igaz történetek szülésről, születésről

603. nap: Szia, Te drága kincs, én vagyok az anyukád! (Víta)

603. nap: Szia, Te drága kincs, én vagyok az anyukád! (Víta)

…Ez időtájban ismertem meg G-t. Mesélte, hogy a második gyerekét otthon szülte, és mivel épp várandós volt, a harmadikat is otthon tervezi. Magamban felelőtlenek tartottam, nem is értettem, hogy ez hogyan lehet, miért nem a biztonságos kórházat választja?! Aztán félre is tettem ezeket a gondolatokat egészen a következő őszig, amikor kiderült, készülődik hozzánk egy újabb lélek.

Először még csak azt terveztem, hogy beszélek a régi szülőorvosommal, hogy mennyire rugalmas a nekem fontos dolgokban (indítás, oxi, gátmetszés, fürdetés…), és ha az, akkor maradok ott. Aztán hallottam az Alternatal által szervezett információs hétről. Gondoltam, menjünk el, szánjunk rá időt, nem veszítünk semmit! A tanfolyam hatnapos, nagyon alapos, mindenre kiterjedő. Nem rábeszélő, csak információkat nyújt. A végére tudtuk, hogy bár ott lenne a lehetőség, mégsem megyünk kórházba, ha minden jól alakul majd. Egyszerűen nem tehetjük meg, ezúttal meg akarjuk élni a szülést, nem túlélni.

Szüléstörténeteket, fórumokat, könyveket olvastam, videókat néztem, és próbáltam elképzelni a mi napunkat. Olyan mesebelinek tűnt a háborítatlan szülés, olyan nagyon misztikusnak, én is meg akartam élni azt a csodát. Beszéltem több otthon szült anyukával, és lassan kezdett összeállni a kép. Rengeteget segített a párom hozzáállása, mindenben támogatott, és bár először nem egyezett a véleményünk arról, hogy melyik bába lenne a legszimpatikusabb nekünk, az otthonszülés mellett maximálisan kiállt ő is.

A végső lökést S. dokinak a háborítatlan szülésre irányuló kérdéseimre adott elutasító válaszai, az információs héten a filmvetítés és a kétnapos „várótermi beszélgetés” adta meg. Onnantól 100%-ig biztosak voltunk benne: itthon fog megszületni második gyermekünk!

A szülés előtti napok

Napok óta érzek pocakkeményedéseket, amelyek száma sosem lépi túl a napi négyet-ötöt. Sosem lesz itt gyerek… Mivel a 38. héten elbúcsúztunk a dokitól, így nem voltak napi CTG-k és kétnaponta ultrahang és vizsgálat sem. A 40+3. napon felutaztunk Pestre a mobil CTG-ért, ezzel Ági segítségével naponta ellenőriztük a kicsikém állapotát. Hát, így teltek az utolsó napok: napi CTG, megnyugtató visszajelzés, közben egy-egy telefon Áginak, aki mindig megnyugtatott, hogy várakozzunk türelmesen.

Nem mondom, hogy nem voltak mélypontjaim, amikor túlléptem a 41+2-t például, amikorra Aliz született (persze, indítva…). Vagy amikor reggelente alig bírtam kimászni az ágyból, annyira nagyon fájt a szemérem- és medencecsontom. Amikor már hosszú hetek óta nem bírtam a hatalmas hasamtól lehajolni, hogy felvegyem a földre leesett dolgokat.

A szüléses kellékek már egy ideje össze voltak pakolva az ágyneműtartóban, a lakás kétnaponta kitakarítva, ágynemű frissen húzva, törölközők, kifogók, kisplédek, kisruhák patyolattisztaságúra mosva és elpakolva, mózes, elektromos hinta, hordozó huzata kimosva, felszerelve. Készültem a bábáknak étellel, vettem egy halom zöldséget, és megpucolva-feldarabolva betettem a fagyasztóba, jó lesz az, csak gyorsan előveszem és megfőzöm zöldséglevesnek tejfölös habarással, apró levestésztával. Készen álltunk, már tényleg csak a kisember hiányzott.

