igaz történetek szülésről, születésről

759. nap: Hát így (Boróka születése)

Megjelent: 2012. nov. 2.

Mennyire vártam ezt a kislányt… Mennyire szerettem volna az őt megillető módon fogadni!

A várandósságom maga volt a csoda. Éreztem az első gyermekem minden rezdülését, kiélesedtek az érzékeim, a testem jelzéseit, az ösztöneimet követtem végig. Elolvastam mindent, amit fontosnak tartottam, kiválasztottam azt a nőgyógyászt, akiben bíztam, aki elmondása szerint támogatja a háborítatlan szülést. Azt a kórházat, amit bababarátnak neveznek. Gondolkodtam az otthonszülésen is, de nem volt hozzá merszem. Úgy gondoltam, nem adott hozzá minden feltétel. Abban bíztam, így is menni fog. Szülési tervet készítettem, beszereztem a homeopátiás szereket és illóolajakat, teákat, amikről azt gondoltam, jól jöhetnek. Bepakoltam a táskát jó előre.

Az idilli várakozást csak azok a napok zavarták meg, amikor be kellett mennem a kórházba CTG-vizsgálatra. Rendszerint kora reggeli időpontot kaptam, ilyenkor Boróka még aludt a hasamban, délután/estefelé volt aktívabb. Ám ezt hiába mondtam a szülésznőnek odabent… „Nincsen megfelelő számú mozgás!” ‒ és durván megrázta a hasam. Megrázta! Aztán mintha ez nem lett volna elég, a hasam aljához (hogy a kislányom feje jó közel legyen) tartott egy dudát, és irdatlan hangosan megszólaltatta. Persze, hogy felriadt szegénykém… Nem akartam hinni a szememnek, fülemnek. Azóta is haragszom magamra, hogy hagytam ezt. Egy-két alkalommal. Utána kértem, ne tegye! Kérleltem a gyermekemet, ébredj fel, kicsim, ne kelljen hozzánk érnie! Inkább én próbáltam éberre simogatni.

Végre eljött a nagy nap ‒ legalábbis úgy gondoltam. Elkezdődtek az összehúzódások. Nagyon boldog és izgatott voltam. Hamarosan összerendeződni látszottak. Bementünk a kórházba, megvizsgáltak. Á, ez még semmi, mondták. Ennél tízszer-húszszor erősebbek lesznek majd, az már valami… Ettől kicsit megijedtem. Hazamentünk. Az összehúzódások csak nem akartak abbamaradni. Éjjel is folytatódtak. Másnap négypercenként jöttek. Akkor újra bementünk. Újabb vizsgálat következett. Még mindig semmi, ez a tágulás nem számottevő. Igyon egy pohár bort, és lazítson.

Sajnos, nem tudtam, aggódni kezdtem, de nem volt, aki meg tudott volna nyugtatni. Csalódott voltam: ez még mindig nem az? Egyre erősebbnek éreztem őket. Nem tudtam enni, aludni. Még másfél nap telt el így. Egyre fáradtabb és elkeseredettebb voltam, az örömöm tovaszállt.

A negyedik napon hiába jöttek gyakran a fájások, nem akartam sehova menni. Anyukám megérkezett, próbált a lelkemre beszélni. Amikor egész testemben remegni kezdtem, a férjem és ő bedugtak az autóba, és újra bevittek a kórházba. Este kilenc óra körül járhattunk.

Fájdalmas vizsgálat következett. Na, itt reggelre baba lesz, már ne menjenek sehová ‒ mondta a szülésznő, és a kezével megrepesztette a burkot. Hát nem így képzeltem, de kicsit azért megnyugodtam: végre tényleg történik valami, talán hamarosan a kezemben tarthatom a kislányomat. Addigra már kimerült voltam: kiadtam a kezemből az irányítást, elfelejtettem szülési tervet, illóolajakat, zenét, mindent…

Szerencsém volt, az alternatív szülőszoba éppen szabad volt, így befeküdhettem a kádba, magunkra hagytak. Csodálatos érzés volt. Egy kis időre úgy éreztem, biztonságban vagyok, jól mennek a dolgok. A fájásokat is sokkal könnyebb volt elviselni.

A szülésznő azonban csak fél órát adott. Azután megvizsgál, mondta. Fél óra múlva ki kellett szállnom a kádból (ahogy felálltam, alig álltam a lábamon, újra remegni kezdtem), és ‒ segítséggel ‒- átmentünk egy másik, rideg szülőszobába. Felfektettek az ágyra a hátamra, rám tették a CTG-eszköz tappancsait, és megvizsgáltak. Először a szülésznő, aztán az orvosom. Végtelenül kiszolgáltatott lettem.

Irtózatosan fájt az egész. Nem tudom, mennyi idő telt el így. Láttam, ahogy aggódni kezdenek. A szívhangok nem elég jók. További vizsgálatok… Még több kéz bennem. Konzulenst hívtak, a fejem fölött beszéltek. Az ügyeletes orvos császárt javasolt, az én orvosom még várni akart. Engem senki nem kérdezett, és én csak hagytam magam, olyan volt, mintha ott sem lennék. Magam számára sem. A gyermekemmel teljesen elvesztettem a kapcsolatot. Csak féltem és fájtam.

Oxitocint adtak. Kérdezgették: „Még mindig nincs székelésszerű érzés? Még mindig nincs??” „Nincs, nincs…” „Lélegezzen így, úgy, fogja meg a lábát, nem tudja? Akkor én fogom… Nyomjon, fújjon…” A baba szívhangjai nem jók. Császár.

Mi?? Mi történik? Most meg fognak operálni?! Na, most megjöttek a székelésszerű, őrületes erejű tolófájások. Ordítottam: „Most itt van, ez az!” „Tartsa vissza, ne nyomjon, azzal veszélyezteti a babát!!!” Iszonyúan féltem. Mikor altatnak már el???!!! Nem tudok nem nyomni!! Nem akarom veszélyeztetni a gyerekem!!! Utolsó emlékem az, hogy szemrehányóan néznek rám: „Ne üvöltsön, nem altathatjuk el korábban, mint ahogy szükséges, a gyermeke érdekében…” Hát így.

Amikor felébredtem, a férjem volt mellettem, én egy ágyban feküdtem. Jókedvem volt a drogoktól. Nyugodt voltam. A férjem kicsit aggódni látszott. „Mi a baj?” ‒ kérdeztem. „Mikor hozzák már ide?” ‒ felelte. „Ne aggódj, majd hozzák…” ‒ mondtam én (drogtól ittasan).

Hét óra telt el, mire a kezemben tarthattam Borókát. Gyönyörű volt. Hét órát töltött nélkülem egy inkubátorban. El sem tudom mondani, hogyan éreztem magam, amikor észhez tértem. Iszonyú lelkiismeret-furdalásom volt. Hogyhogy nem tettem semmit? Miért szálltam ki a kádból? Miért nem keltem fel az ágyból és szedtem ki abból a rohadt inkubátorból??
Évek hosszú munkája és egy csodálatos második szülésélmény kellett ahhoz, hogy ma már ne csak magamat hibáztassam a történtekért.

A kislányom szerencsére csodálatos, okos és imádnivaló 7,5 éves, de mégis… Mennyire, de mennyire szerettem volna úgy fogadni, ahogy megérdemelte volna!

Sz. E.
Máté dúlaszemmel >>>
Máté >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.