igaz történetek szülésről, születésről

710. nap: Őrült várakozás (Levi)

710. nap: Őrült várakozás (Levi)

39. hét+6 nap. Nagyon szabadulnék már, egész héten azon rimánkodom, hogy nehogy túlhordjam, ha meg mégis, akkor csak beleférjünk az áprilisba… Előző este fürdéskor mondtam Dórinak, hogy most már szólhat a kistesónak, hogy bújjon ki a pocakomból, mert már elég nagyra nőtt. Ő aranyosan mondta neki, majd megmatatta a köldökömet, mintha kulccsal kinyitná, és mint valami Dóri felé nyíló dupla ablakot, kezével kinyitotta a hasamat, kivette a kistesót és becsukta a hasamat. Azután ugyanígy egy kicsit még betette a saját hasába is, hadd nőjön még egy kicsit, azután kivette, gyönyörködött benne és elringatta.

Hajnalban háromnegyed négy magasában ébredt Dóri és cicit kért, de nem akartam adni neki, mert előzőleg eléggé megnyúzta, de félálomban megindokolta: „De kell a cici, most nem elég a simogatás.” – így hát kapott. A szopi egy jó erős összehúzódást indított, amit gyors egymásutánban követett vagy négy-öt másik is. Nem tudtam, hogy a teli hólyagomtól van-e, vagy végre elindult a dolog, de nagyon reménykedtem. Szopi után pisi, és az összehúzódások nem maradtak el. Teljesen felvillanyozódtam.

Beálltam a konyhaablakba, néztem a holdat, mosolyogtam, és ringatóztam az összehúzódások alatt. Mint Dórival, most sem voltak szabályosak, de körülbelül tízpercenként jöttek, időnként sűrűbben. Minden olyan jól haladt, nagyon élveztem, hogy végre vajúdom, de ahogy világosodott, lassult a folyamat, az agyam felpörgött, mi mindent akarok még elintézni. Indítottam két mosást, mosogattam, teregettem.

Majd felébredt Gyula fél nyolc magasában: „Mi van, nem tudsz aludni?” „Nem.” „Mert?” „Mert egy kicsit szülök.” „Igen?” „Igen!” Örültem is, hogy végre felébredt, meg zavart is…

Nem sokkal később Dóri is felébredt, nyűgösen, mint általában. Odabújtam mellé és mondtam neki, hogy fájdalmakat érzek a pocakomban, és ez azt jelenti, hogy a kisbaba hamarosan megszületik. Felcsillant a szeme: „Úgy mint a Szia babában?” „Igen, úgy.” Aranyosan odabújt hozzám, felhúzta a pólómat és simogatta a hasamat.

Nyolc előtt pár perccel szóltunk a bábának, hogy úgy készüljön, ma még valószínűleg látjuk egymást. Mondta, hogy lefekszik aludni, körülbelül tizenegytől toppon van, de ha kell, addig is nyugodtan hívhatjuk. Az összehúzódások alatt már ekkor örültem volna, ha itt vannak, de közte olyan jól elvoltam, na meg vártam a burokrepedést, hogy az úgy, mint Dórinál, majd alaposan beindítja a dolgokat, és majd akkor szólok, így még nem ugrasztottam őket.

Összességében elég kemény órák jöttek. Biztosan az előző napok betegsége, kimerültsége miatt (kedd délután, éjszaka hányás, fosás, szerda hajnali ötig inni sem tudtam, akkor is csak pár kortyot, enni is csak este tudtam már egy normálisabbat) eléggé megviselt a vajúdás, főleg mert úgy éreztem, nem halad semerre. Rendszertelenül jöttek a fájások, de nagyon erősek, hosszúak voltak. Tízkor elmentem pisilni, és jött egy adag sötét vér is. Kétségbeesett telefon a bábának, aki mondta, hogy valószínűleg a nyákdugó lehetett, és bár nem úgy nézett ki (semmi nyálkás nem volt benne), de megnyugtatott, hogy ha felállok és nem folyik a lábamon, akkor normális, és belefér a dologba. Meg is nyugodtam meg nem is, de még mindig nem szóltam, hogy jöjjön…

