igaz történetek szülésről, születésről

715. nap: Gyógyulásom (Bendi)

715. nap: Gyógyulásom (Bendi)

Elsején, a saját születésnapomon, Ági szüléshez hívott. Oda, ahova nagyon is szerettem volna menni, az ötödik gyermeke született egy nekem nagyon kedves anyukának. Mentem persze, egy szépséges szülés volt, ha lehetnek ilyen kategóriák: a világ legtermészetesebb módján egy szép édesanya a párjára támaszkodva és Ágival összebújva szült egy szép kisbabát. Csak ilyen egyszerűen. Csodáltam és irigyeltem is őket, úgy szerettem volna én lenni, miközben már mondhatni belenyugodtam, hogy velem már nem történhet ilyesmi… Minden tökéletes volt: a család, az ebéd, a szülés, a kisbaba… Csak én valahogy kívül maradtam, nem is értettem, sosem történt velem ilyen: nem találtam köztük a helyem.

Ági azt mondta, gyereket várok. Mondtam, lehetetlen. Hacsak nem szeplőtelenül fogantatott, láttunk már ilyet. És egyébként is, nem megy már ez nekem. Pedig megint igaza volt. Egy kis idő múlva én is gyanút fogtam, és bizony, ott volt a két csík. Alig hittem, és persze számolgattam, gondolkodtam, szeptember elsején már ott volt, és ha mégsem szeplőtelen, akkor már nem is volt olyan kicsi. Mikori lesz tehát? Május! Megint május! Eljutunk-e vele odáig?

Most már tudtam, nem lehet örülni, ha átléptük már a hat hetet és a 16 hetet, de azért mindig megkönnyebbültem, nem csak ezeknél a heteknél, hanem talán nap mint nap, hogy még egy letelt, és még vagyunk.

A 37. heti ultrahangra ismét a jól ismert, illetékes kórházba mentem. A szokásos, hosszadalmas várótermi ücsörgés után, amikor sorra kerültem – volna –, elém vágott a nőgyógyász, aki az előző történetemben „a méhszájamat szétbarmolta”. Nem egyedül. A feleségével volt. Ez a köpenyére tűzött névcéduláról derül ki, sajnálom, de leolvastam, másrészt meg, azért van odatűzve: orvos ő is, itt, házon belül. Egy idősebb kollégához jöttek, ugyan nézzen már rá ő is, legyen szíves, jól látja-e, hogy a kisbabájuk nem mutat életjelet. Sajnos, az idősebb, tapasztaltabb kolléga is így látja. Én meg tanúja vagyok. Igaz a paraván – itt ez inkább függöny – mögül. A sors fintora? Sír szegény (a feleség, nem a nőgyógyász): hogy miért ő, miért vele? Azt mondják, ó, nem csak vele, ez nagyon gyakori, majd legközelebb máshogy lesz. Én is hozzáteszem, a függöny mögött, magamban persze: bizony, például velem is, a legutóbb…, meg azelőtt is… De különben meg, miért kell erről tudnom? Mi közöm ehhez?

Amúgy viszonylag zavartalanul eljutottunk májusig. Furcsállottam is, mert májusi gyerekem már van, májusi veszteségem is, gondoltam, ő majd április végén megszületik, lehetett volna, negyedike volt a kiírt dátum, április utolsó két hetében akár meg is születhetett volna. De nem.

És elérkezett Simon születésnapja is, egy szép napsütéses vasárnap. Most azért tudtam vidám is lenni, bár most sokkal inkább a várakozás foglalt le. És nem értettem. Ma van Simon születésnapja. Holnapután az első veszteségem napja. Ez a két nap foglalt. S közben már a 41. hétben vagyunk.

Másnap, Pünkösd hétfőn, Ági telefonált dél körül, hogy menjek CTG-re. Mondtam, gondoltam én is, de nem zavarnék náluk ünnepnap, majd kedden. Nem, nem, ma kell mennem, mert ma van a napja, és nem zavar senkit, már voltak előttem ketten is. Jó, akkor ebéd után megyek.