Közben kaptuk sorra a csodálkozó pillantásokat és kérdéseket, hogy „Te még nem szülsz???”, „Meddig vár az orvos, mikor indítja??”, „Nem veszélyes ez mááár?” Nem untam, á dehogy… Már szinte nem is mentem emberek közé, mert a bölcsis gondozónőktől a kedvenc zöldségboltosunkig a szomszédon át a férj főnökéig mindenki ezeket a kérdéseket szajkózta… A rokonságról és barátokról nem is beszélve. Nem sokan voltak beavatva az otthonszülős tervünkbe – na, ők nem is aggodalmaskodtak.

Amikor már 13. napja túlléptem a terminust, kezdtem ideges lenni, és kerestem egy olyan ultrahangos magánrendelőt, ami a másik megyében van, távol minden kórháztól. Találtam is, másnap délelőttre kaptam időpontot. Szuper, legalább megnyugszunk, úgyis Apa szülinapja lesz, meg a betöltött 42. hét, ez a kis ajándék kijár nekünk. Legalább kibírjuk lelkileg a hátralévő kis időt.

A nagy nap

Éjszaka jól aludtam, már amennyire jónak lehet mondani, ha az ember két héttel a terminuson túl bálnaként fetreng a franciaágyban alvás címén és ide-oda pakolgatja a kispárnát a hasa körül, hogy valamennyire kényelmes legyen… Nem volt az. Forgolódtam egyik oldalamról a másikra, de nem baj, pár óra múlva megnyugszunk, megyünk ultrahangra! Reggel fölköszöntöttem a szülinapos apukát, és közöltem vele, hogy sajnos, most nem lesz olyan mozgalmas, meglepetésekkel teli a szülinapja, mint a tavalyi, de majd később pótoljuk.

Hét fele keltünk, a kétéves lánykát útnak indítottuk, ment a bölcsibe az apjával. A szokásos módon búcsúztam el tőle, pedig volt bennem némi késztetés, hogy mintha most máshogy kéne.

Apa gyorsan hazaért. Készülődtünk, megittam a reggeli kávémat, aztán, mint az utóbbi időben párszor, megint elkezdődtek a keményedések. Mondtam is, hogy megint szórakozik a gyerek, de úgysem lesz ebből szülés, megyünk ultrahangra. Telt-telt az idő, csak nem akaródzott felkelnem a fotelből. Elkezdtem figyelni az órát, mintha rendszeresek lennének. Négyperceseket mértem. Hehe, jó vicc, megyek tusolni, úgyis jól elmúlnak és indulhatunk végre.

Ekkor már háromnegyed kilenc volt, nagyon indulni kéne, hogy odaérjünk fél tízre. Be a tus alá, forró víz megenged, ez jóóó. De hopp, megint egy keményedés, akkor ez most mi? Gyors törölközés, drágám, hozz már tollat-papírt-órát, mérjük! Mértünk, írtunk, elemeztünk. Ez bizony három-négy percenként érkezik és 55-65 mp-ig tart. De nem is fáj, simán beszélek-mászkálok közben, lehet ez?

Fel kéne hívni Ágit. De nem kéne zavarni, tudom, hogy elfoglalt. Nem baj, legalább megnyugtat. Hívom. Tájékoztatom. „Ne haragudj, lehet, hogy semmi, de elég rendszeresnek tűnik…” Hívjam negyed óra múlva, addig mérjem még. Változatlan a helyzet, de mintha már stabilan hárompercesek lennének. Újra hívom, mindjárt indul, csak megvárja, míg felváltják, kb. negyed óra. Rendben, bár nyugodtabb lennék, ha már úton lenne.

Felhívom anyut, hogy elújságoljam, hogy minden rendben volt az ultrahangon, a baba jól van. Kegyes hazugság, nem akarom, hogy a távolból idegeskedjenek. Közben elkap a pánik, el is pityeredek, tényleg MA fogok szülni? Itthon? És minden rendben lesz? Félek… Férj átölel és megnyugtat, hogy „Tudod, hogy ez az utunk, és így lesz jól.” Tudom. A továbbiakban egy szem kétség sincs bennem, teszem, amit tennem kell. Kiveszem a fagyasztóból a zöldségeket. Összepakoljuk Aliz ruháit, pelusait, kedvenc játékait egy helyre. Felhívjuk párom anyukáját, hogy jöjjenek be a lánykánk cuccaiért, majd érte a bölcsibe, eljött A NAP. Közben az ultrahangot is lemondjuk telefonon, a doki drukkol a szüléshez.

