már majdnem itthon volt, érdeklődött, mi van. Aggódott. Mondtam, hogy az anyja sehol, nekem valahol három-öt perces fájásaim vannak, be kell indulnunk MOST!

A kórház nincs messze. Az utca végén. De azért a harmadik emeletről a lesétálás nem volt leányálom, ezért Férj úgy döntött, kocsiba ülünk. Fél óra alatt értünk a szülészetre, de a liftbe velünk belépő kórházi alkalmazott azért megjegyezte, hogy reméli, nem a liftbe szülök meg.

Szóval beértünk. Szóltam, kérdezték, ki az orvosom. Szerencsére épp ő volt az ambulancián, így hamar átért. Férj még a kapualjból felhívta anyósomat, hogy nagyon kellene igyekeznie, mert elindultunk a kórházba, így ő is befutott (negyed tízre). Ekkor Férj is be tudott jönni a szülőszobába.

Én csak fájtam. Megint támasztottam a szülőágyat, a doktor úr meg adminisztrált. Mikor Férj beért, felrakott az ágyra, beállítottuk nekem kényelmesre, majd a doktor úrral elkezdték a szokásos poénözönt. Ennek csak egy sikítás vetett véget: „Jön a gyerek!” Ez én voltam. Tolóim lettek (9.30). A doktor úr megrepesztette a feszülő burkot, és még azon nyomás alatt kibújt a feje, majd még egy, és az egész gyerek kint volt. Mind a 3850 g-jával és 57 cm-ével. Felületi sérülésem lett. Mint kiderült, teljesen kinyílva érkeztem be a kórházba. 9.40-re kint is volt őfelsége.

A köldökzsinór lüktetése közben rám tették, majd elvágták a zsinórt, és a fejem mellett a csecsemős megfürdette, utána Férj kivitte megmutatni a tesót, anyósék hazaindultak, mi meg kicsit megpihentünk. András Bánk az első pillanatban ráérzett a cici ízére és alig akarta elengedni.

Miután letelt a kétórás megfigyelés, saját lábon mentem az osztályra, a pici meg a csecsemősökhöz került. A doktor úr benézett, hogy pihenjek, de fél óra múlva már követeltem vissza a gyerekemet. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk és nem zavart senki. Ha valaki kérdezett, csak ennyit mondtam: harmadik. És békén is hagytak. Öröm volt minden alkalom, amikor a többieket láttam, és elbűvölő csoda, amikor rajtam szuszogott a harmadik.

Pénteken (még júniusban) délben engedtek ki minket és hazagyalogoltunk, de már akkor megmutatta az akaratát a fiatalúr és kiharcolta, hogy babakocsiba többet ne nagyon tegyük.

B. B.

Dávid > > >
István > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.