Megint az a hosszú folyosó, viszem a nagy, 41 hetes hasam abba a kis rendelőbe, ülök a fotelba, Ági a sámlin, hasamon a CTG, kérdi, ilyet szokott? Ó, mondom, ilyet már hetek óta, rendszeresen, miért, jelent ez valamit? Hát, csak hogy akkor jó eséllyel lekésnek engem is ma. Hogyhogy? Mert ma már kettőt lekéstek, és nálam se lesz ez másképp. Hm. Hazamehetek.

Ahogy bekanyarodom az utcánkba, látom, a fiaim lent vannak a játszótéren-focipályán Ágota barátnőmmel és az ő két fiával. Leparkolok, és én is kimegyek hozzájuk, leülök Ágota mellé a padra, picit próbálok beszélgetni, nézem a fiúkat, fociznak. Aztán Ágota hazaküld: menjek, minek ülök itt, a fiúk maradhatnak vele, ha szülnék, haza is viszi őket addig – ők is itt laknak az utcában. Simonnak nincs kedve maradni, hazajön velem. Ágotának még megjegyzem, hogy köszi, de én már biztos így maradok örökre, hetekkel ezelőtt még sokszor azt hittem, most szülök, de már lassan lemondok róla.

A konyhában kezdek pakolászni, és megeszem az ebédről maradt kis szelet túrós puliszkát (azóta is a szülés jut róla eszembe), és ahogy lehajolok valamiért a hűtőbe, egy nagy pukkanás, és elönti a lábamat meg a konyhakövet a magzatvíz. A kő sajnos nagyon színes, tört kavicsok, lehetetlen meglátni rajta a víz tisztaságát. De a bugyim és a nadrágom tisztának, csak éppen vizesnek látszik. Szólok T-nek és Simonnak is, megyek a kádba, az múltkor (Máténál) is jól bevált, közben hívom Ágit is. Elment a magzatvíz. És kontrakciók is vannak-e, kérdezi. Ja, tényleg. Háááát… Nem… De. Most jön egy, igen… Le is tettem a telefont.

Állok tehát megint a kádban, engedem megint magamra a vizet, de nem érzem ugyanazt, mint a „múltkor”. És én mindig laza széklettel szoktam kezdeni, most is szeretném, ha így lenne, ne kelljen engem közben törölgetni, ezért aztán egy ideig ugrálok ki-be a kádból, minden kontrakció után leülök a vécére, majd amikor jön a következő, megyek a kádba, még szerencse, hogy egy lépésnyire van a kettő egymástól ‒ ugyanaz a kád, ugyanaz a vécé, ahol két éve itt ültünk Ágival az elvetélt kisbabám fölött.

T. közben összecsomagol a fiúknak, Simon ott téblábol, nem örül, hogy talán Ágotánál fognak aludni, még mondom neki, dehogy fogtok ott aludni, lefekvésre már hazajöttök (most van kb. öt óra), csak most menj. De T. fogkefét, fogkrémet, pizsamát csomagol mindkettőjüknek, Simon nincs meggyőzve, még egyszer biztosítom róla, hogy hamarosan hazajöhet, és elköszönök tőle. T. lekíséri megint a játszótérre, átadja Ágotának, Máténak is szól, hogy mindjárt megszületik a kistesó, addig Ágotáékkal maradnak.

Amikor visszajön hozzám a fürdőszobába, azt mondja, a szomszédok most mentek el futni, csak szüljek nyugodtan, gondolkodom, mire érti, már ennyire hangos lettem volna, vagy épp azt mondja, lehetek nyugodtan ennél hangosabb is? (A közvetlen szomszédoktól a köhögés és a beszélgetés hangjai is áthallatszanak.)

Hamarosan Ági is megjelenik, utána nem sokkal Juli is, nemigen törődöm már velük, egybefolyik minden, de örülök, hogy mégsem késtek le, hogy késtek volna, még csak most kezdődik, vagy mégsem? Juli máris törölget, az hogy lehet, ezt akartam az imént megelőzni, és tudom, ez leginkább akkor van, amikor már a baba jön. Meg is kérdezem, már a baba jön? Hát, kaki már jött, hangzik a válasz, ami ugyanazt jelenti.

