igaz történetek szülésről, születésről

1304. nap: Nem a harc helye a szülőszoba (második lányom születése)

Megjelent: 2014. máj. 1.

Előzmény: a nagylányom három évvel korábban született, a 39. héten, programozott császármetszéssel. Átvertek a szükségességéről, én pedig hagytam magam. Egy tanulságos út kezdete volt minden szempontból…

Péntek reggel kezdődik, nagyon enyhe kontrakciókkal. Mennem kell a kórházba CTG-re, mutatja is a gép a fájásokat, de a doki csak legyint, hogy ez nem jelent semmit. 40+4 napnál járok. Egész nap vannak fájásaim, estére már teljesen szabályosan, ötpercenként jönnek, de még mindig nagyon gyengén. Lefekszünk aludni, aztán pontban öt órakor arra ébredek, hogy fáj, úgy igazán. Ülök az ágyban, mérem az időt. A kontrakciók ötpercenként jönnek és elég erősen ahhoz, hogy ne tudjak visszaaludni, sőt a fekvés, ülés sem esik jól. Gondolkozom, hogy szóljak-e A-nak, de mivel az előző hetekben minden este a lelkemre kötötte, hogy bármi van, ébresszem, hát így is teszek.

A következő órákban a fájások egyre erősebbek és hosszabbak. A derekamba és a jobb combomba sugároznak. A-val beszélgetünk, néha ránézek a netre. Lényegében olyan, mint egy hétköznapi reggel. A lányom felkel, A-val hoznak friss péksüteményt, megreggelizünk. Amikor jönnek a fájások, én felállok és kimegyek, nem akarom, hogy a lányom lássa. Aztán A. leviszi őt mamához, feladja a lottót, és ettől kezdve végig együtt vagyunk.

Amikor jönnek a fájások, állni jó, ha ülve érnek, azt nagyon nehezen viselem. Rájövünk, hogy az a legjobb, ha A. közben simogatja a hátam, előkerül a vajúdóolaj, az is nagyon kellemes. Valamikor küldök egy SMS-t a dúlámnak, R-nek is, hogy beindultak a fájások. Beszélünk is telefonon, ő éppen vidéken van a családjával, de azt mondja, amint szólok, indul. Nekem akkor még nem kell senki más, csak A., így SMS-ben tartjuk a kapcsolatot.

A fájások egyre erősebbek és erősebbek, két-három percenként jönnek. Nagyon meleg van, ruha nélkül esik a legjobban. Mi továbbra is kettesben, idilli, szerelmes hangulatban. Amikor jönnek a fájások, ugrik, hogy simogassa a derekamat, olyan, mintha táncolnánk egymással. Közben valamikor veszek egy forró fürdőt is.

Kettő körül érzem, hogy durvul a helyzet, küldök egy SMS-t R-nek, hogy jöjjön. Valamikor három előtt A. mondja, hogy be kellene mennünk a kórházba. Én érzem, hogy maradnunk kellene, jó otthon, de azt is tudom, hogy nincs erőm megharcolni. (Szerettem volna otthon szülni, beszéltem is előzetes ez ügyben bábával, de A. nagyon ellenkezett, és pedig azt hittem, hogy majd élesben meggyőzöm.) Kicsit megrémülök a fájások erősségétől, és nem vagyok biztos abban, hogy uralni tudom a helyzetet, ha még erősebbek lesznek. Bábát kellene hívni, de közben félek, hogy A-val veszekedni fogunk, és ahhoz most tényleg nincs bennem erő. Inkább menjünk. (Utólag leginkább azt bánom, hogy R-t nem vártuk meg, csak addig kellett volna még húznom, akkor helyreállt volna minden. Nem értem, ez akkor miért nem jutott eszembe…)

Hát bemegyünk. Szerencsére egy szomszéddal sem futunk össze, én még az utcán megállok a kerítést támasztva egy fájásra, aztán irány a kocsi hátsó ülése. Gyorsan beérünk, az utcán ismét egy fájás, fel a másodikra. Irtó sok lépcső van…

A kórházban az ügyeletes szülésznő felköt a CTG-re, de néhány perc elteltével megérkezik a fogadott szülésznőm is, akinek A. szólt, amikor indultunk. Mondja, hogy az orvosom Balatonon van. (Na, ezen kicsit fennakadok, előző nap még egy szóval sem említette, korábban meg többször elmondta, hogy ő öt perc alatt bent van a kórházban, mert ott lakik, és a rendelő is közel van…). A szülésznő megvizsgál, háromujjnyi és papírvékony méhszáj. Szól a dokinak, aki elindul Budapestre, mi pedig beköltözünk egy szülőszobára, ahol ismét CTG-re kötnek, azzal a felkiáltással, hogy felvételkori nincs, úgyhogy picit legyen rajtam.