Aztán nem sokkal később már eljutottam oda, hogy elsírtam magam, olyan fáradtnak és tehetetlennek éreztem magam. Fél tizenegy után pár perccel Gyula vette a kezébe a dolgokat: „Na, akkor most hívjuk őket!” Hát nem tiltakoztam… Majd mondtam, hogy szóljunk anyukámnak is, mert úgy éreztem, kell Dóri mellé. A bába mondta, hogy indul is, anya épp sütött, de ő is igyekezett. Őrült összehúzódások, őrült várakozás. Egy órával később már rimánkodtam magamban, hogy jöjjön már valaki! Anya a lelkemnek, a többiek meg a szüléshez.

A derekam iszonyúan fájt minden összehúzódásnál, talán még jobban is, mint a hasam. Kétszer vagy háromszor elmentem pisilni, de nem tudtam, mert amint leültem, annyira begörcsöltem, hogy muszáj volt felállnom. Aztán bekúsztam a hálóba, és vártam, jöjjenek már.

Anya futott be elsőnek 12-negyed egy körül. Bejött hozzám, és minden fájdalmam elmúlt. Persze körülbelül öt perc múlva újra indult, de nagyon jólesett ez a kis szünet, felfrissültem, új erőre kaptam tőle. Aztán amikor jött a következő fájás, mögém ült, és simogatta, enyhén masszírozta a hátam, ez annyira jólesett, sokkal kevésbe fájt így. Jó lett volna így vajúdni tovább, de Dóri is mamizni akart, és eredetileg is ezért hívtuk.

Kimentek a nappaliba, és én megint egyedül folytattam. Sűrűn jöttek az összehúzódások, volt, amelyik véget sem ért, csak enyhült, majd újra erősödött a következő fájásban. Már nagyon akartam, hogy itt legyenek. Amikor Anya megérkezett, Gyula ismét telefonált, hol tartanak már. Akkor hagyták el Aszódot. Istenem, akkor még majd’ egy óra az út. Megpusztulok addig… Várakozás, kapaszkodom a komódba, minden elhaladó autóra kinézek, hátha ők azok. Fő úton lakunk, van mit nézni…

És végre befutnak, egy óra előtt nem sokkal. Becuccolnak, odaülnek mellém, kérdezgetnek, hogy vagyok, mi történt eddig. Néhány tőmondatban válaszolok, majd jön a következő fájás. Egy bocsi kíséretében visszafordulok a komódomhoz. A fájás hirtelen tolófájásba vált, én még teljes harci öltözékben vagyok, kétségbeesetten kiáltom: „JÖN!” Semmi reakció. Megint kiáltom, kérdezik: „Mi jön? A fájás?” „Nem, a baba!” Mint két nikkelbolha pattantak, és már itt is a következő fájás. Próbálnak levetkőztetni, hát nem egyszerű. A fájástól az egész testem megfeszül, és ráadásul szorosan összezárt lábakkal a legelviselhetőbb (az egész szülés alatt). A gatya még csak-csak lejött, a papucs is, de a bugyi… A bábám mondja: „Add ide!” (éppen aktuális fájás közepén), én nemes egyszerűséggel: „Nem adom!” De aztán ahogy enyhült, csak engedtem én is.

Érzem, hogy jön „Nagyon fáj!” – mondom. Feszít a buksija, rögtön szétszakadok, és még a gátvédelemre sem volt idő. „Segíts!” – kiáltom. „Így szoktál te szülni?” – jön a kérdés. „Nem.” „Hanem?” „Négykézláb.” „És nem akarsz most is?” „Nem!” Arra már nem maradt kapacitás, hogy ilyen extra dolgokat is csináljak… Kicsit megpróbálok nagyobb terpeszbe állni. Jön a következő fájás, emlékszem, Kitti mondta, hogy tudta irányítani a fájást, ne legyen túl nagy, ne sérüljön odalent, megpróbálom én is, vesztenivalóm nincs. Talán sikerült, nem tudom biztosra, de sérülés nélkül megúsztam, és a fejecske kint van!

