igaz történetek szülésről, születésről

1730. nap: „Itt fáj, ITT FÁJ?” (Adél Dominika születése)

Megjelent: 2015. júl. 1.

Az első terhességem és szülésem élményeinek hatására soha többé nem akartam gyermeket. Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, sírva fakadtam és kétségbe estem.

Aztán haditervet készítettem. Elkezdtem intenzíven kutatni minden szüléssel, terhességgel kapcsolatos információ után, akkor vásároltam meg többek között Márki Anita Otthon szültem című könyvét is, kiolvastam, és annak hatására vettem meg más kiadványokat, jogokat olvastam az interneten, módszereket, vitaminokat, kutatási eredményeket vizsgáltam, és arra jutottam, megnyugodva, hogy már nem történhet velem, velünk semmi rossz, mert nem kell hagynom. Édes naivitás volt a részemről.

Első lépésként orvost fogadtam, aki drága pénzért ugyanazt a „szolgáltatást” nyújtotta, amit a rendelőben bárkinek. Várakoznom kellett, sietnem az öltözéssel, de legalább valamennyire partnerként kezelt engem a saját várandósságomban.

Vitaminokat írt fel nekem, amiket én nem szedtem be, valamint amikor körülbelül a hatodik hónapba értem, kinyílt a méhszájam, arra magneB6-ot írt fel. Egy hónapig szedtem, majd a vérzés múltával azt is abbahagytam, mondanom sem kell, önkényesen.

A szülés várható időpontját itt is hibásan becsülték meg, míg én tudtam, és ez alkalommal nem is tévedtem abban, mikor születik meg a babám, az orvosom szerint egy héttel túlhordtam őt. Ennek persze semmi jele nem volt a bébimen.

Többé-kevésbé zökkenőmentes terhesség után a 40. hét leteltével kórházba kellett feküdnöm, pedig nem voltam beteg és a magzatom sem. Jól voltunk, minden vér- és egyéb vizsgálati eredmény szerint is. Megkérdeztem a dokit, minek kell befeküdni? Azt mondta, minden másnap amnioszkópiát fog végezni, a mi biztonságunk érdekében. Milyen kedvesen hangzik, ugye?

Az volt a történet, hogy amikor befeküdtem, attól kezdve az orvosom minden nap megvizsgált, méghozzá egy úgynevezett intenzív vizsgálati módszerrel, amely elősegíti a méhszáj tágulását. Fájt. Nagyon. Megkérdeztem, mit csinál, azt mondta, semmit, csak vizsgál, csak én túl érzékeny vagyok. Kvázi a szemembe hazudott. Ráhagytam.

A harmadik napra kétujjnyira kitágulva azt mondta, hogy elindíthatnánk a szülést vasárnap (másnap), ő akkor úgyis ügyeletes lesz, és én meg már fel vagyok készülve a szülésre. Amikor nemet mondtam, akkor dühös lett, és elkezdett sorolni nekem valamiféle pontrendszert, ami alapján ő úgy gondolja, biztonságosan elindítható a szülés. Ismét nemet mondtam, erre kiabálni kezdett, hogy biztosan a hülye horoszkópok miatt nem engedem, és mást is mondott, de addigra én olyan mérges voltam és mélyen felháborodott, hogy nem emlékszem, csak arra, hogy én is elkezdek kiabálni, hogy amíg a baba is és én is jól vagyunk, jó a szívhang, tiszta a magzatvíz, és nekem sincs bajom, addig az intézmény vendége leszek, akár tetszik, akár nem. Erre elcsendesedett, és nem végzett több fájdalmas vizsgálatot sem.

Eljött a nap, szerda, amikor gondoltam, hogy szülni fogok, eltelt, este hét lett, és addig semmi nem történt, majd elszundítottam, és olyan egy óra felé arra ébredtem, hogy hasmenésem van. Görcsök gyötörtek, kimentem a vécére, és a hasmenésen kívül a nyákdugó is távozott, némi vérrel egyetemben. Azért írok erről ilyen részletesen, mert fontos a történet szempontjából.

Szóval, mire ott végeztem, már kicsit nehézkesen tudtam visszasétálni a szobába, a görcsök miatt. Útközben szóltam az éjszakás nővérnek, hogy mindjárt szülök. Erre a drága azt mondja: „Honnan tudja maga azt?” Na, itt ismét elképedtem, mi az, hogy honnan tudom? Most már csak nevetek ezen, de valójában felháborító. Elmondtam hát a nővérkének, mi történt a mosdóban, és hogy bizony, görcsölök is, szépen. Azt mondta, hogy akkor menjek vissza a szobába, és ha egy órán át ötperces fájásaim vannak, akkor szóljak.

