igaz történetek szülésről, születésről

746. nap: Karakán (Katalin)

Megjelent: 2012. okt. 20.

Már nem szülhettünk otthon, törvényileg. K. O. Ráadásul problémás terhesség. Nem komoly, csak naponta kétszer kell lőnöm a hasamba a vérhígítót. Embólia. Bravó. Sok pihenés. Séta helyett könnyű biciklizés. Orvosi javaslatra. Baba jól van. Utólag: hiányos informálás – simán nem befolyásolja a szülést.

Akkor mérjük fel, mi változott két és fél év alatt. Kezdjük itt: vezető szülésznő. Kérdéseket teszek fel. Készségesen válaszol. Látom a szemében a döbbenetet. „Mikor szült ön nálunk? A 80-as években?” „Nem. Két éve.” „Na, jöjjön!” És visz a szülőszobára. „Nem értem – mondja – itt ez az inkubátor, tele melegített babaruhákkal, ott a légkondi. Egyszerűen nem értem, mi volt a kollégáimmal?! Kérem, ha hozzánk jön, mondja el a szülésznőnek, mit szeretne, és az orvosnak is!”

Nagyon lassan indult el a babánk. Ez volt a leghosszabb vajúdásom. Mindet szépen tárgyilagosan elmondtam, kértem. Mindent aláírtam. Ha én nem akarom, nem lesz NST, fekvés, szülési póz. Mászkálhatok. Persze, nem hiszik el nekem, hogy ez lassú víz partot mos típusú szülés, ötödszörre tuti gyorsvonatként kellene jönnie… (Ej, ezek az előítéletek!) De nem zaklatnak.

Fázom. „Ööö, Apuka? Tudja ezt kezelni?” És a kezébe nyomta a légkondi távirányítóját. (Egymásra nézünk. Bakker. Azért vitték el három éve Barnabást, mert nem tudják kezelni a légkondit??? Húúúú… Mit is várhatunk, ha egy egyszerű gép kezelését nem tanulják meg? Lélek? Emberség? Túrót!) Z. csodás meleget varázsol.

Kértünk egy lasztit, leterítik. Z. vajúdóolajjal masszírozza a derekam. Isteni. Diszkrét, de magabiztos illata van. A szomszéd szobában szülés van, az ottani doki szimatolva bekukucskál hozzánk, mi ez az illat? Nevetünk, jó kedve van mindenkinek. A szülésznőket kérem, kapcsolják le a legtöbb villanyt. Megteszik. Sétálunk. Fájáskor táncolunk. Lassú tánc. A szomszéd szobában nem mennek ilyen jól a dolgok. „Anyuka nem működik együtt.” Sajnálom szegényt, szeretettel gondolok rá, hogy mennyire félhet, és nem értik meg. Neki császár a vége.

Roppant jó a hangulat, dr. és Z. közös hullámhosszon. Nevetnek a béna szóvicceiken. Zavar. Mondom nekik, igazán kimehetnek, tudom én ezt egyedül is… Elnézést kérnek. Csend. Nehezen érkezik. Nem emlékszem, mennyi tolófájás volt. Sok. Ritkák, de erősek.

Megérkezett Katalin. Köldökzsinór rövid, de rám teszik, hagyják. Csecsemős normális. Apa kereszttüzében. Végül az elismerés a szülésznőtől: „Az ilyen szülőasszony olyan ritka, mint a fehér holló!” (Van ilyen, csak ők otthon szülnek.)

Gyermekágy: rooming in. Nem zaklatnak. Közben kórházfelújítás. Zaj. Zavar.

Persze, lehetett volna még min változtatni. Így utólag.

Zárás: Családom viccelődött: Első férj – egy gyerek, második férj – két gyerek, harmadik férj – három gyerek. Már igazán öregnek érzem hozzá magam. Nagyüzem ennyi gyerek – és igen, a legtöbb gond a nagyokkal van. Ha érkezik még hozzánk egy lelkecske, az meg kell, hogy várja ennek a ramazurinak a végét, mert szeretném, ha az otthonába érkezne. De most le vagyok pukkadva, és nem vágyom rá.

Nagyon drukkolok az ügyeteknek-ügyünknek! Emberséget! Egészséget! Tudatosságot!

Nagy-nagy szeretettel: népes családom és én,

B. Zs. J.

Ágota > > >
Emma > > >
Benedek > > >
Barnabás > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.