Ülök az ágyon Z-ülésben és várom a fájásokat. Most nem esik rosszul az ülés. Szerencsére R. is hamar befut, nagyon jó meglátni. Várunk, vajúdok. Amikor már kényelmetlen, szólok, hogy elmennék pisilni, így megszabadulok a CTG-től. Pisilni nem tudok, de legalább szabadon mozgok. A vécében a falat támasztva vajúdok tovább, A. masszírozza a hátamat. Így telik el két óra, mire befut az orvos. De minek???

Megvizsgál, négyujjnyi. A CTG ettől kezdve végig rajtam (az előzetes ígéret az volt, hogy elég óránként 10 perc)… Orvos kimegy, vajúdok tovább. Érdekes módon nem feszélyez a kórház, nem érdekel, hogy kilóg mindenem a hálóingből, az sem izgat, hogy hangosan nyögök. Valahogy ott sem vagyok, nem is hallok mindent. Mintha más dimenzióban lennék. Csak a doki idegesít, amikor bejön, mindig megtöri ezt az állapotot. Nem szeretem, ha ott van, ilyenkor arra gondolok, menjen már ki! Vizsgálat előtt leveszi a Rolexet a kezéről, aztán visszacsatolja. Annyira ellenszenves mozdulat, én meg arra gondolok, hogy igazi-e… Persze, vizsgálathoz fel kell másznom arra a hülye ágyra. (Nem magas, leengedte a szülésznő tök alacsonyra, de akkor is).

Megint jön a doki, vizsgál. Közben a szülésznő tálat hoz és valami becsomagolt izét. A doki közli, hogy burkot repesztene, felgyorsítaná a folyamatot. Én mondom neki, hogy nem, nem bírom ki, ha erősebbek lesznek a fájások. Pedig a fájásokat bírom, csak nem akarom, hogy bármit is csináljon. Durcásan kimegy. Majd eltelik egy kis idő, bejön és rám förmed, hogy írjam alá, ha nem akarok burokrepesztést, mert nem jók a baba szívhangjai. Kapja be, én is hallom a CTG-t, a babának semmi baja. Nincs erőm vitatkozni, kicsit még nyűglődöm, de aztán úgy vagyok vele, hogy mindegy, ennyi belefér. Utálom, szeretném teli talppal arcba rúgni közben, ezt vizualizálom is magamban. Alig jön magzatvíz, csak néhány csepp, ami engem kárörömmel tölt el. (R. utólag mondta, hogy attól félt, zöld lesz a víz, és tolnak a műtőbe. Nekem ez eszembe sem jutott, ha tudom, hogy erre megy ki a játék, tutira nem engedem… Szerencsére a víz gyönyörű tiszta volt).

Doki rám szól, hogy ne feküdjek az ágyon, üljek a labdára, és kimegy, én vajúdom tovább, immáron a labdán. Kezdek tolási ingert érezni, de nem túl erősen, nyögök is hozzá. R. szerint jók a hangjaim. A szülésznő hoz egy matracot, rátérdelek és kapaszkodom az ágyba.

Egyszer csak doki ismét be, felparancsol az ágyra. Egyébként végig utasítgat, parancsol, nem kér. Utálom! Azt mondja, toljak, levegőt beszív, visszatart és nyom. Próbálom, nem megy. Nem értem, miért. A doki elégedetlen és totál kész vagyok, hogy nem tudom megcsinálni, nem tudom megszülni a babát. A szülésznő kedvesebb, mondja, ha ráérzek, menni fog. R. és A. a két oldalamon, folyamatosan beszélnek. Nyugtató a jelenlétük, jó, hogy itt vannak.

