Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1074. nap: A másodpercmutató újra kattog… (Léna születése)

1074. nap: A másodpercmutató újra kattog… (Léna születése)

Megjelent: 2013. szept. 13.

Ábel éppen felébredt, és éppen csak hozzáláttunk a szertartásos reggeli meseolvasásnak, amikor egy nagy mozgást vagy robbanást éreztem a hasamban és azonnal éreztem a meleg víz áramlását a lábam között. „Elfolyt a magzatvíz!” – kiáltottam izgatottan. Tamás rám nézett, olyan öröm volt az arcán, ami felejthetetlen. Mennyei. Felpattant az agyról, és hozta a törölközőt, amit már napokkal ezelőtt kikészítettem. Jó volt rajta látni a boldogságot, a pozitív izgalmat. Hét órakor hívtam Ágit a szülős számon, fáradt volt a hangja. Valószínű, hogy én ébresztettem, és nem sokat aludhatott.

Érdekes volt az érzelmi állapotom, most nem voltam úgy feldobva, mint Ábelnél. Lehet, hogy még aludtam volna és ezért, de már nem tudtam visszaaludni. Arra gondoltam, hogy Ábelnél is pont így kezdődött, és kb. fél óra múlva jöttek a kontrakcikók, biztos most is úgy lesz. Hát nem úgy lett.

Anyu feljött, nagyon örült ő is. Összekészülődött és még egyszer feljöttek Ábellel elbúcsúzni. Könnyes volt a szeme, szorosan átölelt és azt mondta, hogy ezt nem tudja átvállalni tőlem és nagyon sok erőt kívánt. Nekem is könnybe lábadt a szemem és mondtam, hogy ne izguljon, minden rendben lesz. Ábelnek mondtam, hogy a baba most már nemsokára kibújik, erre ő adott egy puszit a hasamra, a két lábam közé mutatott és azt mondta, hogy ott fog kicsusszanni a kisbaba. Erre én azt feleltem, bárcsak csusszanna. Elmentek.

Kívántam valamit reggelizni, így csináltam magamnak egy finom pirítóst anyu szombaton főzött baracklekvárjával. Természetesen a tejeskávé sem maradhatott el. Tamás közben lázasan próbálta előkészíteni a terepet, kicsit rendet rakott. Én nem izgultam, mert még nem jelentkeztek a kontrakciók, igaz, már kilenc óra volt. Gondoltam, lehet, hogy nem is ma, csak holnap születik meg, úgy, mint Ábel. (Már megint ez az összehasonlítás…)

Azért felvettem a jól bevált szüléses pólót és lefeküdtem a nappaliban a kanapéra, hogy pihenjek még, amíg lehet. Kicsit szenderegtem, majd nemsokára jelentkezett az első kontrakció, tíz perccel később a második. Hívtam Ágit, ő már szólt Dorkának, hogy fektetés után mindenképpen jöjjön fel Balatonról. Ma indultak nyaralni és egyből jöhetett vissza szegény.

Ágival abban maradtunk, hogy akkor szólok legközelebb, ha úgy érzem, hogy már jöjjenek. Közben Judit is hívott, hogy elmehet-e valahova, mert hétfőt és pénteket adta meg időpontnak. Jól ráérzett, mondtam, hogy akkor pénteken menjen és ma hozzánk jöjjön inkább.

Jöttek a kontrakciók egyre rövidebb időközönként. Tamás egy óra körül lement az ebédet kisütni, még utána szóltam, hogy én is kérek, csak vágja apróra, hogy könnyen ki tudjam hányni – mintha visszafelé egészben jönne az étel. Aztán fél óra múlva szóltam, hogy nem kérek ebédet mégsem.

Kettőkor úgy döntöttem, hogy letusolok, és hajat is mostam. Kijöttem, és továbbra is szorgalmasan mértem az időt. Átlagban négypercesek voltak, de még egyáltalán nem éreztem őket erősnek, sőt, kifejezetten enyhe jelzővel illettem őket.

Fél háromkor szóltam Tamásnak, mert még mindig lent főzőcskézett, hogy most már fel kellene jönnie, szükségem van rá. Éppen végzett és azonnal jött. Mondta, hogy hiányoztam neki. Leült a fotelbe és ő rögzítette tovább az összehúzódásokat. Lefeküdtem az ágyra, és akkor sem éreztem még túlságosan erősnek a hullámokat, amelyek azért egyre beljebb és beljebb vittek. Behunytam a szemem és egy virágot láttam, egy gyönyörű bimbós virágot. „Nyílj ki!” – suttogtam minden összehúzódásnál, és láttam, ahogyan lassan kezdi kibontani gyenge, friss, harmatos szirmait. Tamás úgy látta kívülről, hogy ezek már erősek, nagyon erősek voltak.

