igaz történetek szülésről, születésről

712. nap: Éjféltől kettőig (Máté)

712. nap: Éjféltől kettőig (Máté)

A második gyerekünk elég hamar jött az első után. Amikor Simon tíz hónapos volt, kezdtem gyanakodni. Egyre inkább. Akkoriban megint Franciaországban éltünk. Simon növögetett, T. végezte az egyetem utolsó évét, én írtam a szakdolgozatomat.

Szóval kezdtem gyanakodni. A ház földszintjén, ahol laktunk, volt egy nőgyógyászati rendelés, oda bejelentkeztem, nem is tudom, milyen rettentő fontos okból, de mégis.

Az orvos megvizsgált, s azt mondta: „Nem terhes. Csalódott?” Micsoda? Hogyhogy nem? Akkor mégis mi? Nem bírtam elgondolkodni a kérdésén, mert közben áttessékelt a másik szobába, hogy megnéz ultrahanggal is, hogy lássuk, „akkor mégis, mi?”

Nahát, de! „Ó, de itt van, a kis „babszem”! – kiált fel. Megáll az eszem! Létezik ilyen, hogy vizsgálattal nem derül ki nekik? Mit kezdenének a technológiájuk nélkül? Én azt tanultam a bábától azon a bizonyos információs héten, hogy a nem várandós méhszája zárt és kemény, a várandósé meg puha, mint egy érett őszibarack. Én magam az utóbbit tapintottam…

Mindenesetre gyereket várok! El sem tudom képzelni, hogy lesz majd az, hogy van még egy olyan kis ember, aki az enyém, akit úgy szeretek, szoptatok, gondozok, mint Simont. Hogy megy ez egy másikkal is?

A harmadik harmadban visszaköltöztünk ismét Magyarországra, újra jártunk az információs hétre, és készültünk a szülésre. Én kifejezetten féltem. Most már az ismerttől féltem, nem az ismeretlentől, úgyhogy annál inkább. Egy alagsori, szűkös belvárosi lakást bérlünk az Operánál, sötét is, sok a galéria, lépcsőzöm eleget benne, és kicsi a fürdőszoba: amikor megláttam, az első gondolatom az volt: na, ezúttal se szülök a kádban, már most is alig férek be a nagy hasammal – a kád keskeny, fölötte a bojler, mellette a mosógép, a maradék helyen az ember beveri magát a csapba…

Huszonkilencedikén délután fölhívott Ági, hogy mi van velem. Jó, hát ez a negyvenedik hét, de nem sürget semmi, miért kérdezi? Mert ma valószínűleg lesz egy szülés, ha én is úgy érezném, hogy nálunk is, akkor oda nem ő menne, hanem egy másik bába. Hát, én nem érzek semmit, vagyis igen, de csak a szokásosat, mit tudom én, hogy ebből ma vagy majd csak egy hét múlva lesz valami. Sajnos, ezt tudtam mondani.

Pedig aztán néhány óra múlva meg is született a második kisfiunk. Vagyis nem sajnos, mert így is jól alakult minden, de szerettük volna mindketten, ha ő is itt lett volna – azok után, ahogy az első szülésem történt.

Este kitaláltuk anyósommal – aki éppen nálunk időzött –, hogy elmegyek valahova pizzáért, az lesz a vacsora. Az Operától a Nyugati pályaudvarig gyalogoltam, gondolván, hogy azon az útvonalon biztosan van valahol pizzéria. Jó hideg, nyirkos idő volt. S valahogy nem jól voltam, egy idő múlva nehezemre esett vinni a nagy hasamat. A Nyugati közelében egy krisnás megállított, de rögtön a szavába is vágtam, hogy sietek, mert úgy érzem, mindjárt itt szülök meg az utcán. De csak viccnek szántam, nem vettem komolyan magamat még akkor sem.