Már nincs sok hátra. A fájások megint leálltak, Dórinál nem is indult újra. Várunk. Nem jön. Már külön utasítás nélkül próbálom kinyomni, de nem sikerül. Próbálom újra, de megint semmi. A bábám mondja, hogy a következő fájásnál adjak bele extrán, nem jó ez így a babácskának. „Nekem sem.” – megy a nyers válasz. Gondolattal később azért mondom, hogy Dórinál mi volt, tudjanak mivel számolni.

Várunk, kétségbeesetten rimánkodom: „Szedd ki belőlem, szedd ki!” Nyugtatnak, jól csinálom, ügyes vagyok, mindjárt kint lesz már. Fohászkodom magamban „Istenem, küldj egy fájást, csak egyetlen egyet!” – és érzem, jön! „Jaj, de jó, köszönöm szépen!” Jön az összehúzódás, kicsit rásegítek, és ez az! Kint van, megvan! Kilenc óra pár perc vajúdás, tíz perc kitolás után 13.04-kor végre megszületett. A bába igyekszik kicsavarni babócát, egyszer a nyakán van a zsinór, meg még egyszer a vállán és a hóna alatt tekeredve.

A doulám hozza a papírvattát, bokáig állok a magzatvízben. Picurka burokban született, mielőtt a feje kibújt, akkor csípték ki. Mondták, hogy dőljek le az ágyra, kicsit mozdítok a lábamon – placcs, a méhlepény landolt a földön. Körülbelül tíz másodperccel Levi után.

Ő egy kicsit kékes, lilás, de jól van, úgy néz ki. A bába tartja a karjában, figyeli még. Didereg szegény, még a hősugárzót sem volt idő bekapcsolni. Végre kicsit nyöszörög, jöhet a hasamra. Vééééégre! Ide vele! Gyorsan betakargatjuk, melengetem. Ő néz és mondja, mondja, mondja. Kár, hogy nem értem, mennyi mesélnivalója van!

Bejönnek a többiek is. Dóri fel van pörögve, fogdosná, bújna hozzá, szeretné megszeretgetni. Gyula befűt. Közben Dóri megnézheti a köldökzsinórt, egész pocakosság alatt ez érdekelte a legjobban. Aztán a méhlepény van soron. Szép, egészséges, semmi meszesedés. Gyula elvágja a köldökzsinórt.

Velem semmi teendő, kicsit megtörölgetnek, aztán magunkra hagynak egy kicsit. Később bejönnek, mondják, felállhatnék, elmehetnék pisilni. Nincs kedvem. Tudom, hogy nem véletlenül akarnak felállítani, de nekem olyan jó így, tényleg nem akarok kikelni az ágyból, a babácskám mellől. Még vagy kétszer próbálgatnak terelni, hogy talán mégis csak jó volna. Még mindig nincs kedvem, de ha annyira szeretnék, hát legyen. Mondják, hogy szóljak, ha készen állok, mondom, oké, és már fel is ültem, aztán már állok. Hüledezve mondják, hogy mások ezt lassabban szokták. A bába elkísér a fürdőig, útközben mondja, hogy ha el szeretnék ájulni, előtte azért üljek le, de én nem szerettem volna elájulni.

Gyors pisi és zuhanyzás után már megint Levivel lehettem. A segítőim még két órán át szemmel tartottak minket, majd elmentek, mi meg boldog eufóriában ismerkedtünk az új helyzettel.

A burokrepedésre várhattam, hiszen egész várandósság alatt azt programoztam, hogy nehogy megrepedjen, mielőtt beilleszkedik a baba, mert akkor nem vállalja a szülést a bába, mehetünk a kórházba, nem indulhat úgy a szülés, először szép kis kontrakciókat akarok, hát sikerült. És mivel a burokrepedésre vártam, hogy akkor szóljunk a bábának, szerintem jócskán el is húztam a szülést, valószínű, hogy Levi hamarabb is megszületett volna, ha itt van már a segítség.

Z. H. Á.
Dóri >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.