igaz történetek szülésről, születésről

478. nap: Életmesék (Angyalok)

478. nap: Életmesék (Angyalok)

Két rövid mese: fekete havazás éjszaka

Váratlanul jött a kicsi fiú. Ott, abban a lehetetlen élethelyzetben senki sem várta őt, én magam sem. Vállaltam, de nem vártam. A magány egyre nagyobb lett. Keseregtem a sorsomon. Kilátástalannak tűnt minden. Csak úgy mentünk bele az időbe. De az idő sietni akart. Jártam ugyan rendszeresen orvoshoz, nem segített, kisfiam koraszülöttként, alig hat hónaposan megérkezett.

Hatalmas hóförgetegre virradt, nem aludtam éjjel, éreztem már, hogy valami nincs rendben egészen, de hát még nem szülhetek, ez nagyon pici idő még, ez még éppen csak hat hónap, hol van még a tavasz?

Fehér Karácsony odakünn, Fekete Karácsony idebent.

Alig több mint egy hónaposan egy nagyon erőteljes agyvérzés után elment. Ott ülhettem apró üvegkoporsója mellett, fogtam csöpp kis kezét, míg utolsó földi útján elkísértem.

Telt-múlt három esztendő, és én visszavártam őt csendben, kimondani nem volt szabad, sokan voltak, akik ellenezték.

És lám, ismét a várandósság örömeiben részesültem. Boldog voltam, hogy visszajött Ő hozzám. Ismét rendszeresen jártam orvosokhoz, mindent beszedtem, amit mondtak, elmentem az összes vizsgálatra, vigyáztam az én kis életkémre.

Április eleje volt, már tavaszi meleg, belül öröm, hisz már szülhetek is mindjárt, de jó. Egy nap kora délután hó esett. Nem sok, éppen csak fehérre festette a zöld füvek hegyét, majd pillanatok alatt eltűnt. Mintha csak egy furcsa látomás lett volna. Apró félelem költözött belém, valami rossz sejtelem, annyira megdöbbentő volt az áprilisi hó. De a hópelyhekkel együtt elolvadt a riadalom.

Harminchat hetes várandós voltam, kedden még az ultrahangon minden rendben volt, minden leletünk végig rendben. Vasárnap hajnalban egyszer csak megállt méhemben az élet, halva kellett megszülnöm kisbabámat. Ma is köszönöm az orvosnak, aki nem engedett kérésemnek, hogy császárral vegye el tőlem a babát, mert semmi lelkierőt nem éreztem a szüléshez. Jobb volt, hogy el tudtam a folyamatban búcsúzni kislányomtól, elengedni őt, vissza oda, ahonnan érkezett.

Sem boncolás, sem egyetlen orvos nem tudott magyarázatot adni arra, mi és miért történt. Soha nem jutott eszembe, hogy valakinek a mulasztása okozhatta volna gyermekem halálát. Az önismeret és a természet törvényeibe vetett bizalmam nem engedett bűnbak után kutatnom. Milyen önkínzón felesleges, mélybehúzó, megnyugvást nem engedő értelmetlenség minden probléma körül a „vétkesre” mutogatni. A fájdalom, a tragédia éppen arra való, hogy befelé éljek kicsit, szomorú, ha valaki nem engedi meg magának ezt a valóban emberi utat.

Nőségemben, anyaságomban azonban rengeteget sérültem, selejtesnek éreztem magam. Élet helyett halált szülök, hol a hiba bennem? Erre a sok negatív érzésre még rámérgeződött két vetélés egymás után egyazon évben. Már nem hittem, hogy lehet még gyermekem. Kislányomat végtelenül sajnáltam, amiért a rég várt kistestvért nem tudom megadni neki. Hogy nem vagyok rá képes, hogy beteg vagyok, ezt a környezetem is sugározta rám..

Évekig csak Ági tartotta bennem, már amennyire lehetett, a lelket: “Ha próbálod, lesz, ha nem próbálod, nem lesz.”

Az én életemben a saját feladatom, úgy érzem, az volt, hogy megtapasztaljam az akaratom hiábavalóságát. „Én életem”, „saját feladatom”: úgy hangzik, mintha pöffeszkedő egómat szeretném hizlalni. Oda tenném a hangsúlyt, hogy ez az én létemben így működött, de nem lehet követendő példa, sem jó tanács, mert másnak mást kell a saját sorsából kiolvasni, ami meg nem lehet az enyém. Én jelenleg odáig jutottam az olvasásban – az olvasásban csupán, a cselekvésben kevésbé –, hogy: nem, ne az enyém, hanem legyen meg a Te akaratod. Naponta kimondom, naponta újra akarok.

D. A. A.

Sára >
Bálint > 
Aisa >

Véletlenül kiválasztott mesék.