igaz történetek szülésről, születésről

714. nap: Második veszteség – kórházban

Megjelent: 2012. szept. 18.

A következő év januárjában ismét kisbabát vártunk. Amikor a hatodik hét letelt, azt hittem, nyert ügyem van. Örömmel számoltam a heteket, sőt, a napokat, amelyeket várandósan töltöttem, már a hasam is kezdett szépen alakulni. Aztán a 16. hét táján a reggeli ágyazáskor egy tenyérnyi vért találtam a lepedőn, az én felemen. Hívtam Ágit. Jaj, nem jó jel, ha ágynyugalomban vérzik az ember, menjek át, megpróbáljuk a szívhanghallgatóval vagy a CTG-vel megkeresni.

Nem is emlékszem, hogy jutottam el hozzá. De emlékszem, ahogy megyek azon a gangon, megint abba a „rendelőbe”, Ági azon a kis sámlin, én a fotelben, milliméterről milliméterre végigmegy az alhasamon a szívhanghallgatóval. Néha hallani vélünk valamit, de csak mert nagyon akarjuk. Ági nem győzi hangsúlyozni, hogy ez a kis gép tulajdonképpen nem alkalmas az ilyen „fiatal” magzat hallgatására, de azért mindketten tudjuk, hogy ha ott dobogna, azért meg kellene hallania. Átmegyünk a nappaliba a CTG-re. Tesszük annak is a fejét mindenhova, mindhiába. Tulajdonképpen ez sem arra való, hogy az ilyen fiatal várandósságot kimutassa, mondogatja Ági, de azt hiszem, akkor már azért tudjuk, hiába keressük. Aztán Ági telefonálgat: keres egy olyan kedves „kollégát”, aki hajlandó engem minél előbb egy ultrahangra fogadni. Másnap reggel a magánrendelőjébe, még rendelés előtt, fél nyolc körül bemehetek, megnézi.

Az az éjszaka sem maradt meg nagyon emlékeimben, jobb is. Reggel korán ott várakozunk a rendelő előtt. Az orvos és az asszisztens egyszerre esnek be, kicsivel nyolc óra előtt. Fekszem az ágyra, hasamra a zselé, nézegeti hosszasan, tudom, ha minden rendben lenne, már rég levette volna rólam. Kérdezi: látta-e már ezt a terhességet valaki? Mondom, nem. Magamnak tartogattam ‒ ezt csak magamban teszem hozzá. Mert nincs is magzat, csak egy üres petezsák, magzat nem fejlődött benne. Ezt nem is értem, de állítólag van ilyen, akkor csak azt fogom föl, hogy nem is vártam gyereket, csak úgy tettem, mintha. Szomorú, de mintha valamivel könnyebb lenne elviselni, mint azt, megint kisbabát veszítettem volna. Valamiért ezzel nyugtatgatom magam: nem is volt ott gyerek, nem olyan nagy tragédia.

Visszamegyünk Ágihoz, szomorkodunk, elmagyarázza, hogy is van ez, aztán megbeszéljük, mi a teendő: bemegyek a legközelebbi kórházba, viszem ezt az ultrahangleletet, majd bizonyára fölvesznek egy kisműtétre. Elmegyünk tehát a területileg illetékes kórházba, ott kivárom a sorom a nőgyógyászati szakrendelő várójában, az ügyeletes orvosnak mondom, mi a helyzet, vetkőzzek, megnézi. Persze, gondoltam, ez lesz, nyilván, muszáj neki, mondom, egy hasi ultrahang is elég lenne, de ne szóljak bele, hát vetkőzöm, föl a székre, lábak kengyelbe, ultrahang botja be, hogy utálom, istenem, turkál egy ideig, aztán közli: „Egyetértek.” (mármint az általam elmondottakkal). (Még megkérdezi, szültem-e már. Mondom, kettőt. Hihetetlen. Miért? Mert a méhszájam és a gátam is akár a nem szülteké. Persze, mert otthon szültem, mondom, most már úgyis mindegy, minek titkolnám, tudja meg.) Leszállhatok, öltözhetek, bár eddig nem véreztem egy csöppet se, most már igen, és fáj is, szétbarmolta rendesen a méhszájam, gondolom is, remélem, nincs felesége, vagy ha van, neki sosem volt vagy lesz vesztesége, és meg is jegyzem a nevét, amit a mellére tűzött bilétáról olvasok le, de a fejét úgyse felejtem el, név nélkül se felejteném. (Majd egy másik terhességem alatt még összehoz vele a sors.) Aztán az asszisztens ad egy papírt, másnap reggel éhgyomorra jöjjek fölvételre.

