718. nap: Az első gyerek misztériuma (Emőke)
Era egy darabig az ágyon négykézláb áll, szorítja a kezem. És időnként üvölt. Nem kiabál, üvölt. Úgy istenigazából, mint előtte soha. Mer üvölteni, és emlékszem, ezért ott helyben is hálás voltam neki. Igaz, senki nem volt, aki szóljon, hogy „Anyuka, csendesebben!”, senki nem nyöszörgött a függöny másik oldalán hasonló állapotban, nem jöttek-mentek idegen nővérek. Szabad volt üvölteni.
Tovább
717. nap: Őrizetbe véve/Placés en garde à vue (Eliza apameséje)
Ki vagyok ütve. A sokkhatás. Csüggedt vagyok és kiüresedett. Egy gyermek születése. Öröm… Megfenyegetve. Megtámadva. Megvádolva. Nem sikerül logikus párhuzamot vonnom. Semmit se értek. A helyzet valóságosságát is elveszítem. Ági visszajön, a nyomozó elmegy. Újra csönd lesz a folyosón, az éjszaka nyugalma visszaveszi uralmát, és az ajtó túloldalán pedig Eliza küzd az életéért.
Tovább
716. nap: Rémálom (Eliza)
„Asszonyom, az jó lesz magának, ha idejön a rendőrség, és erőszakkal berángatja?!” Én: „Jó lesz, igen, csak maguk menjenek el innen, azonnal!!” A két órája szült gyermekágyas félmeztelenül áll a nappaliban, és csípőre tett kézzel kiabál három mentőssel (bakancs, láthatósági mellény). Tragikomikus. De használ. Veszik a cókmókjukat, és elindulnak lefele a lépcsőn: „Menjünk innen a pi----ba.”
Tovább
715. nap: Gyógyulásom (Bendi)
Jön a kontrakció, Ági és Juli két oldalról nyomják erősen a csípőcsontomat, meg még a derekamnál is közben, jó erősen, istenem, de jólesik, egy-két kontrakció így, vagy tán több is, mit tudom én, melyiknek hol a vége és a másiknak az eleje, nincs is köztük szünet, de a fej átjött, érzem én is, ez most jó, és az a kínlódós hangom is megszűnik, ez most már „rendes”. Mert ők rájöttek persze: elakadt a csontos medencében, szegény, mint a fába szorult féreg, csak én visítottam úgy helyette, ez az a műfogás, ami ilyenkor átsegíti: ha összenyomják a csípőlapátokat, alul jobban szétnyílik a kijárat.
Tovább
714. nap: Második veszteség – kórházban
Az orvos visszajön fölvenni az adatokat, kérdezget, nem emlékszem, mit, néha föltör belőlem a sírás, annyira rossz, mondogatom is, hogy bocsánat, úgy sajnálom, szégyellem stb., ő meg azt mondja, semmi baj, sírjak csak, semmi gond, ez természetes, ő sajnálja…(!) Nem bírok napirendre térni afölött sem, hogy ilyen is van köztük, az ő nevét is megjegyzem, nem is kell fölírni, máig tudom.
Tovább
713. nap: Első veszteség – otthon
Hívom Ágit, ott a vécén ülve, csak bőgök a telefonba, de érti, miért, megkérdezi: „Odamenjek?” ‒ még ilyenkor is kérdez először, s csak utána állít: „Odamegyek.” Pillanatok alatt ott terem, megölel, és nem vígasztal. Tudja, nem lehet. Most nem.
Tovább
712. nap: Éjféltől kettőig (Máté)
Ilyen gyorsan? És ilyen könnyen? Ez jó volt! Máris újrakezdeném! Ide nekem az oroszlánt! Nem vagyok magamnál: többedszer hallom: most már üljek le! Ja, nekem mondják! Jó. Csak előreadják a babát. Nézem, a lábam közt két kéz előreadja a kisbabám, előttem T. két keze fogja, és az én két kezem is nyúl érte lefelé: hat kézben az én második kisfiam.
Tovább
711. nap: Küzdés önmagammal (Simon)
Aztán takarítás, tiszta ágynemű, rendrakás és lassan mindenki elmegy, maradunk mi hárman. Mit kell most csinálni? „Föl kell nevelni.” – hangzik a válasz.
Tovább