igaz történetek szülésről, születésről

582. nap: Nyílik az út (Jankó)

582. nap: Nyílik az út (Jankó)

Hónap elejére vártam a babát. Tuti biztos voltam benne, hogy elseje, másodika vagy max. harmadika. Nagyon zűrös előző hónapunk volt, hálás voltam neki, hogy még nem indult el. Sokszor és sokat fájt, görcsölt, de szerettem volna, ha rendeződnek a dolgok, vagy legalább a férjem/Apa kijön a kórházból. Sokféle lehetőség megfordult a fejemben a szülést illetően, de olyan nem, hogy én itthon vagyok a két naggyal, Apa meg a kórházban.

Apa kijött, elmúlt elseje, sőt, másodikán még el tudtunk menni a Müpába koncertre. Végig fájdogált a hasam, imádtam, már láttam, ahogy éjjel megszületik a baba. A koncert végén átfutott az agyamon, hogy úgyis itt lakik a Müpánál Ági, egyből magunkkal is vihetnénk. Hát, hogy nem így tettük, jól tettük.

Harmadika, negyedike, ötödike – a kiírt nap. Nem tudom, miért álltam rá a számokra ennyire, de tény, hogy rágörcsöltem, azt álmodtam, hogy azért nem jön, mert a nyakán a köldökzsinór, és sötét vagyok, mint az éjszaka, hogy ezt a hangot nem hallom meg, és nem teszek valamit. Nesze neked otthonszülés.

Nem azért féltem a komplikációtól, mert bajunk lehet, hiszen a két előző szülésemnél a kórházban a semmiből kreáltak bajt. Tudtam, hogy bajt csinálni most nem fog senki, efelől halálosan nyugodt voltam. Ha baj van, azt meg felismerik majd, és lesz, ami lesz, azt szeretném, hogy otthon, Évával és Mónival történhessen mindez. Amitől rettegtem viszont, hogy rájuk bajt hozhatok. Ebbe meg lehet őrülni…

Reggel rossz a kedvem, puff az ötödikének, hatodika van. Azt hittem, ekkor már babázok, és tessék. Még rémálmaim is lettek. A fenébe. Mindenki startra kész, a kolléganőm (Ó. Á.) hetek óta egyedül húzza a szekeret, mert szellemileg már nulla vagyok, erre tessék, nem szülök. Hívom Mónit. Mondja, jöjjön a CTG. Mivel az Alma utcai a rendőrségen lakik, vagy battyogjak el az SZTK-ba (soha, soha, soha többet nem viszem oda a pocakom, ki van zárva!!!), vagy kölcsönözzek egyet itt és itt. Oké, ez lesz.

Apa már velünk van, így hát megkapja a feladatot, szerezzen CTG-t még ma – péntek van, nem kéne megvárnunk a hétfőt, izgulok, hogy nincs jól a baba. Estére van CTG-nk, de nem tudom, mit kezdjek vele. Hívom Mónit, randit beszélünk meg másnapra, CTG-betanítás végett. Teljesen lenyugodtam. Holnap megyünk Mónihoz, lám, ötödike után is van élet, élvezek Apával és a két naggyal ágyba bújni (Ábel nyolc, Matyi négy és fél), ki tudja, tán ma utoljára alszunk négyen egy ágyban…

Hetedike. Szikrázó napsütés, szombat délelőtt sok eperrel, játszótérrel, eszméletlenül élvezem. Megnyugtat, hogy délután találkozom Mónival az Almában. Végre megint a baba, s nem a Szívsebészet miatt kanyarodunk arra. A nagyok elmennek Apával fogaskerekűzni, mi meg CTG-set játszunk. Kotyog a CTG, halljuk a baba szívét. Hol gyorsabb, hol lassabb, szörcsög, dübög, ez van. És mindjárt mosolyog Móni, hogy ez klassz… Hazamegyünk, s nyugodt szívvel várunk… De Móni nem ezt mondja, nem egyértelműen klassz, kéne látni az eredményt, így füllel megítélve lassabb a baba szíve olykor-olykor, mint kéne.