Ez a délután is eltelik valahogy, főleg el kell mondani a gyerekeknek, akik már tudták, mert tényleg gömbölyödött már a hasam (őrület!), hogy mégsem lesz kisbabánk. Simon sír, s ez jó, sírok vele én is. Magyarázom, hogy valami olyasmi történt, hogy nem nőtt kisbaba, csak csináltam neki egy házat odabent, de még nem költözött bele a kisbaba, biztos majd máskor fog, nem most akart. Jó, jó, de azért szomorú, ő már úgy örült neki, én is örültem, hogyne, jó lett volna, de mit tehetünk. Sírunk, s ez jólesik.

Reggel a kórházba be. Érthetetlenül undok nők a felvételi irodán. Nyilván, sőt szerintem úgy is vannak ide válogatva az alkalmazottak: nap mint nap hány abortuszost vesznek föl, legyenek megfelelően undokak, mások felett ítélkezők, kulturálatlanok.

Elfoglalom a helyem, egy nyolcágyas kórterem, öt abortusz, egy magzatelhalás (én) és egy szülés utáni küret (már harmadszor, szegény, lassan három hónapos a gyerek, ő még mindig ide jár, állandóan van vele valami, de már csak hálni jár belé a lélek, nahát, pedig nem is otthon szült, hanem ebben a rém biztonságos, jól felszerelt kórházban).

A lányoknak (akik még nem szültek) fölrakják a méhszájtágítót. Mennek ugyebár sorban, én vagyok a negyedik (az utolsó) „ágy” a jobb oldalon. Az az orvos, aki tegnap az én méhszájamat szétbarmolta. De ma már nem emlékszik, mondom, nekem nem kell. Hogyhogy? Mert már szültem. Kétszer is. És nem abortusz. Ja! Akkor én nem is az ő betege vagyok. Ja. Nem tudtam, én azt sem tudom, kié vagyok. Majd a nővérke elmagyarázza. Tényleg, jön később egy egzotikus nevű nővérke: az az orvos, aki majd engem operál, nem végez abortuszokat. Azért ez jólesik, hogy van köztük ilyen is. Emiatt én leszek majd az utolsó, előbb lemennek mind előttem.

Közben vajúdnak ezek a lányok mellettem, ki egyedül, ki a párjával, ki a barátnőjével. Próbálok olvasni (a Bibliát vittem magammal), de persze, nem látok, hallok mást, csak ezt a vajúdást: rettenetesen sajnálom őket… Az én kisbabám nem él, de nekik az élőtől kell megválniuk!

Jön is nemsoká az „én orvosom”. Elvisz előbb megvizsgálni, hogy biztos, ami biztos. Nézi a képernyőt ő is, két nap alatt már a harmadik. Kérdi, ki mondta, hogy üres petezsák. Mert ő látja a kisbabát. Hány hetes terhesség? Mondom, 16 körül lenne, 17 már talán. Annyi nincs, méretei szerint jóval kisebb, de nyilván azért, mert régebben elhalt már. Nyelek nagyokat: itt nem szeretnék bőgni éppen. Odahív egy kollégát a háttérből (többen vannak a vizsgálóban, több ultrahanggép is van, függönnyel elválasztva), ugye, jól látja, hogy nincs életjel? A másik vet egy pillantást az én hasam belsejére: „Jól, persze, ott van, de nem él, gyerünk B., mehet!” – intézi el és egyben sürgeti a másik, teljesen érzéketlenül. Az „én orvosom” összenéz velem a kolléga válla fölött, szemében bocsánatkérés és a másik viselkedése miatti szégyenkezés! Mérhetetlenül jólesik: van köztük egy ilyen is! Nehéz lehet neki, és vajon meddig bírja majd? (Egy következő terhesség során vele is összehoz majd a sors, megtudom, meddig bírta.)