Közben fájogatok, már nem annyira mókás, néha el-elakad a lemez, lesz ez még durvább is. És valóban, már egyre inkább meg kell támaszkodnom valamibe kapaszkodva. Befutnak anyósék a cuccokért, már nem tudok velük bájcsevegni. Gyorsan elmennek. Leves feltéve, ágy melletti szőnyegek feltekerve, lábasok előkészítve a borogatáshoz, szemetesek elérhető közelségbe téve. Telefonálok újra, merre járnak? Még csak a belvárosban, iszonyú a dugó, de majd a pályán behozzák. Már dél van, és nagyon kezd beindulni a folyamat, ajjajajjj.

„Mi lesz, ha ketten szülünk?” „Nem baj, segítettem én már birkák ellésénél.” – nyugtat(na) a férjem. Nem nevetek. Viszont eszembe jut R., aki egy jó ismerősöm szülésénél volt jelen és szakmabeli. De hát nem is szóltunk előre, azt sem tudjuk, itthon van-e, ráér-e. Nem baj, mit veszíthetünk. Már telefonálunk is, indul. Huhhh. Szerencsére közel lakik, a gyerekek leadásával együtt is itt van fél óra múlva, pontban egykor. Akkor már nem tudok beszélni, csak a szünetekben, és az egyre erősödő kontrakciókat is csak hangos sóhajtásokkal-nyögésekkel tudom átvészelni.

„Megpróbálod a kádat?” „Meg.” Jó forró vízbe merülök bele, jólesik. Meregetem a hasamra a vizet, közben a homlokomra jéghideg borogatást kívánok. A forró víz jó, bár nem állítom, hogy jelentősen enyhítené a fájdalmakat, de kellemes, ahogy hullámzik a lábam mozgásától. Közben el-elkalandozom gondolatilag. Milyen más most vajúdni, mint két éve! Nincsen rideg szülőszoba. Nincs oxitocinnal teli gyógyszeres szekrény, nagy és ijesztő műszerektől roskadozó állvány…, kék fénnyel az ember húsáig világító digitális óra az ajtó fölött. Nincsenek zöldruhás „parancsnokok” és nincs klórszag sem. Nincs csalódás, hogy magamtól nem tudom, hogyan kell szülni… Itthon vagyunk, a megszokott és szeretett környezetben. Boldog vagyok, hogy kivártuk az időt, amikor Ő szeretne jönni.

Telik az idő, a víz kezd hűlni, a kontrakciók nagyon gyorsan követik egymást, lehet, hogy ki kéne jönni, jobb lenne? Egyszer csak megszólal a párom, hogy megjöttek Ágiék. Hála Istennek! Szinte hallom a mázsás követ legurulni a szívemről. Halkan és villámgyorsan bejönnek, lepakolnak. Ági már jön is hozzám. Nem tudom üdvözölni, csak bólintok, épp a kicsikém útját segítem. A kontrakció elmúltával végre üdvözlöm. „Azt hittem, nem fogtok ideérni.” „Tényleg azt hitted?” – mosolyog. Később megtudtam, hogy a pályán 190-nel száguldott. Érezte, hogy sietniük kell. Jó kezekben vagyok, érzem. Tudom. Átadom magam a szülés csodájának.

„Megvizsgálhatlak?” Bólintok. Közben kezdődik egy újabb kontrakció, kérdi, abbahagyja-e. Ismét bólintok, jobb, ha ilyenkor békén hagynak. Akárhányan vagyunk, ez a mi munkánk a kisbabámmal. Nem mond semmit, pedig érdekelne, hogy haladunk.