A méhszájat is megvizsgálja, finoman, barátin (öregem, hogy ezt így is lehet… nem hogy nem kérek érte sűrű elnézést a babától, még meg is hat, hogy most Móni megy a babához, hamarosan meg a baba jön Mónihoz). Baba feje lent, méhszáj nyitva áll, minden startra kész itt is. Értelmes fejet vágok, értelmesen beszélgetek, de kavarog a fejemben a szívhang dolog. Értem én, ha nem jó, hát kórházba megyünk, tiszta sor… tiszta sor… tiszta sor… mindjárt bőgni fogok… Arra gondolok, hogy akármi lesz, ott lesz Éva, a doula. Ez segít. A CTG-eredmény elvileg (Geréb) Ági gépére érkezik, arra várunk, hogy megnézze, és megmondja pontosan, mi merre hány méter. Ági otthon van, ez nem vitás. De az eredmény nem érkezik meg. És a két bába telefonon beszél egymással, gondolkodnak, próbálkoznak kideríteni hol a hiba – nem először, tök ismeretlenül Ági a mi babánkkal foglalkozik, nekünk segít, velünk van elfoglalva. Hihetetlen. Minden nap hálás vagyok Áginak, Ágiéknak.

Nem érkezett meg az eredmény a gépre, nyomozunk, nyomoznak tovább. A fiaim visszatértek az Almába, össze is vesztek, sír mind a kettő, kicsit elterelődnek a gondolataim. Vikinek pár szóban summázom a helyzetet, a drámai elemeket mellőzöm, de azért remeg a lábam. A baba szíve…

Hazafelé elég zavart vagyok, próbálom nem mutatni, nehogy a gyerekeket megijesszem, de érzem, nem húzom soká sírás nélkül – a figyelem, gondoskodás meghat, amit Mónitól kaptam, Ági miatt, aki mindenkinek segít, s nincs ember, aki neki tudna, és persze a CTG, hogy most jó vagy sem. Meghalok, ha idegenek közé születik a babám. Na jó, ez dráma, nyugi, simán túlélem így vagy úgy… És Éva is ott lesz… És előbb-utóbb a fiúk is…

Megállunk egy benzinkútnál, tankolás közben csörög a telefon. Móni az, Ági segítségével valahogy túljártak a technika ördögének eszén, látják az eredményt, amit füllel hallottunk, az tényleg relatíve lassú, de a számok ismeretében teljesen a normális értékeken belül van. CTG-zzek este is, meg reggel is, és figyeljem, ez az ukász. Kész. Elolvadtam az anyósülésen. Nem kell meghalni. Kicsit se.

Este előveszem a gépet, feltappancsolom, Matyi nyomhatja a gombot, nagyon élvezi. Gyorsul-lassul a baba szíve, mit tudom én, jó-e, hagyjuk az egészet. Ha akarom, jónak hallom, ha akarom, félek tőle. Beküldöm az eredményt, ha baj lenne, úgyis szólnának, kár itt majrézni. Jó a kedvem. Ma sem szültünk, de kit izgat, szép, helyenként izgalmas napunk volt.

Nyolcadika. Akkorát aludtam, mint a bunda. A gyerekek sem keltek olyan korán, henyélős vasárnap reggel van. Felülök, erőst folyik ki belőlem valami. Egész éjjel alig voltam kint pisilni, hát tessék. Van ilyen. De mindenórásan már szabad bepisilni. Fiúk is élvezik, hogy végre nem ők pisiltek be. Vécére menet azért kicsit elgondolkodom, hogy nem a magzatvíz-e, ugye. Csak tudnám honnan jött/jön.

Visszasétálok az ágyba (viszek magam alá egy törülközőt), hátha még lehet lustálkodni, elvégre fél nyolc van, nyolcig néha belefér a gyerekek türelmébe. 7.41, SMS érkezett Mónitól: „Jó reggelt kívánok! Elmennék ma kirándulni a Börzsönybe, de nem minden áron. Mi újság felétek?” Megírom neki, menjen bátran, egy fél méhösszehúzódásom nem sok, annyi sem volt az éjjel, csend van és nyugalom.