Na, én eddig még valahogy csak tengődtem, de most tényleg föltartóztathatatlanul sírok, az orvos átkísér egy nyugodtabb helyre, valami irodaféleség, nincs ott senki, beenged minket oda T-vel, kicsit magunkra is hagy, mondja, majd visszajön, föl kell vennie néhány adatot a műtét előtt. Ezek a legrosszabb percek, nem is tudom, mi történik, sírunk mindketten, mert muszáj, pedig úgy szeretném abbahagyni, hogy ne itt, ne most, majd otthon, ha túl leszek rajta, és különben is, mire jó ez…

Kérdezgetjük egymást, miért? Miért megint velünk történik? Miért így? Miért nem vagyok már képes egy kisbabát kihordani, amikor az első kettő olyan egyszerűen ment? Úgysincsenek válaszok. Legalábbis nem most, nem itt. Most mindenképp ez van, mindjárt visznek a műtőbe, át kell esnem ezen, még emiatt is izgulok, aggódom, tudom, hogy rutin, én mégsem szoktam kórházban lenni, műtétre várni, és amúgy is. Annyira érthetetlen az egész helyzet: kórház, orvosok, nővérek, szobatársak, műtét és ÉN és a KISBABÁM.

Az orvos visszajön fölvenni az adatokat, kérdezget, nem emlékszem, mit, néha föltör belőlem a sírás, annyira rossz, mondogatom is, hogy bocsánat, úgy sajnálom, szégyellem stb., ő meg azt mondja, semmi baj, sírjak csak, semmi gond, ez természetes, ő sajnálja…(!) Nem bírok napirendre térni afölött sem, hogy ilyen is van köztük, az ő nevét is megjegyzem, nem is kell fölírni, máig tudom.

Aztán visszamehetek a kórterembe, meg kell várnunk, amíg sorra kerülünk. Eltelik a délelőtt, sőt már a dél is, az a baj, hogy T-nek mennie kell, valakit el kell hozni a reptérről, sajnos senki más nem tudta átvállalni a feladatot, elmegy közben, tudom, nehéz szívvel, de mondom neki, ne aggódjon, menjen csak, tudom, nem tehet mást. Sorra mennek a lányok mellőlem, aztán tolják őket vissza, próbálom nem elképzelni, mi történt a kettő közt, próbálom a történetüket kitalálni, és imádkozom is értük, ez lefoglal, és némileg eltereli magamról a figyelmem.

Fél kettő lesz, mire értem jönnek (reggel hétre kellett jönni éhgyomorra, mondjuk, nem is tudtam volna enni egy falatot sem). A műtősfiú begurítja a hordágyat: jöjjek. Leszállok az ágyról, azt mondja, ez a hálóingem? (Kismamafarmer és póló volt rajtam.) Mondom, eddig nem láttam értelmét, hogy levetkőzzek, de most levetem a nadrágom, persze. De abban nem segít, hogy mit vigyek… Fogom a tiszta bugyim és egy betétet… Mit tudom én… Kérdi, az minek. Hát, gondolom, utána rám adnak valamit… Röhög. Nem tudom, mit csináljak. Hagyjam itt, vigyem magammal? Kínlódom, de nem segít ám, a többiek bámulnak. Kínomban a markomba gyűröm legalább a bugyit, de mondom, megyek a lábamon, nem kell tolnia. Ezen is röhög, de azért elirányít, bekísér a műtőbe.

Ott megint kínlódom, hova tegyem a bugyim, a betétet, a tisztát, meg amit most leveszek? Itt mindenki zöldben, arctalanul, hiszen rajtuk a szájvédő meg a sapka, néz rám néhány szempár, valamelyikből próbálok erőt meríteni, hiába. Feküdjek föl. Lábak ide. Csak fél szemmel nézem meg a vödröt alatta.