Pedig nem jó, nem érzem a dolgok menetét, a ritmust, csak hogy nem jó, nagyon nem jó! A „díszlet” pedig szinte ugyanaz, igaz egy másik lakás, de a fürdőszoba majdnem épp olyan kicsi, a kád is, T. megint itt áll velem a kádban, megint ott a bojler, félek, hogy meggyullad, a csapba beleverem a lábam, tapadok a csempére, a zuhanyból jön a víz, és bizonyára ordítok, ahogy szoktam. Valamit rendezkednek, hallom, utólag megtudom, T. és Ági összenéznek, mindketten egyre gondolnak: most úgy csinálok, mint az első szülésemkor, amikor csak szenvedtem, de nem történt semmi, most is valami elakadás van, jön a javaslat, hogy szálljak ki a kádból.

Dühös vagyok, minek jöjjek ki, nem tudom, csak azt mondom, el fogok csúszni. Nem fogsz elcsúszni! Még dühösebb leszek, minek beszélnek vissza, tudom, hogy lehet elcsúszni a saját fürdőszobámban, ismerem, és ha elcsúszom, kiugrik a térdem, ezt is ismerem, nem csak a bal vállam ugrál ki. Megint azt mondják, nem fogok elcsúszni, majd vigyáznak rám, és dehogy ugrik ki a térdem. Bosszantanak nagyon, de nincs kedvem (erőm) velük vitatkozni, azt mondják még, Juli szép helyet csinált nekem a hálóban, az csak négy lépés. Az nagyon messze van. Tegyétek ide a kilépőt: egy fa, lécekből álló ikeás kilépő, föl van támasztva a mosdó alá. Leteszik, kilépek rá, de jön egy kontrakció, így nagyon nem jó, támaszkodom a kád szélére kívülről, de túl alacsony, és széttenném jobban a lábam, de ahhoz a kilépő nem elég széles, ha lelépek róla, elcsúszom, ez rémes így.

Amikor vége, rohanok be a hálóba, tényleg csak négy nagy lépés, az ágy előtt a földön kész a helyem, tényleg szép, ahogy szoktuk: egy duplán hajtogatott pléd, rajt egy réteg dekubitusz, rajta egy adag papírvatta. Rázuhanok, jön a következő, és onnan kezdve, mintha egybefolyna mind, levegőt se kapok, emlékszem a képre, mint amikor a hullámok összecsapnak, és még vihar is van, szeretnék kicsit lélegzethez jutni, de úgy érzem, lehetetlen. Miért nincs köztük szünet??

Pedig valami fennakadás tényleg van, Ági is aggódik, érzem, nemigen jön a gyerek lejjebb, álljak föl, eddig négykézláb voltam, jó, de ha fölállok, nincs mibe kapaszkodni, az ágy túl alacsony, itt áll mellette a kiságy – de jó, hogy már összeszereltük, baba úgysem kerül bele nálunk soha, de a kellékek mind egy helyen vannak benne –, és milyen jól lehet bele most kapaszkodni.

Jön a kontrakció, Ági és Juli két oldalról nyomják erősen a csípőcsontomat, meg még a derekamnál is közben, jó erősen, istenem, de jólesik, egy-két kontrakció így, vagy tán több is, mit tudom én, melyiknek hol a vége és a másiknak az eleje, nincs is köztük szünet, de a fej átjött, érzem én is, ez most jó, és az a kínlódós hangom is megszűnik, ez most már „rendes”. Mert ők rájöttek persze: elakadt a csontos medencében, szegény, mint a fába szorult féreg, csak én visítottam úgy helyette, ez az a műfogás, ami ilyenkor átsegíti: ha összenyomják a csípőlapátokat, alul jobban szétnyílik a kijárat.

Mehetek megint négykézlábra, de jó, már nem is bírtam volna többet állni, és most érzem végre, jön, jön, egyre lejjebb és kijjebb. Most jön meg másik Ági, belép a szobába, letérdel Ági mellé, csak azért tudom (én háttal vagyok), mert azon az aranyos, kedves hangján elsuttogja: „Sziasztok.” Hú, de bosszant! Puffogok magamban, de ha bírnék, kiabálnék (mármint artikuláltan, mert artikulálatlanul kiabálok eleget): „Mit köszönget??? Mi a francot köszönget??? Nem tud csöndben lenni???” (Megváltozott tudatállapot?!)