Az elkészült vacsorának valóval aztán már villamosoztam egy megállót, de az Operáig ismét gyaloglás következett, siettem, amennyire bírtam, egyrészt, hogy ne nagyon hűljenek ki, másrészt meg olyan furán voltam. Ahogy hazaértem, anyósom kezébe nyomtam a pizzásdobozokat, s mondtam, most én veszek egy forró fürdőt, mert jól átfagytam és fáj is mindenem (főleg a hasam, elég rendszeres időközönként, elég erősen).

Beültem a kádba, közben T. is hazaért, kérdezte, mi van, mondtam, most már sokkal jobb – tényleg, a forró fürdőtől sokkal jobban lettem –, aztán megvacsoráztunk, lefektettem Simont, és én is elmentem aludni.

Éjfél előtt öt perccel ébredtem egy kontrakcióra. Vécére kell menni. Lebotorkálok a galériáról a fürdőszobába, nahát, az a bizonyos „laza széklet”. Ilyenkor? Éjfél van. Álmos vagyok. Visszafekszem és el is alszom. Éjfél után öt perccel megint fölébreszt egy kontrakció. Lebotorkálok a fürdőszobába, nahát, megint az a bizonyos… Szóval, ugyanaz. Kijövök a fürdőből, de már nem megyek vissza a galériára, nyomogatom a telefont, aztán ahogy megtalálom a számot, megállok, elgondolkodom. Hívjam? Ne hívjam? Éjfél múlt. Ilyenkor telefonálni?

Egy következő kontrakció után döntök, nincs kétség, ez már az lesz: hívom. Pedig éjfél után vagyunk, épp negyed egy. Ági azt kérdezi, ahogy fölveszi: „Ugye nem?” „De – mondom – azt hiszem, most mégis!” Jaj, de hát ő nemrég kérdezte! S most tessék, itt van a másik helyen, nem tud jönni. „Akkor most mi lesz?” – kérdezem. Hát, semmi különös, jön a másik Ági. Úgyis ő lett volna a doulám. Kísértetiesen hasonlít mindez az elsőre…

Nekem mindenhogy jó. Vagyis akkor már sehogy se. Visszamegyek a fürdőszobába – most már 30-a van, még hidegebb van, mint 29-én volt, és csak a fürdőszobában van fűtés, az is takarékon megy éjjel, de most fölcsavarom – és úgy tervezem, engedek magamnak jó meleg vizet, abban várakozom, amíg ideér valaki. Mert fázom.

Szólok azért T-nek, aztán a fürdőbe vissza, levetkőzöm, bemászom a kádba, de már nem ülök le, úgy állva tapadok a csempére, és hirtelenjében egy másik bolygón járok. Ráismerek az egészre: tényleg, ez az, igen, ez a semmihez sem hasonlítható érzés, követhetetlen fájdalom… Egy pillanatra dühös leszek: hogy tarthatok már megint itt? Hogy létezik az, hogy ezt a borzalmat már megint vállaltam? Kétségbeesem, egyedül vagyok, nagyon nehéz!!! A következő percben pedig nagy levegőt veszek, kijózanodom: ez van, nincs visszaút, végig kell mennem újra ezen az úton. Ez a dolgom!

És ezzel mintha fordulatot vett volna minden. Érzem, ahogy dolgozik a testem, én meg vele. De jó így, egyedül! Ennyi volt? Szembenézni magammal, a dolgommal, és átadni magam neki? Érzem, hogy sínen vagyok. Nem hiányzott ehhez éppen senki.

Bejön T., azt mondja, Ági telefonált, hogy átmehetünk azokhoz, akiknél van, azt mondják, ha még tudunk menni, ő összecsomagol. Talán már nem is válaszolok… Kimegy, kezdi a hátizsákba pakolni a szüléshez való kellékeket. Közben megjön Tamás, róla sem veszek már tudomást, különben is nagyon diszkrét, mint mindig. Én meg továbbra is állva tapadok a fehér csempére – az albérlet ingerszegény, minimál-fürdőszobájában, ki tudja, tán egyes kórházaké szebb, de nem ez számít, micsoda hülyeség ez is – a bojler és a mosógép között, a vizet ugyan megengedtem, de a dugó nincs a kádban, a zuhanyból spriccel a víz, jólesik a hangja meg a vízfolyás érzete, de nem valami környezetbarát ez így, még jó, hogy egy óránál tovább nem tartott, gondolom később.

