igaz történetek szülésről, születésről

709. nap: A magam békéjében (Dóri)

709. nap: A magam békéjében (Dóri)

A 38. héttől már teljesen be voltan sózva, hogy mikor szülök már. Pont aznap, amikor betöltöttem a 39. hetet, elhatároztam, hogy ha aznap se lesz semmi, este, amikor már nem lesz olyan nagy forróság, leszedem az eper nagy részét, és másnap lekvárt főzök belőle. Délután a tévé előtt feküdtem, pihentettem a lábaimat, amik akkor már eléggé vizesedtek, és körülbelül három óra-fél négy felé elkezdtem érezni valamit, de ez annyira kis érzés volt, hogy éppen hogy eljutott a tudatomig, hogy történik valami, fájásnak egyáltalán nem lehetett nevezni. Így csak utólag jöttem rá, hogy én ekkor már vajúdtam.

Hat órakor kezdtek erősödni az összehúzódások, és itt kezdtem el gondolkozni rajta, hogy ma lehet, hogy tényleg lesz valami. Közben befutottak a szüleim, és mivel apukámat nagyon megviselte a dolog, hogy itthon akarok szülni, inkább nem szóltam senkinek arról, hogy most van valami. Úgy gondoltam, hogy mivel első baba, meg többedszer szülőktől is azt hallani inkább, hogy ez a folyamat jó pár óráig eltart, feltételeztem, hogy hajnalnál hamarabb úgysem leszek kész, minek izguljanak addig…

Öt perccel mielőtt elindultak volna haza, volt három erősebb összehúzódásom, és a harmadiknál éreztem egy kis pattanást, ezzel megrepedt a magzatburkom, és elfolyt egy adag magzatvíz is. Gyors rohanás vécére, átöltözés, ekkor már indultak, így nyugtatgatás az ajtóban: „Ááá, nincsen semmi, jól vagyok…” Kifordultak az autóval, ekkor mondtam a férjemnek, hogy elfolyt a magzatvíz, rám néz ijedt szemmel: „Most?” – válasz rá: „Nem, az előbb!” Ez fél hétkor történt, és egyből választ is kaptam arra a kérdésre, hogy mikor kell a bábának telefonálni: „Most azonnal!” – és ez szerencsés időpontválasztás volt, mert innentől úgy felpörögtek az események, kettőt lépni alig tudtam.

Kemény volt, mert nagyon gyorsan és nagyon erős fájások jöttek, de nem úgy éltem meg, mint ahogy mások mesélték, hogy alig haladt az idő, és mennyire kimerítették őket az összehúzódások; én akármikor felnéztem az órára, mindig azt láttam, hogy már megint eltelt egy fél óra… Álltam az ebédlőben az asztalt szorítva, mellettem a fotelban ott gubbasztott a férjem, ijedt szemmel figyelt, mint egy kisfiú, magamban még meg is mosolyogtam. Zuhanyoztam is egyszer, amíg vártuk a bábát és a doulát, akik fél kilenckor meg is érkeztek. Ameddig lepakoltak, volt még két vajúdó összehúzódásom, és már kezdődött is a kitolás.

Ekkor bementünk a hálóba, ahol megvizsgáltak, már teljesen ki voltam tágulva, és már nem is jöttünk ki onnan, pedig előtte úgy terveztem, hogy a fürdőben szeretnék szülni, de így utólag itt még jobb is volt. Megint csak álltam a komódba kapaszkodva, segítőim masszírozták a hátam, meleg borogatást csináltak a hasamra, végezték a gátvédelmet, időnként meghallgattuk a baba szívhangját. Meglehetősen meghitt volt a hangulat: csak mi hárman, nők, miközben várjuk, hogy egy új élet megszülessen, kicsit volt erősebb a folyosóról beszűrődő fény, mint a félhomály, de még nem volt zavaró, és csönd volt.

A csönd, az nagyon fontos volt nekem. Alapból visszahúzódó, befelé forduló típus vagyok, és általában elég rosszul tűröm, ha noszogatnak, utasítgatnak, ezért különösen jó volt, hogy hagytak a magam békéjében, engedték, hogy a testem irányítson. Egyszer nem mondták, hogy most nyomjak, vagy ne nyomjak, vagy vegyek levegőt, vagy ne, és ez nagyon jó volt. Halkan beszéltek a hátam mögött, ha éppen mondtak valamit egymásnak, és nekem is mindent előre elmondtak, ha valamit csináltak velem. Korábban azt hittem, hogy szükségem lesz a férjem jelenlétére, csak hogy fogja a kezem, ott legyen velem, de nem kellett, talán még zavart is volna. Körülbelül három méterre tőlünk ült a lépcsőn, nézett befelé a hálószobaajtón, én is láttam őt, és ennyi elég volt. Ott is volt, meg nem is.

