igaz történetek szülésről, születésről

39. mese: Három a magyar igazság

39. mese: Három a magyar igazság

És egy a ráadás.

Három egészséges gyerek után a 40 felé közeledve úgy gondoltam: megkaptuk a Teremtőtől, amit csak lehetett. Annak ellenére, hogy mindkettőnkben (hármunkban, mert a nagylány is vágyott még egy kistesóra) megvolt a vágy még egy kisemberre, nem mertem teljes szívvel akarni. Ha megkapjuk, ajándék lesz. Ha nem kapunk már senkit, akkor is elégedettek és boldogok lehetünk.

Végre nagy sokára tesztért kellett menni a patikába. Pozitív lett. Az öröm mellett volt egy kis tartózkodás is: vajon lesz akkora szerencsénk, hogy most is minden jól megy? Fogom bírni úgy, mint a többit? Mint a harmadikat, akivel végig remek volt a közérzetem?

Hát nem. A hetedik-nyolcadik héten vérzéskéim voltak. Geréb Ágit ismeretlenül zaklattam, tud-e mondani valamit. Köszönet neki ezúton is! Nem akartam orvoshoz menni, hogy egy megalázó vizsgálat után érzéketlenül az orrom alá dörgölje egy tökismeretlen akárki, hogy a babám netán halott… Végül a jól bevált bábám vett vért tőlem, amiből egy hét múlva, karácsonykor derült ki, hogy egyelőre minden rendben van. Huh!

De karácsony után elkezdődött a rosszullétes időszak, mellé egy masszív megfázás, mellé egy nagyon erős mértékű gyengeség és fáradtság. Ez utóbbi meg is maradt a terhesség végéig. Igen, ez a várandósság terhes volt mindvégig.

Az utolsó hetekben uszodába kezdtem járni egy barátnővel, ettől mindig mintha újjászülettem volna. Egyébként kínkeserves volt a lét, gyenge voltam, nem tudtam ellátni se a gyerekeimet, se a háztartásomat. Borzasztó volt látni, hogy a hetek csak mennek, én pedig még egyetlen pelenkát se mostam újra, hogy a babának legyen. Az utolsó négy hétre lett segítségem. Nagyon sokat segítettek.

Amint betöltöttem a 37. hetet és elkezdődött a bábák készenléti ügyelete, minden nap, minden este és reggel vártam, hogy megszülessen végre. Ez oda vezetett, hogy egy idő után zokogva ébredtem, hogy hát már megint nem történt semmi az éjjel. Nagyon nehéz volt már a pocakot cipelni.

Aztán eljött végre az utolsó tanítási nap, a gyerek bizonyítvánnyal és gyomor-bél vírussal jött haza, a délutánt lavór mellett, kamillateával töltötte (meg orvosnál, ahol nekem volt még egy jelenésem, és ahol nem kerültük el a hányást a váróban). Próbáltam vigyázni szegényre, de úgy, hogy közben azért ha lehet, ne fertőzzem meg magamat. Mintha meg lehetne úszni az ilyesmit…

Na, mire a lefekvés jött, ő jobban lett, nekem meg erősebbek lettek a szokásos esti fájáskák. Leültünk a párommal még tévét nézni, közben figyelgettem az órát, aztán éjféltől már nem néztem semmit, csak az órát. Elég méltóságos távolságban voltak egymástól a fájások, az erejük se volt még olyan eget rengető.

Éjféltől kezdtem kicsit kapaszkodni, kértem labdát, azon billegtem. Fél kettőig tartott, még mindig igen ritkásan. Akkor úgy döntöttem, lefekszem aludni. Kettőig sikerült, a következő hullámig. A párom innentől viszonylag rendszeres időközökben megkért rá, hogy időben szóljak ám a bábának. No, de mikor van az az „időben”? A bábának háromnegyed óra az út, ha az ágyból szedem ki, akkor legalább egy óra.

Három óra után hívtuk fel, hebegtem, hogy nem is vagyok biztos… De azt mondta, hogy indul. Jól tette, mert ezután erősebbek lettek a fájások, mire ideért, már a párnába fúrtam a fejem. Megvizsgált, 7 centi. Ennek örültem, mert a nagyján ezek szerint viszonylag könnyen túl voltunk. Hat körül akár már meg is lehet a baba.