Távolról hallom drága Ági hangját, azt kérdezi: „Hogy érzed magad?” – azon az aranyos, kedves hangján, de jólesik hallanom! A hangja miatt választottam doulának még az első várandósságomkor. „Nem tudom – nyögöm –, de mintha nyomnék”. „Én is mintha úgy hallottam volna, mintha nyomnál.” – mondja félig nevetve, miközben lepakol, kezet most, és szívhangot hallgat, és pelenkát kér, és azt mondja még: „Engedd ki, engedd ki!”. Kérdezném, hogy érti, talán visszatartom(?), de nincs erő, idő, érzem, hogy szétszakadok mindjárt, tudom, ez már az, amikor nem szakadok majd szét, csak mindjárt kint van. T. is áll a kádban, nyomja a keresztcsontom, én a mosógép tetején fekszem, így persze pont fenékkel a csapnak, Ági már nem fér oda sehogy se, még azt is hallom, hogy sápítozik: „Nekimegy a csapnak!” De nem megy neki, mert amennyire oda tud férni, az épp elég, hogy elkanyarítsa szegényemet, én üvöltök még párat, s tényleg kint van! Egyszer csak.

Ilyen gyorsan? És ilyen könnyen? Ez jó volt! Máris újrakezdeném! Ide nekem az oroszlánt! Nem vagyok magamnál: többedszer hallom, most már üljek le! Ja, nekem mondják! Jó. Csak előreadják a babát. Nézem, a lábam közt két kéz előreadja a kisbabám, előttem T. két keze fogja, és az én két kezem is nyúl érte lefelé: hat kézben az én második kisfiam. Leülök, a hátam mögé máris került összehajtogatott törölköző, annak dőlök, a mellemre fogom a gyerekem, és sírok, nevetek. Ez maga a csoda.

Anyósom is odamerészkedik, szegény, ő a fürdőszoba fölötti galérián aludt, míg föl nem ébresztette a belőlem kikelt állat, nagyon izgult, és most ő is ott sír a kád szélén, puszilgatja a kezem a meghatottságtól: a saját gyerekeit nem látta ilyen frissen –, és ő tudja a percet, később látom Tamás fénykepein is a pontos időt – amikor megszületett, éjjel 1 óra 57-kor.

Ági javasolja, hogy a lepényt már a szobában szüljem, meg szeretne megnézni is: „Nemigen hiszem, hogy egy ekkora gyereket megúsztál sérülés nélkül!” Azóta ott is meleget csináltak, megy a hősugárzó, lehozták a matracomat a galériáról. A babát megkapja az apja, míg én kimászom a kádból, bemegyünk a kis étkező-nappaliba a háló-galéria alá, én lefekszem, Ági megnéz: jé, de mégis megúsztam, a gátam ismét tökéletes!

Megszülöm a lepényt – megy ez is a nagyszülők kertjébe, a bátyjáé mellé –, szoptatgatom újszülött kisfiamat és eszegetünk. Tamás hozott egy mákos bejglit (közeleg a Karácsony), azt elfogyasztjuk együtt, jól is esik, közben rendet csinálnak, nekünk tiszta ágyat húznak – visszamegy a matracom a helyére a galériára –, mi mindannyian bele a tiszta ágyba, istenem, négy órája is így feküdtünk itt, csak akkor még a baba belül volt köztünk, most meg itt szuszog kívül. Leírhatatlan.

Sz. J.

 

Simon >>>
Első veszteség otthon >>>
Második veszteség kórházban >>>
Bendi >>>
Eliza >>>
Eliza apamese >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.