Doki feladja, azt mondja a szülésznőnek, hogy oldalra fordulva csináljunk három-három nyomást, és elmegy. Mi dolga lehet? Végre kezdem érteni, hogy mit akarnak, egész jól sikerül. Jobb oldalra fordulva három nyomás, doki vissza. Nem vár tovább, hova siet? Jó oldalra fordulni, nem értem, miért kell nekem hanyatt lennem, fáj, nem a kontrakciók fájnak, hanem a hanyatt fekvés miatt rossz a derekamnak, ott érzek minden fájást, nem esik jól, de nem bírok ellenkezni, közben ott sem vagyok lélekben.

Azt mondja, hogy oxitocin kell, lassulnak a fájások. Neeeee! Én visszakérdezek, hogy mi lesz a hegemmel. Azt mondja, hogy pont attól fog repedni, hogy a baba feje egy helyen feszíti és nem mozdul előre. Én tudom, hogy csak pihen kicsit a testem, érzem, hogy mindjárt újra erősödnek a fájások. De a doki erősködik, A. is súgja, hogy hagyjuk. Rábólintok.

Bekötik az oxitocint, és megint nyomok. Nem tudom, mennyit, de egyszer csak tényleg megértem, hogy mit akarnak (vagy végre tényleg eljött az ideje?), és megy, erősen. A szülésznő kéri a kezemet, mondom, hagyjon békén, de csak a baba fejét akarja megmutatni. És tényleg ott van. Nyomok még, A. bíztat, aztán egyszer csak szólnak, hogy ne, lihegjek. R. segít, mutatja, hogyan, és megszületik a lányom, 19 óra 5 perc.

Hihetetlen érzés, de a katarzis elmarad. Fájt, többé nem akarom. Odaadják, ő édes, gyönyörű szép. Aztán amíg engem rendbe tesznek A. öleli, R. pedig az én kezemet fogja. A doki betapint, ezt nem is érzem, aztán elkezd stoppolni, mert repedtem (legalább nem vágott). Miközben szúrja az érzéstelenítőt, én megugrom, erre leteremt, hogy ne ugráljak már. Megint arcba akarom rúgni teli talppal. Fáj, amíg stoppol, kérdezi, mivel foglalkozom, és beszéltetni próbál a munkámról. Hülye ez? Én aztán tényleg napokat tudok beszélni a munkámról, szeretem is, de ennek itt most kurvára nincs helye. Előbb szültem. Barom. R. ott van, tompít, inkább neki, vele beszélek. Aztán végre befejezi, megkapom a babámat, megszoptatom. Doki elköszön, megy vissza Balcsira.

A katarzis este jön el, nem is tudok aludni, egész éjjel azon jár az eszem, milyen volt. Másnap reggel már úgy gondolom, szülnék újra, bármikor, de soha többé kórház. Minek? Ezt a lányt simán megszülhettem volna otthon. 10/10-es Apgar mellett mégis mi a fenétől félt az orvos? Ki volt veszélyben? Újra és újra végiggondoltam, szép volt, az eleje csodás. Csak az orvos iránti haragom hatalmas, és nem akar csillapodni napok elteltével sem. Fáj a gátam, ez is miatta van, a hülye oxi és a siettetés, no meg a hanyatt fektetés…

Első este még magamat hibáztattam, nem voltam elég erős, nem tudtam kiállni magamért. Utólag úgy gondolom, hogy nem a harc helye a szülőszoba. Ha a doki valóban partnerként kezel, ahogy ígérte, akkor nem is lett volna szükség rá. A. utólag azt mondja, azért nem vitázott az oxi miatt, mert azt látta a doki szemén, hogy mindjárt tol a műtőbe, ha nem történik valami. R-rel is beszéltem, ő is úgy érezte, hogy félt a doki. Én azt gondoltam, Balatonra siet vissza, de lehet, tényleg félt. Ha tudta volna, hogy reggel öttől vajúdtam, biztos megműt már érkezéskor… (Amikor beértünk a kórházba, azt mondtam, hogy csak két-három órája tart…)

Én nem féltem, egy percig sem. Kár volt bemenni… Ezért haragszom kicsit magamra, tudtam az egész várandóságom alatt, hogy itthon kellene szülnöm, minden porcikában éreztem, hogy ez e helyes út, mégsem tudtam keresztülvinni.

Most a legfontosabb, hogy még így is csodás emlék, jó, hogy sikerült. A következő majd begyógyítja a keletkezett sebeket, ahogyan ez is betömte az űrt, ami a nagylányom születése után volt bennem.

T. P. M.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.