Visszamentem, és mértem az időt szorgalmasan, a fájások négy-hét percenként jöttek, mikor hogy. Egy jó óra múlva benézett a nővér, akkor mondtam, hogy oké, most már hivatalos bizonyítékom van, hogy szülni fogok, mértem az időt.

Összeszedette velem a cuccomat, és elindultunk a vizsgáló felé, egy utolsó ultrahangot csinálni, útközben, amíg ő robogott, én meg botorkáltam utána, felhívta az ügyeletes orvost, aki – ha hiszitek, ha nem – ugyanaz volt, mint előtte hét évvel, a fiam születésénél, hogy jöjjön már, mert itt egy anyuka szülni akar.

Eközben nekem elfolyt a magzatvizem, így a doki meg sem nézett, kaptam papírvattát a lábam közé, irány a szülészet. Alig bírtam lépni az erős görcsöktől. De leértünk!

Ott az éjszakás szülésznő vizsgált meg, és azt mondta, a magzatburok sértetlen, biztos bepisiltem… Már sírhatnékom volt attól, hogy mennyire megaláztak egyfolytában. Nem is reagáltam semmit, csak megkérdeztem, sétálhatok-e a folyosón, mert az nekem jó. Megengedték!

Amíg sétáltam, felhívtam a férjemet, aki rohant, hogy velem legyen, de amíg nem ért oda, addig számba vettem, mindent megbeszéltem-e a babámmal, akiről már tudtuk, kislány lesz.

Álmatlan éjszakáimon beszélgettem vele gondolatban, hogyan fog majd megszületni, megkértem, hogy segítsen nekem, amikor nyomom, ő is tolja ki magát, hogy gyorsan túl legyünk rajta, és képzeld el, még az egyik keresztnevét is ő maga választotta ki. Adélnak neveztem, de amikor éjszakánként beszélgettünk, valahogy mindig arra eszméltem, hogy Dominikának szólítom, így ez lett a második keresztneve.

Ennek a gondolatsornak a végére megérkezett a férjem, aki már azt látta, hogy állok a folyosón, szuszogok, mert lépni nem volt erőm már.

Eljött a fekvős rész. Ágyba parancsoltak, mondván „mindjárt itt a baba”. Hát legyen, felmásztam az ágyra, lekötözték a lábamat, tűt döftek a kezembe, kértem, hogy ne a könyökhajlatba, hanem kézfejbe szúrja, mert úgy könnyebb lesz szoptatni. Csodálkoztak… Én is csodálkoztam, hogy megtették.

A Kislányom nagyon aranyosan igyekezett kifelé, ahogy „megbeszéltük”, de a méhszájam itt sem akart „eltűnni”. Amikor ezt kimondták, már nem emlékszem, kicsoda, görcsbe állt a gyomrom: „Nem akarom!”, de nem akarta senki sem áttolni a babám fején, nem kellett átélnem megint azt a pokoli kínt.

A szülés nem olyan fájdalmas, ha békén hagyják az embert, azt hiszem.

Kevesebb repedéssel, kevesebb varrattal, gátmetszéssel megúsztam, de az orvosommal sikerült ismét összeveszni, mert nekem megint kevés volt az egy adag érzéstelenítő. Nem hitte el. Elkezdett durván bökdösni, hogy „Itt fáj, ITT FÁJ?” –, és majdnem sírtam mérgemben, szégyenemben, kiszolgáltatott helyzetemben, de nem hagytam magam, ha már vágott, érzéstelenítsen.

Kaptam még egy injekciót, és ami fontosabb, Adélt azonnal a mellkasomra fektették, amint kibújt, de csak egy pillanatra, mert aztán elvették, forgatták, elvágták a köldökzsinórt, kiszívták a légutait, megmosták, törölték, szegény meg csak sírt.

Közben a doki kitépte belőlem a méhlepényt, ami sikeresen belém is szakadt, így amíg Adél már ruhában a mellkasomon feküdt, nálam egészségügyi kaparást csináltak. Nem volt kellemes érzés. Valamint ha kicsit várt volna, magától leválik és távozik egy kis nyomással.

A lányom már velem lehetett volna egyfolytában, de sajnos, annyira gyenge voltam, hogy fel sem bírtam ülni, csak a második napon, így a szoptatásra szorítkoztam.

Hogy hogyan zajlott volna mindez otthon? Nem tudom, de azt tudom, hogy türelemmel és szeretettel és igazi törődéssel lettem volna körülvéve.

Már nem tervezek gyermeket vállalni, de ha megtörténne, akkor itthon szülném meg, barátok, családtagok és bába társaságában.

Cs. Zs.

István > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.