igaz történetek szülésről, születésről

1208. nap: A legnagyobb nagy, Róza születése

Megjelent: 2014. jan. 25.

Épp kezd derengeni a táj, és a hűvös, októberi szél megsimítja az arcom. Az érzés végtelen, ma végre megláthatom a 38 hete várt kisbabám. Indulunk csomagokkal a kórházba.

A nagy csapóajtóban totyogunk, bemenjünk, ne menjünk? Most vajúdok? Vagy mégse’? Mikor elindultunk, még ötpercenként éreztem valamit. – Mivel még nem szültem gyereket, fogalmam sem volt, mit kéne éreznem, csak a tudat volt, az érzés, hogy ma fog megszületni. Nem baj, ha már itt vagyunk, menjünk be. „Anyuka, maga minek jött? Kiskönyv? Papírok? Maga nem is vajúdik… Vagy mégis?” „Apuka, menjen csak haza, ebből két-három nap múlva lesz csak gyerek…” Mi van? Majd én azt jobban tudom, mikor ki fog szülni. Én. Itt és ma.

Várunk… Semmi… Nekem azt mondta, ma fog megszületni, akkor úgy is lesz….

Talpat masszírozok magamnak, egy eléggé viseltes, mindenhol feslett kórházi hátulgombolós hálóingben. És igazán jót röhögünk, amikor előbukkan a lyukon át a köldököm, és amikor felfedezem, hogy a zseb csak imitáció, az jut eszembe, ezt a hálóinget csak a Szentlélek tartja össze. Végül is, ha a Szentlélek itt van körülöttem, nagy baj nem történhet.

Várunk… Semmi… „Apuka, menjen haza, majd szólunk, két-három nap még…” Végigdőltem az ágyon, a plafont néztem. Tudtam, hogy én ma gyermeket fogok szülni…

Harangoznak, a levest kanalazom. Egyszer csak megáll a kezem, becsukom a szemem, a fogaim össze kell szorítsam, olyan lehengerlő erővel jött egy méhösszehúzódás. AHA, mondom magamban elmosolyodva, ilyen egy igazi fájás. Jól van, nézzük, mi lesz még…

Lefekszem, hátha el tudok aludni. Az éjjel muszáj volt mértani pontossággal koordinátarendszert készíteni a fájdalom-idő összefüggéséről. Érzem a bőrömön a kikeményített, fertőtlenítőszagú, tiszta ágyruhát. – De jó lenne a saját ágyamban aludni…

Újra jön, húzom a lábam, kapaszkodom a lepedőbe. HA, mondom, ennek fele se tréfa. Telefonálok Péternek: „Készülhetsz, nemsokára jöhetsz.” Megyek a nővérhez, valami van. Ráteszik a hasamra az NST-t. Péter akkor érkezik.

Sorra jönnek, én feszengek, kapaszkodom, hol a rácsba, hol az ágyba, próbálok forgolódni, de nem engedik. Kérdezem: „Meddig fog ez tartani, mert most szólók, nem biztos, hogy én ezt kibírom.” Cseppet sem vicces ez a helyzet. Egyszerűbb lenne a Tescóban gyereket venni, egy használati utasítással…

Végre… Leszállhatok az ágyról, óriási megkönnyebbülés felállni és mozogni. De korán örültem… „Anyuka, jöjjön, beöntést fog kapni.” „Én? Most? Minek? Hagyjuk már ezt! Kiérek én a vécéig?” Csúnyán kiröhögtek… Én már kevésbé, mondhatom, elég kiábrándító méhösszehúzódásokkal a vécé fölé görnyedni, a kilincset tépve.

„Anyuka, most zuhanyozzon le.” „Jó” – mondom, de a fenének sincs kedve zuhanyozni, fázom… Túlestem rajta, kibírtam. Péter segítsége nélkül nem ment volna.