Kiszállok a kádból, ketten segítenek. Átfeküdnék az ágyra? Vagy nem is tudom. Amíg az ágyat előkészítik, áttáncolok pár kontrakciót, már nagyon sűrűn követik egymást. Alig bírok talpon maradni, szinte leterít a fájdalom, hangosan nyögök. Vizualizálom magamat: mint egy nyíló virág. Nem kell figyelnem külön arra, hogy laza, nyitott legyen a szám, önkéntelenül jönnek az egyre hangosabb torokhangok.

Ági az orrom alá tol egy kis tálat, benne illóolajos keverék. Mint később elmondta, mandulaolaj, fahéjolaj és vasfű. Meg talán még egy-két összetevő. „El bírod viselni az illatát?” „Picit tömény.” – válaszolom.

Ezután ismét befele fordulok. Egyre többször vagyok nagyon magamban. Várom a találkozást, de élvezem a hozzá vezető utat. Érzem, hogy ami történik és ahogyan történik, az felér egy csodával. A mi csodánk.

Néha beszűrődik a külvilág. Látom, hogy a férjem sündörög, R. a muskotályzsálya-borogatást cseréli, a doula a hideg pakolást a homlokomon, Ági meg éppen azt, ami az adott pillanatban a legszükségesebb. Kiderül, hogy a kis tálkában lévő keverék a hasamra kell. Lefekszem az ágyra, félig a jobb oldalamra. „Jobb így?” „Jó bárhol is?” – mosolyognak. Tudják, min megyek át, hisz ők is szültek már. Férjem fogja a kezem, jólesik szorítani. Nem szól, de nincs is helye szavaknak. Tudom, hogy ő is vajúdik. Érzem, ahogyan átadja az energiát, jó kis csapat vagyunk mi!

Közben bevillan, hogy nem köszöntem el reggel a lánykámtól. Nem úgy köszöntem el tőle. Érzek emiatt némi csalódást, de a következő másodpercben már elsöpri azt egy újabb hullám. De ez most más, nagyon feszül valami odabenn, kellemetlen. Tudom, hogy feszül a burok és hamarosan megreped. Még két kontrakció, és végre egy hatalmas pukkanás. Isteni érzés, vége a feszülő érzetnek, folyik a víz. Most sem szól senki semmit, aggódva kérdezem, hogy tiszta-e. Megnyugtatnak, hogy teljesen tiszta, a kislányom biztosan jól van. Ha már így, akkor megkérdezem Ágit, hogy mit érzett vizsgálatkor, hogy állunk. „Az intenzitásból ítélve jóval előrébb járunk, mint amit éreztem.” Kellene, de nem hagyom annyiban. Megkérdezem, hogy hány cm. „Öt, de sokkal előrébb vagy, mint a fele.” Hiszek neki, érzem, hogy hamarosan baba lesz. Be kellett volna fognom a szám, megint bebizonyosodik, hogy ő mennyivel bölcsebb nálam…

Pár kontrakció múlva érzem, ahogy a fejecske nekifeszül a gátnak és megérkezik a már jól ismert és semmivel össze nem keverhető tolófájási inger. „Érzem, hogy jön.” „Jól van, nagyon ügyesen csinálod.” Jólesnek a szavai. Tudom, hogy tudja, hogy tényleg. Bízik bennem és látja-érzi a testem jelzéseit. Beugrik a két évvel ezelőtti szituáció, amikor a nagylánnyal éreztem ugyanezt. Mondtam a szülésznőnek, hogy hívja a dokit, mert nyomnom kell. Nem hitt nekem. Ugyan, mit tudhat egy elsőszülő nő? Pedig én pontosan tudtam, hogy jön. Szinte ráordítottam, hogy mozduljon már meg, ha nem akarja, hogy a doki nélkül szüljek meg!

