580. nap: Guantánamo (Ábel)
Nem írtam le a fiúk születését anno, úgy voltam vele, hogy ami megmarad, ami bennem marad, az az enyém, ha leírnám, torzítanának az érzéseken a szavak, nem szeretném. Meg különben sem vagyok az a grafomán típus. Jankót sem írtam volna le, ha nem jön a leveled. (Nagyon örülök, hogy megtörtént, köszönöm a kérést.) Sok-sok éjen át éltem újra, s írtam, írtam Jankó születését, s gondoltam, ha már a legkisebb meg lett örökítve, leírom a többiekét is, s ha mást nem is, de küldhetek Neked még két mesét. Körülbelül fél éve áll itt a projekt.
És nem azért, mert nem „méltók” a leírásra, vagy nem olyan jó sztorik, vagy esetleg nem akarnék untatni a szokásos kórházi rémségekkel senkit. Nem ezért. Egyszerűen nem megy. Pedig majd’ kilenc éve minden nap – nem hazudok, minden nap – eszembe jut, hogyan találkoztam én Ábellel. Két-három éve már sikerül nem bántani magamat miatta, ha az egészre gondolok, ám ha belefeledkezem a részletekbe, még mindig nagyon üt.
Hogy lehettem ilyen meg olyan hülye, hogy nem tudtam megvédeni a nulladik percben sem a fiam stb. „Guantánamo” – ez a szó keringett akkor is a fejemben, és a kérdés, hogy mi mindent tűrök még el addig, amíg levedlem a civilizált maszkom, és le nem rúgom a lábaim között kínzó nőgyógyász (de szép szó) fejét, vagy el nem üvöltöm magam, hogy takarodjon már ki ez a sok nép innen a fenébe (értsd: egy ismeretlen doktornő, aki a mellettem kínlódó leendő anyukát készítette a császárra, a három-négy Cerny mentős, akik karnyújtásnyira tőlem babára vártak, de jó fejek voltak, mert legalább nem néztek rám, egy pár jövő-menő nővérke, a dokim, akitől a hideg kirázott mindig, nem, nem váltottam le, s még fizettem is neki, és a férjem, aki ugyanúgy beszopta az egészet, mint jómagam).
És ez a guantánamo dolog kavargott bennem a halálvággyal mindaddig, amíg vidám röhögcsélés és viccelődés közepette végül is nem engedtek meghalni, könnyedén kiszelték belőlem a gyereket, hurrá, a nővérke még elérheti az utolsó HÉV-et, a doki problémás szülésért egy bő tízessel többet kaphat, én nem vergődöm tovább a jelenlétükben, s ki nem szarja le, hogy évekig hulla maradt bennem a nő, és életem végéig nyomorékká tették az anyát, akivé éppen csak akkor születtem.
Egyetlen dologért volt érdemes élni, s ez akkor kezdett derengeni, amikor a mosdatásból egy műtőszagú zöld kéz rózsaszín sapkában (bocs, a kékek elfogytak) balról bemutatta a fiút, akiről azt mondták, belőlem jött. Rám nézett, és abbahagyta a sírást. Ránéztem, a szemébe, és sírni szerettem volna. Darab hús vagyok, a karom sem tudom kinyújtani.
Puff, viszik tovább, újra sír, én meg inkább mégis szeretnék túlélni. Nekünk még dolgunk lesz egymással, remélem, kisbaba, még találkozunk…
Találkoztunk. Fiam lett.
Sz. V.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 842. nap: A világ kerek (Misusz születése)
- 1582. nap: A második gyerekek egészen mások, mint az elsők (Artúr Jakab születéstörténete anyuszemmel)
- 655. nap: „Kitépték” belőlem (Péter születése)
- 1736. nap: Végre kiadtam a hangot magamból (Kadosa születése)
- 1646. nap: „És akkor van az a rész, tudod…” (Juli születése)