Majd visszadőlök az ágyba, és a CTG-t magamra pakolom, így 20 perc tuti pihenés jön még, és a gyerekeknek is tetszik a műsor. Pár perc után kicsit leesik az állam, mert igen nagyon beállt a görcs a pocakomba, s hosszan nem múlt. Nocsak. Aztán pár perc múlva még egy. Nocsak, nocsak. Írok Móninak, hogy elnézést, bocsánat, de ha még belefér, nézze meg a CTG-eredményt, jó-e a baba szíve kontrakció közben, mert volt két nagyobb méhösszehúzódás. Tulajdonképpen nem ezt akartam írni, mert a baba miatt én már megnyugodtam, hanem hogy nézze meg, szülök-e. De hát az ilyet nem szokás mástól kérdezni, így álcáztam a kérdést. Ha azt írja: „Hű, a szíve jó, de ezek a kontrakciók gyanúsak.” – majd fogom tudni. Na, most jól túljártam mindenki eszén. Móni aképpen válaszolt, hogy minden oké, és mégse mennek kirándulni, mert szakad az eső, szóljak, ha úgy alakul, hogy szólnom kell. Well, visszadobta a labdát.

Jönnek a hosszú, mély, szuszogós összehúzódások. Már én is el tudom dönteni, ez az. Megállok, amikor érkeznek. Az előszobában guggolva deklarálom a fiúknak – gyerekeknek és a férjemnek –, hogy elindult a baba. Olyan szépek, ahogy figyelnek engem. Tudják, hogy hallom őket, de van, amikor nem tudok válaszolni, várják ki, s utána megint percekig velük tudok lenni. Értik. Érzik.

Amikor belépek a nagyszobába, majd’ elhányom magam a rendetlenségtől, s a hangnem, amellyel közlöm, hogy ilyen kuplerájban nem lehet élni, megerősít abban, hogy bizony szülök. Négykézláb szedegetem össze a kisautókat, szétdobált cuccokat meg-megállva, és meglepetten veszem tudomásul, hogy a gyerekek segítenek. Tényleg nagy nap tehát a mai.

Össze-vissza bénázom a térdeléssel, kanapéval, fotellel, guggolással, de nem jó semmi. Nincs meg „a” testhelyzet. Még mindig a térdelés a legjobb. És mindezzel együtt nagyon tetszem magamnak; azt hiszem, imádok szülni. Viki bíztat, hívjam Évát, de én ellenállok. Tudom, repülne, ha hívnám, de ráérek majd délután szólni neki, amikor már se látok, se hallok. Most olyan szépen elvagyok, lépek ki a rutinból, egyre távolodom, merülök magamba, de ki-ki nézek, jövök-megyek, ráérünk még. És amennyire vágyom arra, hogy Éva itt legyen, annyira tetszik az is, hogy magunk vagyunk. Ráérünk még, no.

Mondjuk, amikor Viki megpendíti, hogy őt amúgy megnyugtatná, ha Móninak is szólnék, úgy csattanok fel, mint egy eszelős, hogy nehogy már estig itt velünk társasjátékozzon szegény unalmában, amikor addig otthon is vasárnapozhatna a családjával – amolyan igazi, szülés közbeni ráförmedés, nem mindennapi baromság, ez az a pont, ahol egy rutinos apa azonnal telefont ragadott volna. Magamban azóta is sokat mosolygok ezen, a kétgyermekesként utolsó szóváltásunkon.

Ábel látva a dilemmát, felajánlja, hogy remek karóráján leméri a kontrakciók közötti időt. Okos gyerek, s vicces szitu: Apa aggódik, Matyi nem nagyon vesz tudomást a helyzetről, Anya néha van, néha nincs, Ábel időt mér. Nagyon jó itthon lenni. Az enyéimmel. Minden percet imádok. Ja, három perc, mondja Ábel. Kicsit meglepődöm, de mindegy, fejembe vettem, hogy együtt ebédelünk, majd négy körül születik a baba, ha három perc, hát három perc. Legyen, de akkor is korán van még.

Viki unszolására felhívom Évát, hogy szerintem ma van az előre megbeszélt randink, lécci, jöjjön, ha tud, de nem kell rohanni. Ahogy hallom a hangját, már érzem, hülyeség volt azt mondani, hogy ne siessen. Hirtelen nagyon jó lenne, ha itt lenne. Na, de van még időnk estig együtt bulizni, ha már ezt a kört eludvariaskodtam, hát magamra vessek. (Fél tíz körül lehet az idő.)

Anyukámékkal lakunk egy telken, külön házban, s a gyerekek engedélyt kapnak, hogy szóljanak a Mamiéknak. Az „ugye nem akarsz itthon szülni”-től szépen eljutottunk odáig, hogy megbeszéltük, ki mit csinál, ha jön a baba. A férjem a fiúké, a fiúk a férjemé. Én lányos buliban vagyok Évával és Mónival, de a fiúk és lányok között szabad az átjárás. Anyukámat kértem meg arra, hogy etesse a bandát/bandákat. Mélyhűtőből ki a múlt héten sütött kalács, gombafasírt, kenyér, elő a friss sós sütivel, jöhet kávé, tea… És minden egyebet szeretnénk mi, magunk, négyen csinálni.

