igaz történetek szülésről, születésről

23. mese: Könnyű is és nehéz is (Márk születésének története)

23. mese: Könnyű is és nehéz is (Márk születésének története)

Márk az első babánk. Nem sokat gondolkoztunk azon, hogy szeretnénk gyermeket. Egy athéni hétvége kapcsán döntöttük el, hogy a 30. születésnapom egy megfelelő időpont lehet a teherbeesésre. Nagy valószínűséggel az időpont be is vált, mivel a terhességi teszt hamarosan ki is mutatta a terhességet.

Már egy évvel ezelőtt éreztem, hogy fiam lesz, valahogy ez olyan természetes volt a számomra. A nőgyógyászhoz kissé megkésve mentem el, mert előtte még éppen tanulmányaimat folytattam és vizsgázgattam. Már az első vizsgálatnál be is igazolódott, hogy valóban fiút várok.

A várandósságom alatt meglepően sok energiám volt, és szinte semmi zavaró tünetem nem volt. Egészen a 32. hétig dolgoztam, onnantól éreztem, hogy már valóban „cipelek némi terhet”, nehezebbnek éreztem a mozgást.

Sajnos a 20. héten egy hétre be kellett feküdni a kórházba egy vesemedence-gyulladással. Nem izgultam, mert nem gondoltam, hogy ez árthat a babának, nem is akartam ilyen gondolatokkal foglalkozni, inkább a mielőbbi felépülésre koncentráltam.

Nyári baba révén a terhesség vége felé már elég meleg volt az idő, és számos hidegfront váltakozott a felmelegedéssel. Ezeket meg is éreztem esténként némi fájások formájában. A 38. hétnél már egyre kényelmetlenebbnek éreztem a nagy pocakot, és szerettem volna, ha már nem kell sokat várni. Valahogy a várakozás nehezemre esett volna, mert nagyon kíváncsi voltam már. Azóta persze a várakozás fogalma teljesen átértékelődött, hiszen a „kevés az idő” kifejezés hallatán már csak mosolygok… egy baba mellett sosincs sok ideje az embernek.

Egyik reggel a kórházba tartottam mit sem sejtve, hiszen NST-vizsgálatra hívtak, ahol a nőgyógyászom meg is vizsgált. Ott higgadtan és halkan közölte is, hogy ne menjek haza, mert „félig nyitva” vagyok. Ez még számomra nem jelentett akkor semmit, mivel semmit nem éreztem.

Némiképp halvérű vagyok, ezért egész délelőtt feküdtem a vajúdóban teljes nyugalomban. Nem tudtam még, hogy fog ez az egész elkezdődni… addig telefonálgattam a családtagoknak és vártam. Teljesen egyedül voltam a kórteremben, rajtam kívül nem láttam vagy hallottam mást. Egy nőt láttam, hogy tolnak valahová, amitől kissé „beparáztam”, mert a műtét gondolatától is úgy éreztem, hogy elájulok, de gyorsan összeszedtem magam.

Végül burokrepesztést hajtottak végre rajtam, és ezután ömlött a magzatvíz. Ez némiképp idegennek hatott a számomra, maga a beavatkozás is. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

Úgy emlékszem, hogy javarészt egyedül voltam, néha bejött az ügyeletes szülésznő. Az, hogy nem volt mellettem más, eleinte félelemmel töltött el, viszont még így sem mertem kiabálni, mert eléggé fegyelmezett vagyok ilyen téren – pedig valószínűleg nem zavart volna senkit sem.

Sokáig úgy éreztem, hogy bírom ezeket a fájásokat. A végén éreztem azt, amiről már olvastam, hogy kezdem feladni, hogy ez a fájdalom már túl sok a számomra. Akkor még nem tudtam, hogy ez meddig fog tartani. Kéjgázt nem sokat használtam, mert féltem, hogy nem leszek „észnél”, ha figyelni kell az orvosra. Ezért mondhatom, hogy teljesen tudatomnál voltam. Többször is mondtam az orvosnak, hogy „nem bírom már”, de még ezt is viszonylag higgadtan. Ő csak annyit mondott rá, hogy „de igen”.

Aztán szóltak, hogy most már nyomhatok, ekkor már semmi fájdalmat nem éreztem, viszont éreztem, hogy ez a nyomás nem volt valami jó… utána még két jó nyomást próbáltam, és láttam, ahogy a baba megcsavarodva előbújik elég gyorsan. Amikor függőleges helyzetbe emelték Márkot, nagyon meglepődtem: teljesen fehér volt a bőre, a haja, és egyszerűen gyönyörű volt! Nem ilyen látványra számítottam!

Amikor kitoltak a családi szobába, akkor a családtagok is meglepődtek azon, hogy nyitva van a baba szeme (a fenti fotó ebben a pillanatban készült). Három és fél óra alatt sikerült megszülni őt, 3000 g-mal és 50 cm-rel. A szemei be voltak vérezve és a fején nagyobb méretű folt volt – ebből arra következtetek, hogy a babának többet kellett harcolnia ahhoz, hogy a világra jöhessen. Ettől függetlenül ez egy teljesen normál szülés volt.

Azóta ezen a történeten mosolyogtak már szülésznők, amikor azt mondtam, hogy szerintem nagy volt a baba feje. Én mindenesetre annak ítéltem meg, és valóban a nagyobb számú pólók is nehezen mennek rá és mindig is nagyobb méretű sapkát kellett viselnie Márknak a későbbiekben. Nem is beszélve arról, hogy férfi ágon vannak nagy sapkaméretet hordó családtagok. Ez némiképp átértékelte később a szubjektív érzéseimet a szülésemmel kapcsolatban, ugyanis volt bennem némi elégedetlenség, hogy talán „ügyesebb” is lehettem volna.

A többi anyukával ellentétben én a szülés után kezdtem el olvasni könyveket a szülésről, dúlák véleményéről, szülési traumákról stb., mert nehezen tudtam magamban helyre tenni azt, hogyan lehet egy gyors szülés mégis nehéz. Röviden két következtetésre jutottam: az egyik az, hogy minden érzés jogos, ami a szülés alatt elönt bennünket. A másik pedig, hogy normál szülés esetén minden úgy jó, ahogy történik. Lehet, nem volt talán minden tökéletes, de ez így jó.

Ha igaz az, hogy a születésünk története befolyásolja a későbbi személyiségünket, akkor Márk harciassága és erős személyisége lehet ide vezethető vissza, amit egyáltalán nem bánok.

A szülés után nagyon boldog voltam, a fáradtságot egyáltalán nem éreztem, mindennek csak örülni tudtam!

K. M.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.