igaz történetek szülésről, születésről

477. nap: Életmesék (Sára)

477. nap: Életmesék (Sára)

Három életmese, ami valójában öt, tehát Egy

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,

Nyitva van az Aranykapu, csak bújjatok rajta…

 

Az első mese: hajnal volt

Az első aranykapu még egészen könnyedén fölpattant. Egy évvel előtte biztosan tudtam, nemsokára babát fogok várni. És bújt is az én zöld levelecském annak rendje, módja szerint.

Bár sápítoztak a jóakarók nagyra nőtt pajzsmirigyem miatt, pontosan tudtam, hol kell szülnöm, és főként, hogy ki az, akiben egészen megbízom, hogy segítsen nekem a szülésben. Akkor még inkább magamra gondoltam, hogy kisgyerekként oly sok kórházban töltött hónap folyományaként eszelősen rettegek a fehér köpenyek láttán, hogy magamban sokkal inkább bízom, természet adta, még sosem próbált tudásomban, mint a tudományban, és még csak kicsit sejtettem, hogy ez a vágy kisbabám életbe lépésének élményét is nagyban befolyásolja. Aztán minden másképpen és végül is minden nagyon jól alakult.

Sok időt töltöttünk együtt Ágival a szülés előtt. Látta, tudta, hogy akaratom ellenére kórházban kell világra hoznom a babámat, és mindent megtett érte, hogy ez számunkra mégis a legjobb módon történhessen. Ági bölcsen kigondolta, hogy nem fog előre kínozni a helyzettel. Amíg lehetett, a születésházban vajúdhattam, a megfelelő pillanatban nyugalommal közölte, hogy mi fog történni most, együtt mentünk a kórházba, ott is velem maradt, és minden igyekezetével azon volt, hogy a kórházi személyzet ellenérzéséből fakadó gondokat elsimítsa bennem. A szülésre koncentráltatott, ijedtségemet nem engedte győzni a szülés-születés öröme felett. Nem volt könnyű a császármetszés fenyegetése mellett a testemre figyelni, és hogy mégis sikerült, és komplikációmentesen, kisebb-nagyobb háborgatások ellenére is háborítatlanul sikerül kislányomat megszülnöm, azt visszatekintve mindig is igazi csodának tartottam.

A szülés után néhány óra múlva, kisebb közelharcot folytatva az orvosokkal, hazamentünk. Akkor már nagy magabiztossággal tudtam, hogy amiért ide be kellett jönnünk, elmúlt, és ott szeretném folytatni, ahol ezelőtt az intermezzo előtt elkezdtük.

Az első szülésem hihetetlen élménnyel töltött el – mind a mai napig meghatározó szerepe van ennek a már-már felnőtt lányommal való kapcsolatunkban.

Hazaérkezésünk után, amikor már lenyugodott bennem a kicsit kaotikusnak tűnő kórházélmény, elkezdtek felmosolyogni a megélt érzelmek, megtapasztalások. A hihetetlen örvény, amit a fájdalmak kavartak föl, az őrült hullámzás, üvöltésem tajtékzó tengere, amiből hirtelen a tökéletes Csend partjára érkeztünk mi ott ketten, apró gyermekem és én. Ez az icipici lény, akiben a leghatalmasabb és legerősebb Istent kellett meglátnom, az életet magát, ezt a le nem írható, szakrális történést, ahogy nekem, az anyának nagy küzdelem árán, de éppen ezért, megengedik az égiek, hogy belepillanthassak a Teremtésbe, kinyílik az Aranykapu, bújunk, bújunk rajta.

Amikor előbújt a kicsi fejecske, évszázadoknak tűnő pillanatra megállt az idő – nincs ennél számomra ma sem emlékezetesebb perc az életemből. Nagy hanggal szülök. Akkor azonban teljes csend lett, belül, legbelül is a lelkemben. Babácskám sem ordított, az apró fejecske csendben elmosolyodott. Senki nem jött be a szobába, aki pedig  jelen volt, nem bántotta meg ezt a tökéletes pillanatot. Aztán egyszerre Ágim meleg kezét és csöndes hangját éreztem a vállamon: „Nyomj még egyet, hogy kibújhasson egészen!”

Hogy nyomtam-e, nem emlékszem, de már ott is volt a kicsi, törékeny test, kezem tétovasága, sosem érintettem még ilyen csodát, a felkelő nap vörösesre festette pihe haját, és lám, én tudtam jól, hogy tényleg kislány, és csak nevettünk, nevettünk, hangosan, öleltük egymást ott mi négyen, boldogan, abban a virradatban.

D. A. A.

Angyalok > 
Bálint > 
Aisa >

Véletlenül kiválasztott mesék.