Tudom, hogy nem vagyok jó helyen, de nem tudom, hova is kellene mennem. Mintha belelátna a gondolataimba, megkérdi, hogy kipróbálnám-e a szülőszéket. Bólintok. Felsegítenek az ágyról, hálás vagyok érte. Nem hiszem, hogy egyedül menne. Elhelyezkedek a széken, furcsa érzés. Itt volt már hetek óta, de talán babonából, nem tudom, de sosem ültem rá. Még gyengék a tolófájások, érzem, de azért próbálok nyomni. Érzem, ahogyan egyre lentebb jön a baba, de még nem az igazi. Közben újabb szívhanghallgatás, jól van a kicsi. A kontrakciók annyira erősek, hogy már szinte csak üvöltve bírom őket elviselni. Furcsa ez nekem, olyan állatias. Ennyire át tudom adni magam a természet erőinek? Alizt minden hang nélkül szültem meg, hogy bírtam ki? Közben tolófájás, érzem, hogy kemény menet lesz. Masszírozzák a derekamat és a hasamat. Megkérdezik, hogy megpróbálhatják-e az orbáncfűolajos gátmasszázst. „Persze.” – felelem.

Közben távolról nagyon halk beszédet hallok. Nem figyelem, utólag tudom meg, hogy a hősugárzót és a babafogadó plédet kérik. Megkérdezi a bába, hogy nem segítenék-e a kisbabámnak. Kérdő pillantásomra tovább mondja: „Ha leguggolnál, valószínű egy-két nyomásra kibújna, segíts neki!” Nem utasít, csak javasol. „Nem hiszem, hogy tudnám tartani magam.” „Nem is kell, I. mögéd áll és tart.” Így is lesz, a szülőszéket kikapják alólam, dekubitusz-papírvatta kombó költözik, férj tart, én guggolok. Érzem, hogy sokkal jobb lesz így. A medencém ebben a helyzetben sokkal szélesebb, a babának könnyebb lesz kibújni. Nagyon erősen érzem, hogy nyomnom kell, így azt teszem. Jajgatok-nyögök-ordítok, mikor mi jön ki. Feszül mindenem, de érzem, hogy halad a baba.

„Sok van még hátra? Nem bírom…” „Nagyon ügyesen csinálod! Már látom a fejét, sötét haja van! Meg akarod fogni?” „Jaj, nem is tudom. Azt hiszem, nem! …De mégis! Hol? Jéééé…” Újabb kontrakció, mintha kibújt volna a feje… Vagy mégsem? Megkérdem. „Nem teljesen, adj neki egy kis erőt!” Koncentrálok, várom a következő hullámot, nem jön. Pont most nem jön?! Aztán megérkezik, és nyomok teljes erőmmel. „Add neki az erőd, szüksége van rád a kisbabádnak!” Ez a mondat azóta a fülemben cseng. Összeszedem minden erőmet, dühből nyomok, várakozásból nyomok…, és érzem, ahogy kicsusszan végre a kislányunk. Isteni érzés!

Azonnal felsír, és én rögtön nyúlok érte. Rám teszik, gyors mozdulattal megtörlik a szemeit, füleit, arcát. Már fekszünk mindannyian, férj mögöttem, én előtte, kislány rajtam. A hasamra teszik, pár perc múlva a nyakamba fúrja a fejét, működik a mászóreflex. Picit ki vannak ázva az ujjai, de van rajta magzatmáz, ez nem egy tipikusan túlhordott baba. Békés az arca, sokkal nyugodtabb, mint anno a nővéréé. Senki sem veszi el tőlem, minden rajtam történik.

Ránézek a babámra, ő is fürkészi az arcom. „Szia, Te drága kincs, én vagyok az anyukád! De jó, hogy itt vagy végre!” Elcsuklik a hangom. Hallom, hogy mögöttem a párom is sír. Megcsináltuk!!! Ez életem leggyönyörűbb napja, az már biztos. „Jó nagy baba, 4400 grammra saccolom.” – szól a bába. MI? Tényleg ilyen nagy lenne? Nekem nem tűnik fel.

„Szerinted melyik illik rá?” – kérdem a párom a névre utalva. „Semmi berilles nincs benne, olyan vítás!” „Szerintem is, meg hát az egész születése az ÉLET-ről szólt, Víta lesz!”