Ehhez képest a hír hallatán apukám már nálunk is termett, hogy „Fiúk, ki jön velem játszóházba?” Klassz. És nem nekem, hanem a gyerekeknek mondja, visszacsinálhatatlan a folyamat. Lepergett előttem három lehetőség: sikítok és elbőgöm magam, hogy: „Ez nem lehet igaz!!! Nem így beszéltük meg! Miért nem lehetnek a fiúk, apa s fiai életükben először és utoljára ennyire bizalmasan együtt, amikor erre készülünk hónapok óta?!” Nagyjelenet, mindenki sír… Vagy két kontrakció között kulturáltan adom ezt elő, hogy: „Gyerekek, most születik a baba, menjetek holnap játszóba.” – vagy valami ilyesmi. Ha nem fér bele három percbe, akkor buktam, mert ebbe a helyzetbe nem passzol egy kis szuszogással, nyögéssel tarkított hatásszünet, és apukám nem is bírná szerintem. De hagyjuk is. Túl messze vagyok tőlük, csináljuk azt, hogy nem érdekelnek. Így jártunk, most ez van, menjen, aki akar, legyen, ahogy van…

Annyit kérek még, hogy reggelizzünk meg együtt. Kezd kiolvadni a kalács, a gyerekek nagy örömére. Matyiét megkenem vajjal, amikor Ábelét kenném, meg kell állni. Egyre sűrűbben. Egyre tovább… Ábel, bár még soha nem kent magának kenyeret, és zsigerileg irtózik mindentől, ami új, és kudarc lehet belőle, most kiveszi a kezemből a kést, s kedvesen mondja, hogy hagyjam, majd ő megkeni. És tényleg megkeni, ügyesen. És én ezt már nem látnám, ha kórházi szülésre készültünk volna. És ők sem élhetnék így meg a baba érkezését. Fénylik, csillog ez a nap. Sajnálom, hogy elmennek.

Gyerekek el, én be a fotelra térdelni, hátha most elcsípem, hogyan lenne komfortos ez a sok jövő-menő összehúzódás. És nem tudom, hogy azért szuszogok közben, mert nem merem kiadni a hangom, vagy mert nem kell. Kipróbálom, de nem jó hangosan. Kicsit izgulok, nem fog-e feszélyezni a nyögésben/üvöltésben az, hogy itthon vagyunk, de a puding próbája, ugye, az evés. Meglátjuk. Megjött Éva!

Belép az ajtón, kontrakció vége, így elé megyek köszönni. Teljesen korrektül köszönök, mosolygok, kommunikálok, mégsem velem beszél, hanem Vikivel, majd mobilt ránt és hívja Mónit. Na tessék, engem itt hülyének néznek. Vagy valamit tudnak?

Nincsenek fiúk, van Éva, szemüvegben jött, érdekes… Valamit kéne csinálni a következő fájás előtt, mert nem szeretném, ha az előszobában érne, de nem tudok természetesen viselkedni, bénázok magamban. Annyira itt vagyok még, hogy ha akarok, értelmes is tudok lenni, de annyira meg nem, hogy értelmes akarjak lenni. Csúnyán töröm a fejem, mit csináljak.

Bemegyek a hálóba, leülök. Jó nagy butaság, messze a legrosszabb póz. Szuszogok, lihegek. Éva megjegyzi, hogy szépek, nagyok, sűrűek a kontrakciók. Na ja. Érzem, hogy meleg a hangja, imádom őt, mégis cinikus vagyok. Nem szólok, jó fej nem tudok lenni, rossz fej meg még nem vagyok.

Erőst próbálok gondolkozni. Inkább ennem kéne, hátha nem ebédelünk majd. Vagy inkább pisilnem kéne. Atyám, nem voltam reggel vécén!!! Kakilnom kéne! De jó lenne letudni, amíg ilyen fitt vagyok (persze inger, az nincs). Őrült nagy dilemmáimat megosztom Évával, kedvesen mosolyog, amikor az evés jön szóba, megnyugtat, egyek nyugodtan, kiválóan lehet utána hányni is akár, ha meg pisilni megyek, az is klassz, a vécén remekül lehet vajúdgatni.

