igaz történetek szülésről, születésről

479. nap: Életmesék (Bálint)

479. nap: Életmesék (Bálint)

A negyedik mese: újra virrad

A második vetélést követően, totális érzelmi káoszom közepette, néhány hét múlva ismét éreztem, valaki megint megbújik odabent. Mondanom sem kell, nem sok hitem volt a boldog kimenetelben. A reménynek egy olyan apró pisla fénye volt csak bennem, mint mécsláng a sötét alagútban. Hitetlenségemet, lélekerőim fogyását tetézte, hogy társam elhagyott.

De lassacskán legalább már ki tudtam mondani: élvezem azt is, amennyit adsz nekem magadból. Ha elmész te is, borzasztóan fog fájni, de akkor is köszönöm. Legyen meg hát a te akaratod! Köszönöm, hogy ilyen erősnek tartasz, aki ennyi fájdalommal is elbír.

Aztán valami csodának tűnő módon szépen kitisztult minden. Párom visszafordult családunk felé, telt az idő, a leletek is rendben voltak – bár ez sosem adott biztonságot –, ám ahogy múlt az idő, a kicsi fiú ott gyarapodott bennem, s vele együtt nőtt a remény is.

Az ő születésénél is elsősorban az otthonszülésre gondoltam. Nem felelőtlenségből, és már nem is csupán a kórházfóbiás megrögzöttségből. Egy ilyen sokszor várt és elvesztett kicsi embernek a lehető legboldogabb életbe lépést szerettem volna megadni. Nem kefével súrolást, szondázást torkon le, végbélen fel, háromnaposan oltást, sok-sok magányos sírdogálást és ki tudja még mit, amivel a kórházakban „fogadjuk” az emberpalántát, aki meleg, védett helyről, szakrális ölelésből érkezik. Nem érzem én ezt az Aranykapunak.

Nem csak a háborítatlan szülés az, amit keresnek az otthonszülő nők. Persze, a sok felesleges beavatkozástól nemcsak a babát, önmagát is védeni szeretné az asszony. Ám a gyermek első órái, napjai a világban meghatározzák további életét. Nem műszerekre van szükségük a létezéshez, hanem ölelő karokra, meleg, puha, szívdobogás-illatú anyatestre. Ezt én itthon tudom megadni. Felelősen.

Bálint úrfi születésénél egy új tapasztalást is szereznem adatott. Sokszor emlegetik a kockázati tényezőt. Bár az is tény, hogy valóságosan ezt is lehetetlen tudományosan megalapozni, mert megannyi kockázati adat fennállása ellenére is szülhet egy anya mégis problémamentesen, és így a helyzet mégsem egyezik a prognózissal (persze, ha adnak erre esélyt, és nem indul azonnal a természetesség lehetőségét is megakadályozó császármetszés, vagy az azzal való fenyegettetés, amely be is igazolja önmagát végül).

És tudományosan hogyan is lehetne a bizalom erejét és az intuíció működését bizonyítani? (Mondjuk, nekem nincs is szükségem tudományos bizonygatásra, minek, ha egyszer magam tapasztalom.)

Heteken át jöttek újra és újra a jósfájások. Volt, hogy már egészen úgy kellett gondolnom, elindult a szülés, aztán mégsem telefonáltam, és mindig meg is állt. És egy este, amikor egyáltalán nem éreztem már napok óta semmilyen fájást, és egyéb jele sem volt, hogy születés elé néznék, furcsa, eddig ismeretlen mozgásra lettem figyelmes a méhemben. De korántsem fájdalom, csak egy kis pulzálás, alig észrevehető. Semmi húszperces, ötperces, hanem lassan, finoman és folyamatosan. Nem is azért hívom Ágimat, hogy induljon hozzám, csak szeretném megérdeklődni, hogy hallott-e már ilyenről. Ági fölteszi a kérdéseit, nem, semmi olyan, mintha elindult volna a szülés. „Hívj egy óra múlva újra, de ha addig történne valami, akkor persze hamarabb!” – mondja.

Nem izgulok, olyan kedves dolog, ami odabent történik, időben is vagyunk, baba is mocorog – no, ez se jele annak, hogy születik – marad minden ugyanígy. Egy óra múlva újra hívom Ágit, mondom, a dolog nem változott semmit, maradt ez a kis pulzáló mozgás. „Inkább megyek, most indulok. Jobb, ha fölöslegesen megyek, mintha nem érek oda.” – mondja Ági, és elindul. Nem volt jel, de mégis érezte, jönni kell. Érkezése után fél órával már a karunkban öleltük hatalmas, négykilós, burokban született, gyönyörű kisfiunkat.

Nos, így működik az intuíció, ha alapja az egymásba vetett bizalom.

Nem tudom leírni azt az örömöt, ami robbant belőlem, apácskánkból, bábánkból egy kicsi élet láttán, aki ennyi visszakanyarodás után mégiscsak ide érkezett. Ágim rendet rak, kitakarít, miután kiörvendjük magunkat, én egyfajta kábulatban vagyok, alig tudom elhinni, hogy sikerült, apa szerint koccintani kell erre, hozza is már. Bálint már alszik is az ágyunkban egy napsárga takaróba pólyálva.

Mire Ági elmegy, már hajnal van, fölkelt a nap, ülök az erkélyen, nézem, mennyire szép napra virradtunk, csak ülök, és azon gondolkodom, hogy jaj, nem valóság, ezt most csak álmodtam. Egyértelműen érzem, hogy most álomban vagyok, mindjárt föl fogok ébredni, és látni fogom a nagy pocakomat. De jó álom, ne kelljen belőle ébredni!

Apácska is fölébred, nem talál az ágyunkban – de annak nagyon örül, akit ott talál –, kijön utánam, mondom neki: „Kérlek, mondj nekem valami olyan meglepő dolgot, amiről tudhatom, hogy ezt most álmodom, vagy ébren vagyok. Nem tudom, hogy álmomban szültem-e, vagy tényleg igaz.” Apa álmosan mosolyog: „Mit mondjak, tényleg megszületett.” Majd lefekszünk aludni a kis nudli mellé, hallom a szuszogását, és aztán lassan hazaérkezem önmagamba. Nem álom volt, csak olyan, mint egy legboldogabb álom.

D. A. A.

Sára >
Angyalok >
Aisa >

Véletlenül kiválasztott mesék.