Megvizsgál a bába, bőrfelszíni három centis repedés, ő nem varrná, de ha akarom… Inkább nem. (Egy hét múlva nyoma sem volt.) A segítőim gyorsan és csöndben összerámolnak, majd magunkra hagynak minket. Úgyis várni kell most, amíg teljesen abbamarad a köldökzsinór pulzálása és megszülöm a méhlepényt. Hirtelen visszatérnek az érzékszerveim, hallom, ahogy csöng egy mobil a szomszéd szobában, ahogy kezet mosnak a fürdőben. Biztatom őket, hogy egyenek, van leves, bár nem voltam olyan ügyes, hogy be tudjam fejezni. Se tejfölös habarás, se tészta, de talán ehető úgy is. Megnyugtatnak, hogy megtalálják az ehető dolgokat, és egész biztos lehetek abban, hogy kirámolják a hűtőt.

Hármasban maradunk, ismerkedünk. Cicivel kínálom, nehezen kapja be. Gyakorolni kell ezt még. Nézegetjük a kis pofiját, simogatom a puha plédekkel letakart kis testét. Közben be-benéznek ránk, belépés előtt kopognak. Nem akarják megzavarni az idillt. Gyanítom, hogy a babalátogatók közül nem mindenki lesz ennyire figyelmes. Többször ellenőrzik a köldökzsinórt. Egy óra is eltelik, mire megszűnik a baba oldalán is a pulzálás. Kb. 10 centire a testétől szűkül össze annyira a zsinór, hogy látszódjon: ott kell elvágni. Felvetőszállal kötik el két helyen, majd a büszke apuka elvágja a zsinórt.

Hamarosan megérzem az utófájásokat, hívom a bábát, hogy jön a lepény. Kettőt nyomok és kinn is van. Gyorsan megvizsgálja, teljesen ép és hatalmas. Részletesen megmutatja, mely része hogyan volt a méhemben, melyik volt a méhfal, melyik a baba felől. Van rajta pár meszes folt, de nem vészes. Pont most volt itt az ideje a szülésnek. Tudja ezt a természet mindig. Csak mi vagyunk hajlamosak elfeledkezni róla, hogy a természet mindig tökéleteset alkot. Dupla zacskóba kerül a lepény, majd I. kiviszi a fagyasztóba. Ha megtaláljuk a helyét, egy gyümölcsfa gyökereit fogja majd táplálni. Nekem is volt a régi házunknál egy cseresznyefám.

Nem hagy nyugodni a saccolt súly, megkérem I-t, hogy mérje meg a kislányt. „4700 gramm” – mondja. „Na, ne viccelj már, nem lehet akkora!” „De pedig annyi.” „Atyaég!” Pihenünk, ismerkedünk, I. is mellénk telepszik az ágyra. Végtelen boldogság, lebegünk.

Ágiék ebédelnek. Szívesen behívnám őket, hogy megkérdezzem, ők is érzik? Ők is érzik ezt a végtelen boldogságot? Ezt a békét? Lassan szedelőzködnek. Elbúcsúzunk, hálakönnyek a szememben. Megköszönöm nekik, amit nem lehet… Elmennek, mi hármasban maradunk estig. Itt van köztünk Víta. Úgy érkezett, ahogy a legjobb volt, ő mindent megtett ezért. Most rajtunk a sor. Már csak fel kell nevelni.

Most, 20 hónappal a szülés után ugyanolyan élénken él bennem az a júliusi nap. Bár nem terveztünk harmadik babát, azóta úgy érzem, még legalább egyszer át akarom újra élni ezt a csodát. Imádok szülni! Olyan ez, mint a drog. Csak nehogy nagyon rákapjak!

És fura vagy nem, de a kisebb lányomnak kezdetektől fogva érzem minden rezdülését, és ő is erősebben kötődik hozzám. Kíváncsi lennék, ha a nagyobbat is itthon szülöm négy éve, hogyan alakul a kezdeti kapcsolatunk. Vele később jött a szerelem, és sajnálom azt az első pár hónapot, amikor még nem tudtam vele megélni az igazi anya-gyermek misztikus kapcsolatot. De ahogy később Ági mondta: „Hidd el, Víta születése gyógyító hatással lesz az Alizzal való kapcsolatodra”. És már megint igaza lett.

Sz-H. L.

Alíz születése anyaszemmel > > >
Víta születése apaszemmel > > >
Mikes születése anyaszemmel > > >
Mikes születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.