Bakker, de idiótának érzem magam. Na, de ha elkezdtem, fejezzem is be, elmegyek vécére, Éva meg Viki a konyhába tartanak közben, csevegnek. Kicsit nyomorultul érzem magam, azt hiszem, felesleges kört futok. Ezek meg csacsognak, ah. Pont elérek a vécéig, jön a következő összehúzódás. Iszonyú béna az egész, fáj, kényelmetlen, büdös, és se pisilni nem tudok, se mást. Nem akarok még egy fájást itt megvárni, lesz, ami lesz, kimegyek utánuk a konyhába.

Szerintem mosolyogni próbálok, vagy nem tudom (nem emlékszem), hallom, jön anyukám, kedvesen szót váltunk, gondolom arról, hogy ő izgul, s drukkol – erre sem emlékszem, csak arra, hogy érzem, mindjárt jön, s nincs szükségem nézőkre, elrobogok anyu mellett a fürdőszobába, Éva fut utánam – éljen, éljen! – leülök a kád szélére, jöhet. Anyu bemosolyog, Éva kérdi, zavar-e Anyu, de nemet mondtam. És legnagyobb meglepetésemre tényleg nem zavart, őszintén jó volt a kedvéért összeszedni magam, és még egy utolsót értelmes lényként megszólalni, majd elment Anyu, és visszaszálltam én is. Magamba.

Tulajdonképp azért a fürdőszobába érkeztem, mert ugye itt még mindig könnyebben megoldható a pisi-kaki, gondom, mint bárhol máshol a lakásban, ha már a vécé ennyire nem jön be. Ülök a kád szélén, és egyre inkább érzem, ezt a feladatot nem tudtam megoldani, ez is a „lesz, ami lesz” kategória most már. Szemben velem ül Éva a hokedlin. De jó, hogy horgoltam a hokedlire ülőpárnát!

Viki a folyosón sétálgat, néha benéz, de úgy igazából fogalmam sincs, mit csinál, mit érez. Szeretném tudni. Nincs ötletem, hogyan tudhatnám meg. Hideg a kád, törülközőt teszek magam alá, arra ülök. Éva örömmel újságolja, hogy az álom doktor nénink, akihez most igazoltunk át, elvállalta, hogy velük dolgozzon, azaz (Geréb) Ágiékkal. Tulajdonképpen örülök, meg annak is, hogy Viki is megáll beszélgetni, így láthatom őt is (hű, mennyivel kisimultabb, mint amikor Éva még nem volt itt), de jobban örülnék a csendnek. Nincs kedvem beszélni. Egyre erősödnek. Mindjárt jön a legjobb rész, az, amit én magamban szülésnek hívok, amikor az ember teljesen eszét veszti, lebeg, vagy nem tudom, minek hívjam, és jönnek és mennek a hatalmas erők, és nincs vele dolgom, csak engedni kell, és eszméletlen az egész. Közeledünk a legfinomabb részhez, no.

Éva – bár már mondta –, megismétli, hogy bármit szeretnék, csak mondjam. Ahogy nekem jó lenne, úgy lesz, csak mondjam. Na, már most ezzel két hiba van. Gondolkodnom kéne, hogy mi az, ami nem jó, s ehhez képest hogyan változtatnék, illetve beszélnem kéne. Ahhoz is beszélnem kéne, hogy ezt elmondjam. Inkább igyekszem kigondolni valamit, amit szeretnék, hogy láthassa, értem én. Például csukja be lécci a fürdőszoba bukóablakát (nagyon ügyesnek gondolom magam, hogy így kitaláltam, mit szeretnék). Ja, és mondjuk, fázik a derekam. De ez utóbbi hiba volt, mert Viki nem tudja, hol vannak a pulcsijaim, így hát magyaráznom kellett, és Éva is felállt és kiment pulcsizni.

A fenébe! Legyen itt! Évát akarok! Visszajön, van pulcsi is. Végül is tényleg jólesik a derekamon. Újabb kontrakció. Bepisiltem. Akkor ezt pipálhatjuk. És jönnek a hangok is. Éva felajánlja, dőljek, támaszkodjak rá. (Még) nem, köszi. Még magam vagyok. Mondja jó, hogy jönnek a hangok, haladunk. Jó-jó, oké-oké, nekem is tetszik.