Szinte végig ebben a pozícióban voltam, majd mondta a bábám, hogy próbáljak meg más testhelyzetet, hátha úgy könnyebb lesz; így feltérdeltem az ágyra (itt már nem látott a férjem). Már a második összehúzódásnál éreztem, hogy hihetetlenül feszít a kis buksija, aztán a harmadik vagy negyedik összehúzódásra kint is volt a feje, és ezzel vége volt minden fájásnak. Komolyan nem hittem el, hogy amikor megszületik egy baba, onnantól már nem is érez fájdalmat az anya, de igaz. Sőt, nekem a feje megszületése után már nem indultak újra az összehúzódások, mint ahogy általában. Vártunk egy kis ideig, aztán mondta a bábám, hogy próbáljam meg kitolni; kettőt préseltem, és megszületett Dóri 21.46-kor, 3200 g-mal és 54 cm-rel.

A hasamra tették, szóltak az újdonsült apukának, hogy jöjjön be, aki meglepetten vette észre, hogy már megszületett; ugyanis nem sírt, nézelődött, nyújtózkodott, majd elkezdett felkúszni a mellemhez szopizni. Két hatalmasra duzzadt mellem között felkúszott szegénykém egészen a nyakamig, és ott keresgélt. A doulám segített mellre tenni, és sikerült is neki szopnia azonnal. Betakargattuk, és így voltunk összebújva körülbelül egy órán át, amikor is a köldökzsinór már nem pulzált, és beszűkült egy helyen. A férjem elvágta a köldökzsinórt, pedig egész várandósság alatt azt mondta, hogy ezt nem akarja, de aztán mégis kedvet kapott. Majd átvette a picit, ameddig megszületett a méhlepény is. Amit szintén nem akart látni sem, aztán mégis nagyon tetszett neki. Mint egy kisfiú: „Tyű, de ronda, milyen klassz!!”. Még másnap reggel is azt mutogatta anyjáéknak, amikor azok jöttek babanézőbe…

Később a segítőim elmentek, majd lezuhanyoztam; anyukám (aki már megint itt volt) alig akart hinni a szemének, hogy milyen jól bírom magam, mintha nem is most szültem volna pár órája. És ugyanezt mondta később, hogy amikor telefonáltam neki negyed órával Dóri születése után, egyáltalán nem hallatszott a hangomon, hogy fáradt vagy kimerült lennék; és nem is voltam, az az igazság, sőt, teljesen fel voltam pörögve! Szinte kiabáltam örömömben, miközben magyaráztam hitetlenkedő apukámnak, hogy tényleg megszületett az unokája.

Majd anyukám is hazament, és mi hárman összebújva, középen csöppnyi kislányunkkal aludtunk reggelig. (Na jó, én csak egy fél órát hét után, mert gyönyörködtem Dóriban.) Másnap mosolyogva vontam le a következtetést: Dóri nem akart eperlekvárt főzni!

Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt, hogy itthon szüljek. Nekem se volt mindegy, hogyan törődnek velem, de leginkább a babámnak nem, hogy hogyan is fogadják ebben az új világban. Végiggondolva az egészet, csak azt tudom mondani, hogy amit az információs héten mondtak nekünk: ők nem levezetik a szülést, hanem kísérik! – szóról szóra így igaz. Mint már írtam, nem utasítottak rá, hogyan és mikor nyomjak, és nekem se kellett arra figyelni, hogy most jön az összehúzódás, rendben, akkor tolom, mint az eszevesztett. Átadtam magam egy ősi erőnek, és engedtem, hogy a testem csinálja, amit tennie kell, és működött! Tudatos szinten nem csináltam semmit, nem gondoltam semmire, még arra sem, hogy szülök, mégis történt minden magától, úgy ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nem kellett gátmetszést végezni, egyáltalán nem repedtem szét, jóformán alig véreztem. Igazi háborítatlan szülés volt.

Z. H. Á.
Levi >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol