igaz történetek szülésről, születésről

649. nap: Bába szülés nélkül, táncos a tánc nélkül ‒ kvázi otthonszülés a klinikán (Dani)

649. nap: Bába szülés nélkül, táncos a tánc nélkül ‒ kvázi otthonszülés a klinikán (Dani)

Otthon szerettem volna szülni. Most már elmondhatom, mert nem jött össze, és végül is az illegalitás gondolata maga még nem bűn. Ezért voltunk tanfolyamon, amelyen bábák készítettek fel bennünket a párommal.

A kislányom születése anno váratlanul és felkészületlenül ért, ezért beavatkozáshegyek után császármetszéssel született. Most, hogy kaptunk esélyt, hogy okosabbak legyünk, háborítatlan és szép szülésélményt szerettem volna.

Tizenhatodikán magas volt a vérnyomásom, ezért a délelőtti vizsgálaton már bent akartak tartani. Én mégiscsak hazamentem, de a folytonos mérés mellett is csak nőtt a vérnyomásom, ezért sajnos le kellett tenni a vágyunkról, és a bábánk tanácsára azonnal indulni a klinikára.

Előtte két héttel viszont számomra nagyon fontos dolog történt: Megismertem Geréb Ágit, a magyarországi otthonszülés nagyasszonyát (akit meghurcoltak és boszorkányüldözés áldozata lett ‒ hangsúlyozom: személyes véleményem), és nem is futólag, hanem a szülésfelkészítő információs hét második két napján, ahol lelki beszélgetésekkel oldjuk azokat a feszültségeket, amelyek megzavarhatják az anyát. Az indiai tradícióban fontos a mester áldása. Én úgy éreztem, hogy ezzel a két együtt töltött nappal megkaptam egy kultikus és csodálatos tudású személy áldását a kisfiam világrahozatalához.

A házi őrizet fájdalmában, kegyelemre várva mégis azt kérte tőlünk, hogy küldjük el majd szüléstörténetünket, mert hiányzik neki…, és több mint 3000 szülés kísérése után 10 évre eltiltották. Ez olyan, mintha a levegőt vennék el tőle. Talán egyszer mégis… majd…

 

Otthonszülés a klinikán

Este hívtuk anyukámat, hogy mégiscsak jöjjön Sáriért, a négyéves kislányunkért, mert mi bizony szülünk. Este 11-re értünk be a szülőszobára, ami csodák csodájára, teljesen üres volt! Én voltam az egyetlen anyuka abban a két órában, mert 17-én hajnal egyre meg is született a kisfiam, Dániel.

Kvázi háborítatlanság: hagytak inni, hagytak vajúdni, a vajúdóban félhomály volt, a beöntésre már nem értek rá, a burok magától repedt meg, egy kis oxitocininfúziót kaptam, de csak a legvégén, illetve sajnos a gátmetszést sem úsztam meg. A szülésznő mindig figyelmeztetett, hogy a hullámok alatt ne ordítsak, hanem maradjak csendben, és azt az energiát a tolásra fordítsam. Na, ez nem ment. Csak ordítani tudtam, hiába tanultam és gyakoroltam a hipnolégzést, ott és akkor nem tudtam békésen szuszogni, hisz nagyon fáááájt!

Az orvos és a szülésznő, amikor áttoltak a vakító fényű tetthelyre, ott irányítottak, hogy háromszor nyomjak egy hullám alatt. Lehet, hogy ez nem jó így, de én nagyon hálás voltam, mert sikerült! Már éreztem, hogy a férjem, Robi ugrál örömében, mert látta a kis fejét. Ekkor leesett, hogy ez már nem órák, hanem csak percek kérdése! És akkor egy tolásra, egy részletben kicsusszant a babóka.

A mázas kis magzatom a mellemre tették egyből, és hagyták, hogy maradjon, csak egy fél óra elteltével engedtem megmérni, meg a hajáról sikálták le a vért, aztán azóta velem van, a második napon pedig hazajöttünk.

Dani édes kisfiú, már kéthetes, gyönyörűen szopizik, két-három óránként, mint egy kakukkos óra, hangját alig hallani, békésen nézelődik az ébrenléti szakaszban, mintaszerűen gyógyul a köldöke, egyszerűen tökéletes.

A testvére imádja, egy szem féltékenységet sem lehetett eddig felfedezni rajta, és remélhetőleg ezután sem.

Én most már lassan kilenc hónapja nem tudtam táncolni a pocakom miatt, és majd megőrülök. Alig várom, hogy regenerálódjak a szülés után, és újra érezzem a testem!

Szeretettel gondolok rátok! Ölellek:

M. A.

Véletlenül kiválasztott mesék.