igaz történetek szülésről, születésről

1368. nap: Göndör hajú kis angyalka (Gyöngyi, 1967)

Megjelent: 2014. júl. 4.

Az első gyermekünket nagyon vártuk, elég rendszertelenül volt a menzeszem, így gyakran kellett csalódnom. Mikor már elkezdtem reménykedni, hogy na, most már biztosan megfogant és útban van, egyszer csak megint megjött. Volt rá eset, hogy több mint két hónapja nem volt, és egyszer csak mintha mi sem történt volna, megint megjött. Ilyenkor sírva fakadtam, hogy, mi van már, nekem sosem lesz gyermekem.

Végül sikerült! Veszélyeztetett terhes voltam, mert ahányszor megvizsgáltak, enyhén véres volt a gumikesztyű, így két hónapos terhesen betegállományba kerültem.

Augusztus 26-ra voltam kiírva, és aznap kellett főorvosi felülvizsgálatra mennem, kérdi a főorvos úr, hogy érzem magam, elmondtam, megvizsgált, és mondta az asszisztensnek, hogy hívja a mentőt, mert itt szül meg ez az asszony. Nem akartam még bemenni, nem úgy készültem, a férjem se tud semmiről, de nem volt mese.

Bevittek a D-be, jöttek is a fájások már kétpercenként. Előkészítettek, de nagyon sokan szültek akkor, minden ágy tele volt, és több szülésre váró asszonykával kínunkban a szülőszoba előtt sétálgattunk, mert még ülőhely sem jutott mindenkinek. Sétálgatás közben észrevettem, hogy itt nem vattát adnak a frissen szült kismamának, hanem igen csak sokszor használt tetrapelenkát, aminek a kinézete felmosórongyéval vetekedett, nagyon megundorodtam, és úgy gondoltam, én itt nem akarok szülni. Egyszer csak ritkulni kezdtek a fájások, majd lassan el is maradtak.

Ránk esteledett! Mivel már nem voltak fájásaim, két ágyat összetoltak, amiben két frissen szült kismama feküdt, engem a nagy hasammal közéjük fektettek. Azt sem tudtam, hova húzódjam a kemény vasról, mind a két ágy sodronya tönkre volt menve, akárhova húzódtam, mind a hármunknak kényelmetlen volt.

Reggel a vizitnél úgy döntött az orvos, hogy hazamehetek, mivel nincsenek fájásaim, és helyi lakos vagyok, ha szükséges, akármikor újra mentőt hívhatunk, és bejöhetek. A férjem éppen éjszakás műszakban volt, a sógornőm aludt nálunk, hogy ha jönnek a fájások, legyen, aki mentőt hív.

Akkor egyik nap a D., másik nap a klinika volt a felvételis a szülészeten. Hajnalfelé érzem, hogy ezek a fájások már igencsak azok lesznek. Kiszámoltam magamban, hogy ha reggel nyolcig bemegyek, akkor még a klinikára visz a mentő. Ha nyolc után megyek be, akkor megint a D-be kerülök.

Felköltöttem a sógornőmet, hogy hívja a mentőt. Így reggel hétkor már a klinikán újra előkészítettek. Még órákig vajúdtam, mire megkérdezte az orvos, hogy megkönnyítse-e a fájdalmaimat. Igent mondtam, így adott egy injekciót, megrepesztette a burkot, és rövidesen megindult a szülés. Ez rendesen a szülőszobán történt, nem kellett a folyosón sétálgatni, a szülőágyon szültem meg az első pici lányomat.

Soha azelőtt újszülöttet nem láttam. Mikor megmutatták, az volt az első szavam: „Ó, de kis pocsék!” A szemei bedagadva, sárgás színe volt. Hogy mondhat ilyet egy anyuka, kérdezték. Nekem nem volt viszonyítási alapom. De gyönyörű kék szemű, szőke, göndör hajú kis angyalka lett belőle!

A férjem is a plafonig ugrott örömében, amikor eljutott a tudatáig, hogy lánya van, és most már boldog apukának mondhatja magát.

B. E.

Gabi > > >
Emese > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.