igaz történetek szülésről, születésről

581. nap: Nyissz, az jár (Matyi)

Megjelent: 2012. máj. 8.

Évek múltak. Nagyon szerettünk volna még gyermeket. Böngésztem a netet otthonszülés végett, de valahogy úgy gondoltam akkor, a szerencsés, bátor családok kiváltsága, a béna nyulak meg mentsék az irhájukat, ahogy tudják. Barlangban szeretnék szülni, egyedül, bárcsak egyedül, ahol nem bánt senki… Béna nyúl…

Na de, kalandra fel! Orvost úgy választani, hogy elhiggyem neki, hogy őszintén gondolja, hogy a császár után enged megszülni. Továbbá legyen fő-fő doki, hogy majd szülés közben ne toppanhasson be valami idegen, s ne okoskodhasson bele a mi – azaz a doki és az én – szülésembe. Továbbá legalább hallgassa meg, mit szeretnék, és tegyen úgy, mintha érdekelné. Továbbá értse meg, hogy nem viccelek, ha valaki elveszi a gyereket tőlem vagy az apjától, megölöm. Mivel ez utóbbi baj lenne mindenkinek, legyen közös ügyünk, hogy a gyermek velem maradjon.

Ja, és volt egy nagyon szimpatikus szülésznő, aki, mit ad Isten, pont a kiszemelt, majd választott orvossal jár párban. Hívjuk Erzsikének. Ő értett engem, tudta, ki vagyok, tudtam benne bízni olyan szinten, hogy éreztem, nem lesz baj, ha ő a közelembe jön majd akkor, ha itt az idő. Tudtam azt is, hogy a drága doktor úr sem akar majd Erzsikével nyüzsögni, majd csak a végén jön be, s gyereket megígérte, hogy nem rabol.

A minap megtaláltam a „szüléstervet”, amit minden egyes orvosi vizitkor lobogtattam, és minden egyes alkalommal lelkükre kötöttem, hogy a gyermeket nem vehetik el. Ekkor rendre sírva fakadtam, és tetszett, ahogy nem bántanak érte, amolyan nagyapai, nagyanyai mosollyal hagyják, kedvesen nyújtva a papírzsepit.

Az írás címe „Így szeretnénk…”. Ez állt benne:

„Nagyfiunkat 2003-ban ügyeleti időben indították, burkot repesztettek, kézzel tágítottak, nem engedtek letérdelni, tömegek jöttek-mentek a szülőszobán, minden vizsgálat szigorúan háton fekve. A csodának, hogy még így sem állt le a szülés, senki nem örvendett, az egész császármetszésbe fulladt… A picit azonnal elvitték, sokáig-sokáig voltunk külön… rémálom az egész.

Kicsi fiunk születésénél szeretnénk, ha a (fönti) beavatkozások elkerülnének. Szeretnénk csöndben, félhomályban, békében vajúdni, olyan testhelyzetben, amit én választok, olyan ütemben, ahogy a kicsi jönni szeretne. (Amennyiben ez lehetséges, a méhlepény születését sem sürgetve.)

A kicsit születése után azonnal szeretném megölelni, még pulzáló köldökzsinórral magamhoz venni. Ha lehetséges, szeretném, ha a kicsi elkerülné a nyákleszívást, a köldökzsinór idő előtti elvágását, fürdetést. Az első két órában is szeretném, ha velem, velünk, szülőkkel lehetne. Ha bármilyen okból én nem ölelhetem a kicsit az első percekben, szeretnénk, ha édesapja fedetlen mellkasán ismerkedhetne a világgal az első pár órában, saját törülközőjében. Ebben az esetben is szeretném a kicsit magamhoz olyan közel tudni, amilyen közel csak lehet.”

És így is lett. Reggeli szopizáskor első erősebb méhösszehúzódás, búcsú a kis/nagyfiamtól, irány a kórház. A nekünk szánt szülőszoba ablaka pont a főútra nyílott, minden egyes elhaladó villamos láttán összeszorult a szívem, hogy Ábel (ekkor hároméves) ki van zárva az egészből, semmi köze nincs hozzá, nemkívánatos személy. (Imádta a villamosokat.) Mi is csak vendégek vagyunk, remélhetjük csak, hogy jól bánnak majd velünk.

Egy kis vitatkozás után – miszerint nem szeretnék burokrepesztést – hál’ Istennek a víz magától megeredt. Következett a szülőszoba belakása. Itt rájöttünk, hogy elbénáztuk, buborékos vizet hoztunk sima helyett, és mentolos a szőlőcukrunk, amit utálok. Mindegy. Egyre jobban tetszek magamnak, igaziból szülök, félig guggolva/térdelve, üvöltve, énbelőlem itt már gyereket ki nem vágnak, megy/jön ez magától is, maga vagyok a tökély!

Minden percét élvezem, tetszenek a hangok, amiket eddig nem ismertem, de belőlem szólnak, lubickolok a mozdulataimban, a fájdalomban, mondom a férjemnek, ne ijedjen meg, kívülről lehet, szenvedősnek tűnik a figura, mert üvöltök és fáj, de higgye el, eszméletlen jó érzés. Nem tudom, elhitte-e, ügyesen asszisztált. Ha vizet üvöltöttem, adott, ha eltoltam, visszavonult. Nem tudtam vele lenni, de jó volt, hogy ott volt. Ismerős az ismeretlenben.

Erzsike is ritkán járt felénk, ennek is örültem. A hangok változásánál jött be néha, majd egyszer bent is maradt, mondván, jön a vége. Nocsak. Hamar eltelt az a pár óra, gondoltam, és sajnáltam, hiszen ez az én hanyatlásomat is jelenti, a doktor úr színre lép.

Feküdjek le, így csináljam, úgy nyomjam, mi lesz a neve, csacsog, viccelődik, jó fej, bírom, csak kár, hogy ez most elvileg nem az ő ideje, hanem az enyém. Nem bántom, örömünnep ez, itt én szülök, ezt én tudom, élvezem, baba ki fog bújni, mese nincs, műtő már nem lehet, a többiek meg azt csinálnak, amit akarnak. Menjen hát a protokoll, fekszem a hátamra, igenis, baba kicsit megakadt (bakker, hátra fektettél, miért vagy hát meglepődve?), ksssz, nyissz a gátam, fene rossz hangja volt, és hiába mondta Erzsike, hogy anyuka nem kérte, a nyissz, az jár… Undorodom a gátmetszéstől.

Itt a fiú. Gyönyörű. Tudok szülni. Ábelt is meg tudtam volna szülni. Otthon búslakodik. Itt meg egy pici Matyi. Istenem, de illatos. Oké, Apának odaadom.

Betapintás, öltögetés, hagyják már abba, vége, köszönjük…

Megcsináltuk. Szülni jó. Menjünk már haza…

Sz. V.

Ábel > 
Jankó > 

Véletlenül kiválasztott mesék.