igaz történetek szülésről, születésről

580. nap: Guantánamo (Ábel)

580. nap: Guantánamo (Ábel)

Nem írtam le a fiúk születését anno, úgy voltam vele, hogy ami megmarad, ami bennem marad, az az enyém, ha leírnám, torzítanának az érzéseken a szavak, nem szeretném. Meg különben sem vagyok az a grafomán típus. Jankót sem írtam volna le, ha nem jön a leveled. (Nagyon örülök, hogy megtörtént, köszönöm a kérést.) Sok-sok éjen át éltem újra, s írtam, írtam Jankó születését, s gondoltam, ha már a legkisebb meg lett örökítve, leírom a többiekét is, s ha mást nem is, de küldhetek Neked még két mesét. Körülbelül fél éve áll itt a projekt.

És nem azért, mert nem „méltók” a leírásra, vagy nem olyan jó sztorik, vagy esetleg nem akarnék untatni a szokásos kórházi rémségekkel senkit. Nem ezért. Egyszerűen nem megy. Pedig majd’ kilenc éve minden nap – nem hazudok, minden nap – eszembe jut, hogyan találkoztam én Ábellel. Két-három éve már sikerül nem bántani magamat miatta, ha az egészre gondolok, ám ha belefeledkezem a részletekbe, még mindig nagyon üt.

Hogy lehettem ilyen meg olyan hülye, hogy nem tudtam megvédeni a nulladik percben sem a fiam stb. „Guantánamo”  – ez a szó keringett akkor is a fejemben, és a kérdés, hogy mi mindent tűrök még el addig, amíg levedlem a civilizált maszkom, és le nem rúgom a lábaim között kínzó nőgyógyász (de szép szó) fejét, vagy el nem üvöltöm magam, hogy takarodjon már ki ez a sok nép innen a fenébe (értsd: egy ismeretlen doktornő, aki a mellettem kínlódó leendő anyukát készítette a császárra, a három-négy Cerny mentős, akik karnyújtásnyira tőlem babára vártak, de jó fejek voltak, mert legalább nem néztek rám, egy pár jövő-menő nővérke, a dokim, akitől a hideg kirázott mindig, nem, nem váltottam le, s még fizettem is neki, és a férjem, aki ugyanúgy beszopta az egészet, mint jómagam).

És ez a guantánamo dolog kavargott bennem a halálvággyal mindaddig, amíg vidám röhögcsélés és viccelődés közepette végül is nem engedtek meghalni, könnyedén kiszelték belőlem a gyereket, hurrá, a nővérke még elérheti az utolsó HÉV-et, a doki problémás szülésért egy bő tízessel többet kaphat, én nem vergődöm tovább a jelenlétükben, s ki nem szarja le, hogy évekig hulla maradt bennem a nő, és életem végéig nyomorékká tették az anyát, akivé éppen csak akkor születtem.

Egyetlen dologért volt érdemes élni, s ez akkor kezdett derengeni, amikor a mosdatásból egy műtőszagú zöld kéz rózsaszín sapkában (bocs, a kékek elfogytak) balról bemutatta a fiút, akiről azt mondták, belőlem jött. Rám nézett, és abbahagyta a sírást. Ránéztem, a szemébe, és sírni szerettem volna. Darab hús vagyok, a karom sem tudom kinyújtani.

Puff, viszik tovább, újra sír, én meg inkább mégis szeretnék túlélni. Nekünk még dolgunk lesz egymással, remélem, kisbaba, még találkozunk…

Találkoztunk. Fiam lett.

Sz. V.

Matyi > 
Jankó > 

Véletlenül kiválasztott mesék.