Pontosan 3.20-kor hívtam Ágit, aki annyit kérdezett: „Menjünk?” Remegős, sírós hangon mondtam: „Igen.” „Jó, szia”, és azonnal letette. Éreztem a hangján, hogy érzi, tudja, valóban eljött az idő. Ezt követően kb. öt percen belül hirtelen én is nagyon erősnek kezdtem érezni a kontrakciókat. Minden erőmre szükség volt. Remegni kezdtem és fáztam. Rimánkodtam, hogy mi lesz velem, és nagyon szeretném, ha már itt lennének. Kértem Tamást, hívja fel őket, hogy siessenek. Fél négy lehetett. Tamás beszélt Ágival és én meg ordítottam, hogy „Hol vannak???” „Az Árpád-hídnál” – hangzott a válasz.

Kértem Tamást, hogy üljön mellém, legyen velem. Mondtam neki, hogy fázom, nagyon fázom. Másodperceken belül ott volt egy takaróval és egy pléddel. Rám terítette, átölelt. Kértem, hogy szeressen. „Nagyon szeretlek” – mondta sírós, együttfájós hangon és vadul simogatni kezdett. Leállítottam, ne így, finoman. Értette.

Fel kellett utána állnom, kerestem a pozíciót, hogyan lenne jó a következőt elviselni. Végül a bal oldalamra feküdtem. Tamás a fejemnél. Talán egy fájás jött még, majd utána jött az ellenállhatatlan nyomáskényszer. Annyit tudtam csak mondani, hogy jön a baba. Tamás a lábamhoz ugrott és lehúzta rólam a bugyit. Nem emlékszem, hogy mit mondhattam, csak Tamás szavai csengenek a fülembe: „Le kell venni, mert különben nem tud kijönni a baba.” Izgultam, hogy mi lesz, mert Ágiék még sehol. Tamás nyugtatott, hogy meg tudjuk csinálni.

Jött a második nyomás, és éreztem, hogy a baba nincs messze. Olyannyira nem volt, hogy a következő nyomásra éreztem, jön ki a feje, Tamás is felkiáltott: „Látom a fejét!”. Aztán éreztem, ahogy visszahúzódik. Nem tudtam tudatosan gondolkodni, de valahol legbelül éreztem, tudtam, hogy valami nem normális, közben meg jó érzés is volt, hogy visszacsúszott, mert nem feszítette a gátamat, és az megkönnyebbüléssel töltött el.

Ebben a pillanatban Tamás felkiáltott: „Megjöttek!!!”. „Hol vagytok?” – hangzott lentről a sietős kiáltás. „Itt, fent” – mondta Tamás. Csak azt hallottam, hogy Ági a fürdőbe rohan, kezet mos, és a következő pillanatban már a gátamat masszírozza. Halkan, szelíden kéri Dorkától és Tamástól a dolgokat. Dorka szívhangot hallgat, el akarom lökni a kezét, szelíden mondja, hogy szívhangot hallgat. Nyomnom kell, üvöltök, érzem, hogy jön megint a feje. Aztán még egy nyomás, amit szinte egybeér a következővel, és kint van a baba.

De nem fektetik a hasamra. Lassított felvételként elmosódottan látom Ági sziluettjét, amint felsőteste fel-le mozog. Az idő mintha megállt volna. Csend volt, síri csend. Mindannyian éreztük, hogy Élet és Halál jelen van a szobában. Soha nem tapasztaltam még ehhez foghatót. Mintha egy filmet néztem volna…

Aztán megkapom a kisbabámat. Ahogy meglátom, kibuggyan belőlem: „Milyen néger baba!” A másodpercmutató újra kattog. Érzem a nedves, meleg testét magamon, elmondhatatlan boldogság jár át. Pillanatok alatt rajtunk van a takaró, és Tamás rohan a sapkáért. Nem találja azt, amit kikészítettem, ezért hoz egy tucatot, biztos, ami biztos.

Közben a kisbaba kezdi visszanyerni rózsaszínűségét, amikor eszembe jut, hogy nem is tudjuk, fiú-e vagy lány! Kérdezem Ágit, de mondja, hogy nem tiszte megmondani. Dorka szerint lányos hangja van. Megkukucskáljuk: kislány! Léna szinte azonnal elkezd szopizni, és másfél órán keresztül abba sem hagyja. Közben Judit is megérkezett, de nem találta a bejáratot.

Hálát adunk, hogy Isten kegyelméből Léna élhet, és mi boldog szülei lehetünk.

„Hála, hogy itt a csendes este,
hála, hogy éjre nappal jő,
hála, hogy minden órám gondját elhordozza Ő.
Hála barátért, testvérszívért,
hála, hogy bennük bízhatom…”

(Később tudom meg, hogy Ági felismerve a bajt, azonnal cselekedett. Benyúlt és kihúzta Lénát. Dorka nem hallott szívhangot, ezért átadta Áginak, hogy ő is hallgassa meg. De Ági sem hallott semmit. Léna összecsomózta magát az anyaméhben, a köldökzsinór az egyik bokáján és nyakán volt olyan szorosan, hogy magától nem tudott volna megszületni. Ágiék pont 16 órakor érkeztek, Léna 16.05 perckor született.)

M. K.

Ábel > > >
Félix születése anyaszemmel > > >
Félix születése apaszemmel > > >