Nna, ez már hű. Hosszú, nehéz, és nem jó ülve. Valamit változtatni kéne. Uh. Viszont éreztem a végén a méhem alján icergést-ficergést. Nagyon édes érzés volt, mintha most suhant volna onnan ki valaki. El is újságolom ezt a többieknek. Nem osztják lelkesedésem, pedig tényleg vicces érzés volt. De már jön is a következő. Úristen, előre kell hajolnom, megmarkolom Éva combját, feloldódom a szorításban, jön a mély hang, nem látok, nem hallok, de érzem, hogy ott van, s általa visszatérhetek majd én is, ha vége, de most nagyon messze kerültem, és erre vártam, igen, ez az, nem én vagyok és mégis én, és lassan csitul, és nem kell már úgy markolni (bocs, Éva, így utólag is), és itt vagyok, és várom a következőt, és nagyon jó, nagyon jó most így.

Ez volt az első és egyben utolsó ilyen. Ez a rész elmaradt, nem volt több markolás, oldódás, elszállás, ilyesmi. Ehelyett fel kellett állnom, mint az eszement, levettem a ruháimat, Éva kirohant, én letámaszkodtam a hokedlire, és üvöltöttem. Hát, semmi szeméremről nem beszélhetünk, az egész utca hallhatta. Éva kérdezte, kell-e nyomnom. Bevallom, ezt a kérdést már az előző szülésemnél sem értettem, hiszen az embernek nem kell nyomnia, hanem nyom. Úgy értem, nem én nyomok, hanem csak úgy történik. De mindegy is, tán nem mondtam semmit. Nem tudom. Kis szünet, majd üvöltés. Esküszöm, soha nem hittem volna el senkinek, hogy belőlem ekkora hang ki tud jönni. Kiszúrom, hogy foszlik a horgolt hokedli párna bal sarka. Jó, hogy hívták Mónit, el kell ismernem. Üvöltenem kell. Elnézést, de nem úgy képzeltem, hogy én magányosan, pucéron üvöltök a fürdőszobában, a többiek meg kint rohangálnak, mint a mérgezett egerek! Mi van itt?! Üvöltök. Ú, bakker, most sajnálom igazán, hogy nem tudtam vécézni, és bölcs döntés volt a fürdőszobában nyomni, párdon. Éva töröl. Gondolom. Pirulok. Üvöltök. Elnézést kérek, hogy én itt mindenfélét kinyomok, gyereket meg egyet se. Éva megnyugtat, hogy úgyis gyerek lesz a vége, csak nyugi. Hát jó, egyelőre ezt tudom. És üvöltök. Egyre kevésbé van kedvem az egészhez. A jó rész elmaradt, a magányos üvöltésből meg köszönöm, de akkor elég. Hol ez a gyerek? Ezt hangosan is megkérdem, mire Éva kintről kiabál be, hogy „Szerinted hol van?” Egyfelől milyen dolog már visszakérdezni? Mi az, hogy visszakérdez? Azt kellett volna mondania, hogy ügyes vagyok, meg kitartás, meg mindjárt meglesz, meg ilyenek. Ehelyett visszakérdez, és ideges a hangja. Ajjaj. Üvöltök. És nagyon jól tudom, hol a baba. Érzem a fejét, egész lent jár már. A feje helyén egy csörgőórát látok magam előtt. De hülyeség. Csörgőóra. A kicsi buksija helyett. Milyen dolog ez már…

Hallom, kint telefonálnak. Idegesek, Mónit hívják. Hívjátok, srácok, nekem mindegy már minden. Dolgom nincs, üvöltgetek, csak valaki kapja majd el a gyereket, jó? Bárcsak befutna Móni! Asszem mégsem ebédelünk ma… Kezdek kilenni.

Bejött a fürdőszoba ajtón valaki. Ahogy támaszkodom a széken, csak a nadrágszárát látom, fehér lenvászon nadrág, Móni lesz! És Móni-hangon azt mondja: „Sziasztok”. Móni az! Köszönés helyett üvöltök. Gondolom, azért nem hitte, hogy köszönni fogok (bocs, Móni). Basszus, én sétálni sem mehetek fehérbe, mert tuti összepiszkolom, ő meg szüléshez is így jön. Nem hiszem el. Mindig olyan szép. Hogy ezt hogy csinálja? Irigylem. Istenem, már megint jön, üvöltenem kell, de már unom, és fáj, na, gyereket akarok!