Bal kezemet elkapja az anesztes. Én ösztönösen visszakapom. „Mi az?” Mondom, a bal vállam kiugrál, ha kicsit jobban föl- és oldalra húzza, kiugrik a vállam. „Jaj ‒ azt mondja ‒ nem hiányzik még egy ortopéd is ide.” Gondolom magamban, nekem se. Valamivel rögzíti a bal karomat a mellkasomra, és átmegy a jobb oldalamra. „Ez jó?” Mondom, igen, ez jó. Még meglátom az „én orvosomat” a lábam közt, őt is csak a szeméről ismerem föl, kiráz a hideg, elképzelem, mit fog csinálni mindjárt, és elájulok.

Vagyis elalszom, persze, és a következő élményem, hogy valaki kiabál. Még mondom is magamban, hogy mi ez a zaj? Mi ez az éktelen kiabálás? Ki ez? Miért kiabál? Mit kiabál? Aztán ahogy tisztul a kép, hallom, valami olyasmit, hogy „A kisbabám! Szegény kisbabám!!” ‒ és hallok egy másik hangot, aki csitítgatja, hogy „Jól van, szegény, szegény, mindjárt jobb lesz, semmi baj!” ‒ akkor fölismerem, ez Ági!! Érzem, hogy fogja a kezem, simogatja a csapzott homlokom, a hajam, és a fülembe suttog halkan, csöndesen. Mert aki kiabál, az ÉN VAGYOK, MAGAM!

Annyira kínos, szeretném abbahagyni, de nem megy, nem tudom kontrollálni, de mérhetetlenül jólesik, hogy itt van Ági, megint ő, megint velem, istenem, honnan tudta, mikor? Honnan tudja mindig, mikor van rá a legnagyobb szükség? Honnan tudta, hogy T. épp nem lesz itt, amikor ébredek, és honnan tudta, hogy így fogok ébredni?? Hogy tudta kiszámolni azt az öt percet, épp azt az öt percet, amikor engem a műtőből kitolnak, de T. még nem ér vissza, és honnan tudta, hogy az az öt perc ilyen életbevágóan fontos? És egyáltalán, hogy engedték be, őt, ebbe a kórházba, hogy jöhetett be hozzám? De még ezt az akadályt is leküzdötte (utólag megtudom, az aranyos, egzotikus nevű nővérke tehet róla). Most meg már azon bőgök, hogy Ági itt van, hogy megint a legtöbbet teszi értem, amit lehet, hogy tudnám ezt valaha is meghálálni, bőgök a meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől is, hogy itt vagyok mégis, túléltem, és hálás vagyok neki, hogy itt van velem. Mire teljesen kitisztul a fejem és elcsitul a vihar, leküzdöm a sírást is, befut T., Ági ad egy puszit, és hazamegy, azt mondja, telefonáljunk, amikor mehetek haza, hazavisz minket (mert nekünk nincs autónk, most ne menjük villamossal).

T. nagyon sajnálja, hogy lekéste, mondom, nem baj, és tényleg nem, jó volt nagyon, hogy így alakult, semmiért nem adnám. Tényleg. Kezdem újra érezni mindenem, kicsit fáj a hasam is, fura érzés, azzal most nem is akarok foglalkozni, erre majd otthon gondolok, de fekszem valami lében, úgy érzem, minden nedves. Benézünk a takaró alá, ja, hát ezért röhögtek a bugyin meg a betéten: a zöld rongy, ami valami pendelyként van körém tekerve, átvérezve, alattam is áll egy tócsa, fekszem a véremben, összenézünk T-vel: hát így is végződhet egy babavárás…

Néhány óra múlva megkapom a zárójelentést, mehetünk, Ági már lent vár a bejárat előtt. Hazavisz minket. Alig várom, hogy lássam a gyerekeimet: hogy jöttek haza az óvodából, iskolából, hogy telt a délutánjuk, hiszen már hét óra múlt! Jó velük. Megint itt a szép tavasz, megint jön Simon születésnapja, már a tavalyit is olyan szomorúan ünnepeltem, most megint, mikor lesz a május megint ünnep?

Akkoriban, úgy emlékszem, biztosra vettem, hogy sosem lesz már kisbabám. Miközben semmire sem vágytam jobban, mint egy kisbabára.

Sz. J.

Simon >>>
Máté >>>
Első veszteség otthon >>>
Bendi >>>
Eliza >>>
Eliza apamese >>>

 

Véletlenül kiválasztott mesék.