Szóval, jön a baba, de valami mégsem oké, megint instrukciók, válasszak más pozíciót, tudom, melyik jön ilyenkor: T. üljön az ágy szélére: a lába közé guggoljak, a combjába kapaszkodva. Ismerem. Hát, ha muszáj: gyorsan kivitelezzük. Jaj, de fáj így is, de tudom, nem lesz ez már másképp, amíg kint nem lesz. T. combjára támaszkodom, de a két kezem markolna nagyon, balról épp ott a kiságy, de jó, elkapom az egyik rácsot, recseg-ropog az egész ágy, majd’ szétesik, jobbról Julit találom, az ő apró kezét markolom, majd’ leszakítom a karját is egyben, de az ujjperceit összetöröm, tuti.

Szemben térdel előttem a két bába, látom, olyan kerek a szemük, két kikerekedett szempár, mint amilyen kereknek a gátam tájékát érzem: egy görögdinnyét kell kinyomnom, úgy érzem: az egyik kikerekedett szemű könyökével böködi a másikat: „Nem megy össze, te, ez nem megy össze!” „Látom.” ‒ mondja a másik, és én mindent hallok, de érzem is, megint egy képet látok magam előtt: az égő napkorong. Ég az egész gátam, szétszakadok mindjárt, de nem, csak kint a fej, nem csúsztak össze a koponyacsontok, ahogy szoktak, hanem úgy jött, kereken, gömbölyűn, a drágám. Érzem ezután is minden darabját: vállak, törzs, popsi, lábak, kérdem is: „Van még valami???” Aztán egy utolsó lábfej, kint van mindene, itt az én harmadik kisfiam.

Vizsgálgatják azonnal: pedig megvannak a kutacsok, ahogy kell, nahát, hogy nem csúszott össze! Meg engem is nézegetnek: aligha úsztam meg, de mégis! Megint sérülés nélkül! Jó, ennek majd később örülök. Most úgy érezem, végem van. Letaroltak. Átgázolt rajtam valami (valaki!). Végem van.

Ági erőlteti, hogy feküdjek le. Nem akarok lefeküdni! De, feküdjek le! Jaj, ne bosszantson már, most egy kicsit már bírok vitatkozni: nem akarok lefeküdni, mert utálok aztán megint fölkelni lepényt szülni. Ó, olyan nagyszerűen lehet fekve lepényt szülni, emiatt ne aggódjak. Pfff… Lefekszem, igaza van, jól is esik, baba mellre, nagyon megy neki, láthatóan sokkal jobban van, mint én, szerencsére. Lassan azért belém is visszatér a lélek, de kell még lepényt szülni, nekem ez mégsem megy fekve, mégis föl kell miatta ülnöm, sőt guggolnom, ugyanoda, ahol szültem, ugye, megmondtam, ígérjétek meg, hogy legközelebb nem fektettek le, mert ezt én úgy utálom! Jó, legközelebb maradhatok, ahol voltam, amíg meg nem születik a lepény (ó, ha akkor tudtuk volna, mi lesz „legközelebb”!)

Kérem a „nagy fiaimat” is hamarosan, eszünk-iszunk, T. meg elmegy a fiúkért. Aranyos Ágota azért már vacsoráztatta-fürdette őket, ja, hiszen már nyolc óra, édesek, ahogy pizsamában jönnek, bújnak mellénk az ágyba. Tegnap volt Simon születésnapja, a holnap az első elvesztett kisbabám napja, a kettő köztit választotta Bendi. Máté is szeretne egy kistesót, aki az ő szülinapjára születne, mindenki májusi, csak ő novemberi!!! Majd meglátjuk…

A szomszédok meg azt mondják, amikor megjöttek a futásból, sírt a kisbaba: pedig nem sírt, amikor megszületett, csak valamikor utána.

Sz. J.
Simon >>>
Máté >>>
Első veszteség otthon >>>
Második veszteség kórházban >>>
Eliza >>>
Eliza apamese >>>

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.