Végre Éva is megjelent, Móni kéri tőle a szívhallgatógépet. Móni bekapcsolja, szörcsög, kalapál a baba szíve, rossz hallani, rossz érzés, hagyjuk már abba. Összeszedem magam, s mondom, hogy nem jó, mire Móni mondja, hogy dehogynem, tök jó. Félreértés, kár a gőzért. Mindegy. Vége van. Éva itt van. Móni megérkezett. Ez a tök jó. Csak ne jönne megint az üvöltés. De jön. Üvöltök.

A földön tálkákban cuccok. Olajok? Biztos Éva varázsolta oda őket. Érzem, ahogy megnyílik lent az út a baba előtt. Emlékeim szerint mindjárt csípni fog, égni, és meg kell majd őrülni. Jaj, bennem a félsz, de mit ne mondjak, nincs visszaút. De nem csíp, nem ég, nem kell meghalni, pedig tényleg jön a buksija! Móni meleg, olajos, puha keze van ott szerintem, és az egész világ meleg, puha, illatos, olajos. Megáll az eszem. Ez nagyon finom. Azt mondja, engedjem vissza, ne nyomjak kicsit, de szerencsém van, mert a baba feje magától visszább vonul egy kicsit, és nincs nyomás sem, így úgy tetszeleghetek, mint aki tud utasításokat követni. Klassz.

Hű, megint jön, üvöltök, nyílik az út, kéz, melegség, buksi, mindenfélék keverednek ott alul, vége, nem fáj, mi van? Kin a feje!!!!! Megfoghatom – mindig erről álmodtam. Hogy megérinthessem a pici fejtetőt félúton. De ez nem fejtető, ez egy fej! Eszméletlen. Viki is bekukucskál. Ott a feje! Simogatom, meleg, csapzott, hihetetlen, a babám feje! Szeretném megállítani az időt, ebben a félig kint, félig bent állapotban. Mindjárt itt van, de még enyém, eszméletlen…

De jön az ukász, ne partizzunk, meg kéne születni a picinek. Nnna, szép. Egyből eszembe jut, amit (Ó. Á-val beszélgettünk a minap, hogy milyen dolog már, hogy az embert kényeztetik, dédelgetik, bármit megtesznek neki/érte mindaddig, amíg a pici baba meg nem jelenik. Amint ő bejön a képbe, ember felejtve, azonnal a gyermeké a figyelem, minden érte lesz hirtelen. Ha akarom, sértődött fejet vágok magamban, ha akarom, mosolygok rajta, lényeg a lényeg, elhúzom a kezem, letámasztok, és igyekszem valamit aktívkodni, hogy megszülethessen a kicsi többi része is. Szerencsém van, mert érkezik egy kontrakció, és üvöltésmentesen, amolyan nyöszörgősen kicsúszhat a baba. Nyújtom a kezem a lábam közé, hol van már, kérem, hallom, Móni a hátam (lábam) mögött mondja, hogy nem biztos, hogy elér hozzám, Éva balról előrelép, hogy segítsen, és enyém a kisbaba!

Innen nincs rendes emlékezetem. Annyit tudok, hogy a kicsi háromnegyed 12-kor bújt ki – mondták. Érzem a melegét, nedves, gyűrött bőrét a kezemben, s „futunk” be vele a hálószobába. Érdekes, illatfoszlányra is emlékszem, hallok is, de hogy mit láttam, arra egyáltalán nem. Biztos láthattam volna, hogy kisfiú-e vagy kislány, milyen színű stb., de olyan, mintha vak lettem volna. A hálóban sietség, gyors dekubituszozás, hősugárzó bekapcs, pillanatok alatt jó meleg lett, segítenek bemászni az ágyba… Gyönyörűséges.

Azt hittem, sírni fogok, ha velem lesz, de nem. Ámulok csak. Gyönyörű baba. Úgy hallom, Viki Évától érdeklődik a neme felől, de nem kap kielégítő választ, így hát szeretne utánanézni. Furcsállom, hogy ilyenekre gondol, én nem tudok a kicsi arcával betelni, s addig nincs is kedvem a többi testrésze után nézni.

De Apa utánanéz, elmosolyodik, s bemondja a nevet. Tehát egy kisfiút látok. „Szia, Jankó!”

Sz. V.

Matyi >
Ábel >

Véletlenül kiválasztott mesék.