„Anyuka, mit szeretne?” „Labdára ülni!” Kapaszkodom a bordásfalba, rugózok fel és le, miközben Péter masszírozza a keresztcsontom, és a fülembe hajolva lassan, egy ritmusra vesszük a levegőt. Teljes egységérzés volt. Csak mi voltunk hárman, a baba, én és Péter. Becsuktam a szemem, és elsodort az ár. Olyan messze kerültem mindentől. Azt éreztem, a világűrben vagyok, és valami hatalmas erő áramlik át rajtam. Egyenletesen, csendben, nyugalomban lélegeztünk. Addig, amíg „Anyuka, megjött az orvosa, legyen szíves felfeküdni a vizsgáló asztalra.” „Ajha, de hogyan?” „Jaj, ne vicceljen már, nem kell itt kényeskedni…”

Megrepesztette a magzatburkot. Visszaültem a labdára. A fal másik oldalán, az addig csendben vajúdó anyuka oroszlánbőgés közepette elkezdte kitolni a kisbabáját. Egészen megrémültem. Mi a frász fog jönni? Biztos túlélem, nyugtatgattam magam, a szülésbe nem szokás belehalni.

Egyre kényelmetlenebb lett a labdán. Felálltam, leültem, ide támaszkodtam, ott kapaszkodtam. Nyomnom kell, jöttem rá végre. „Nem hittem volna, Anyuka. Akkor menjünk, feküdjön fel a szülőágyra!”

Gondoltam, most viccel, mert én egy tapodtat sem bírok menni, nem hogy ágyra fel… De tudtam… Felmásztam egy sámlin a szülőágyra, hanyatt feküdtem. És akkor jött az, ami még nem volt. Forró, bizsergető forróság borított el. Most mi van, néztem körül. Szülök, itt áll körülöttem vagy öt vadidegen ember, és nekem orgazmusom van? Ezt a hülyeséget, biztos nem vagyok normális…

„Anyuka, most kicsi bemetszést fogok ejteni a gátján.” „Jó, de nyomnom kell, és görcsöl a bal lábam, a combomtól a lábujjamig.”

Felemelő érzés volt minden erőmet összeszedve nyomni. Ahhoz hasonlatos, mintha mázsányi óriási követ próbáltam volna felemelni azzal a tudattal, hogy sikerülni fog. És ment.

Róza úgy csusszant ki belőlem, mint egy tál spagetti. Azonnal elvágták a köldökzsinórt, ő torka szakadtából üvöltött, rám tették, elhallgatott.

Épp hogy csak feleszméltem, épp hogy csak megnézhettem, már vitték is, mert fázik… Annyi jelenlétem volt, hogy Pétert küldtem: „Ne hagyd egyedül!”

ÉN MÉG SOHA ÉLETEMBEN NEM ÉREZTEM MAGAM ENNYIRE EGYEDÜL!!!

Kongó üresség. Fekszem egyedül, hátamon fekve, szétterpesztett lábbal, az orvos a lábam között öltöget. Próbálok jópofa lenni és vicces, de közben az jár a fejemben, ilyen az, ha az ember anya? De nem is vagyok az? Hol a gyerekem? Látni akarom, hozzák vissza! Üvöltenék, de jólnevelt vagyok, jópofa és vicces. Az ilyenek nem üvöltöznek.

Reggel azt mondták, két-három nap, délben, hogy hét-nyolc óra, most háromnegyed négy van – ki ismeri jobban a testem, ők vagy én? A gyerekem sehol, pedig pihegett a testemen, nem sírt már, pici volt és védtelen.

Két órát töltöttem teljesen egyedül, a hasamon egy hideg homokzsákkal – a kisbabám helyett. Betoltak a szobába, kérdeztem, mikor hozzák a kicsit? – „Anyuka, türelem!”

Bejött a családom, körbeállták az ágyat, kérdezték, milyen volt a szülés, hogy vagyok? Mondom, csodás, felemelő, magával ragadó. De belül zakatoltam. Hozzák már!!! Három órája hogy megszületett, és én még csak nem is láttam.

Elmennek. Hozzák. Gyomrom elszorul, ahogy végignézek a babákon. Istenem, csak sejtem, melyikőjük lehet. Hát milyen anya vagyok én?

Odaadják, ő alszik, én nézem, megszagolom, az arcommal végigsimítom az arcát, beleszeretek: „Szia, baba! Én vagyok az anyukád!”

Abban a négy napban háromóránként kaptam meg. Így hét év után is gyötör a lelkiismeret: Miért engedtem? Miért nem hisztiztem, ne vegyétek el? Miért nem hisztiztem, adjátok vissza? Miért akartam megfelelni? Miért?

Miért?

K. L.

Benedek > > >
Boróka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.