Meg ahogy Móricka elképzeli. Lassan odaértünk a kitolási szakaszba, de ott valahogy elakadtunk. Hiába voltak a tolófájások, gyereket nem hoztak magukkal. Egy idő után megkért a bába, hogy váltsak helyzetet. Innentől kezdve ezt elég sűrűn csináltam. Egy idő után kimerültem, nem volt több energiám. Mondtam nekik (a bábának és a páromnak), de bátorítottak, hogy már biztos nincs sok hátra és egyébként is remekül csinálom. Hát mit tehettem mást, hittem nekik és folytattam. De a következő fájás után már végképp nem volt erőm már, de megint csak biztattak, hogy már nincs sok hátra. És ez így ment sok-sok fájáson át, és én minden egyes alkalommal hittem nekik.

Egyszer csak szökőárszerűen elárasztott a víz: burokrepedés. Reméltem, hogy innentől már tényleg gyorsan megy. A nagyfiam születésekor is a burokrepedés gyorsította a végét. De most nem. A bábám újabb vizsgálatot javasolt. A baba feje nem jó irányban állt be a helyére. Folytatni kellett a helyzetváltoztatós macerát, pedig már a lábaim se működtek úgy, ahogy kellett volna, mindig ketten emelgettek. A párom támasztott, a bába minden erejét bevetette: összenyomta a két medencelapátot, kendővel szorította a hasamat, ami nagyon fájt, mindig új helyzetet javasolt.

Végül az ágyon kötöttem ki, egyik oldal, másik oldal volt a terv. Erőm már semennyi nem volt, a másik oldalra forduláshoz nem bírtam magam összeszedni, viszont jött a következő fájás, és vele együtt a gyerek is bevette végre a kanyart, és elindult a szülőcsatornában. Minden porcikáját éreztem. A párom támasztott hátulról, a bába emelte a lábam, mert én nem tudtam megmozdítani se, viszont jó lett volna egy perc szünetet tartani, egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy most hirtelen végre érkezik a baba, és főleg, hogy ilyen gyorsan.

Végül, amint sikerült elindulnia, egyetlen fájással meg is csinálta, bár ez nekem elég fájdalmas volt, aminek kellőképp hangot is adtam. Olyan érzésem volt, hogy ez a gyerek soha nem akar véget érni, mintha egy kígyó lenne, amit egy százlábúval kereszteztek, hosszú és számtalan keze-lába van. De amint magamhoz tértem és megpillantottam a lábamra fektetve, kiderült, hogy mégiscsak egy gyerek, nem valami keresztezett kígyó. Méghozzá milyen szép gyerek! Kisfiú! Az idő: 8.05. Lassan a légzésem is megnyugodott.

A méhlepényre jó háromnegyed órát vártunk, addig nem is vágtuk át a köldökzsinórt. A bába szépen egymás mellé tette a babát és a lepényt, hogy szemléltesse az időközben felébredt gyerekeknek, hogy mi hova tartozik. Aztán rendbe tett minket, fényképezkedtünk, kapott egy kis reggelit, aztán amint jött, úgy el is ment, itt hagyta az újdonsült hattagú családot.

A kutya egy hétig meg volt zavarodva. A gyerekeken a következő éjjel végigment a vírusos hányás, a páromon is, szegény egész éjjel a gyerekeket és saját magát istápolta. A következő éjjel én voltam a soros, de szerencsére csak gyengén jött ki rajtam. Aztán az időközben segítségünkre érkezett húgom esett át rajta, és az ötödik éjszakától nagyjából sikerült is aludnunk.

A hetedik éjszakán tejpangásom lett, az is tart már vagy egy hete. Remélem, lassan magunkra találunk és megszűnnek a nehézségek. Jó volna talpra állnom, mielőtt a segítségeim itt hagynának és a szürke hétköznapok beindulnak újra.

Ennek már tíz hónapja. A kisember már járogat egyedül és van egy foga. Nagyon szeretjük.

K. S.

Júlia születése (A kezdő) > > >
Martin születése (Az újrakezdő) > > >
Miriam születése (Ahogy kezdeni kellett volna) > > >
Julia születése (apamese) > > >
Martin születése (apamese) > > >
Miriam születése (apamese) > > >
Miriam (testvérmese) > > >
Dúla voltam > > >
Barátokkal beszélgetve > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.