Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 717. nap: Őrizetbe véve/Placés en garde à vue (Eliza apameséje)

717. nap: Őrizetbe véve/Placés en garde à vue (Eliza apameséje)

Megjelent: 2012. szept. 21.

Nos quatre enfants sont nés à domicile. Cela a toujours été un choix délibéré de J. Pour ma part, il y a aujourd’hui 12 ans, j’estimais que je n’avais pas grand-chose à dire, que c’était à J. de décider puisque c’était elle qui accouchait. Aujourd’hui, avec les années, je ne regrette nullement ce choix et force m’est d’avouer que j’aurais un peu peur si cela se passait autrement…

Mind a négy gyermekünk otthon született. J. jól megfontolt döntése volt, én magam ‒ 12 évvel ezelőtt, az első gyerekünknél ‒ úgy gondoltam, nem sok beleszólásom van, mert J. szül, ezért ő dönt. Ma pedig ‒ ennyi év után ‒ egyáltalán nem bánom, hogy így történt, sőt, be kell vallanom, ijesztő a gondolat, hogy ha másképp lett volna…

Élisa est née un lundi soir, en mai, alors que nous ne l’attendions que début juin. Je dois avouer que j’ai légèrement été pris de cours: plongé dans mes impôts ‒ hongrois, de surcroît ‒ avec un ami, je ne m’attendais certes pas à la soirée, à la nuit étrange qui fut la mienne. Les contractions sont venues très vite, puis le travail, non, l’accouchement, déjà. Coups de téléphone, baignoire rouge avec tout ce qu’il faut dedans, des mots hongrois: lepedő, vatta, dekubitusz, je ne sais plus, préparée depuis plusieurs jours, semaines par J., casserole d’eau chaude (à quoi bon?), ma mère, les enfants, déménagement dans la chambre du bas, remonter dans la chambre du haut, chauffage portatif, oreillers, huile, j’oublie quelque chose, non, attendre, accompagner, masser, encourager, puis très vite, très vite, Élisa, sa tête, ses épaules, son corps entier, ses jambes, ses pieds, puis stop, impossible d’aller plus loin, cordon trop petit, des pas dans l’escalier, Ági, la sage-femme. Élisa va bien, Élisa respire, Élisa est rose. Le cordon, trop petit, incroyablement court, 20 cm peut-être. Le couper, J. veut voir, veut prendre, veut toucher, allaiter, embrasser, murmurer. Coupé.

Eliza egy májusi hétfő este született, pedig csak június elejére vártuk. Engem elég váratlanul ért, valljuk be: épp elmerülve az adóbevallásban – ráadásul a magyar adózásban – egy barátommal, semmiképp sem számítottam egy olyan különös estére-éjszakára, amilyen az az éjszaka lett. A kontrakciók hirtelen jelentkeztek, majd a vajúdás, nem, nem is, máris a kitolás, szülés. Telefonhívások, szüléshez szükséges kellékek, mind együtt a piros kiskádban, magyar szavak: papírvatta, lepedő, dekubitusz… Nem is tudom, mi minden, amiket J. már egy ideje összekészített, egy fazék víz a gázra (de minek is?), az anyám, a gyerekek, leköltöztetni őket az emeletről a földszintre, vissza az emeletre, hősugárzó, párna, masszázsolaj, valamit elmulasztottam? Nem, csak várakozni, elkísérni, masszírozni, biztatni, majd gyorsan, nagyon gyorsan Eliza, a feje, a vállai, az egész teste, a lába, lábfeje, majd megállj, lehetetlen tovább, túl rövid köldökzsinór, léptek zaja, Ági, a bába. Eliza jól van. Eliza lélegzik. Rózsaszín. A köldökzsinór hihetetlenül rövid, tán csak 20 centi. Elvágni! J. látni akarja, magához venni, érinteni, szoptatni, megölelni. Elvágva.

Le cordon coupé, Élisa est tombée en catalepsie. Tout a été très vite et je ne revois cela que dans un brouillard qui m’empêche de dire ce qui s’est réellement passé alors. Des cris, des larmes, une bouteille d’oxygène, un numéro de téléphone, descendre empêcher les enfants de monter, expliquer rapidement, deux mots, restez dans la chambre… Élisa reprend des couleurs, réagit à l’oxygène qui lui est insufflé au niveau des narines. J. essaie d’allaiter, mais petit à petit, insensiblement, Élisa retombe, manque d’énergie, de l’oxygène, encore de l’oxygène, respirer à tout prix, vivre, vivre coûte que coûte, second coup de téléphone… toujours rien, personne… Élisa va mieux, reprend quelque couleur, mais ne tète toujours pas. Se souvenir comment doit se comporter un nouveau-né, trois garçons, je connais, mais c’est une fille, je sais pas. A du mal à respirer. Dans mes bras. Sonnette. Des pas dans l’escalier.

Quatre ambulanciers, deux hommes, deux femmes. Élisa allongée, deux femmes penchées sur elle, des tuyaux, un masque. Les papiers ? Carte de Sécurité sociale, livret de la future maman. Questions. On vient d’endormir Élisa. Hein? Oui, une serviette pour J. allongée, assise, le placenta pas encore sorti, attendre. J’ai la tête qui bourdonne, c’est sûrement ça être sous le choc, se regarder impuissant, ne pas comprendre, tout a été trop vite.

J. disparue. Non, elle a juste accouché du placenta, avec la sage-femme, à côté, dans la salle de bains. Élisa emmenée. Trois autres ambulanciers. Pourquoi sont-ils là? J., ils veulent J. L’emmener. A l’hôpital. Ne veulent pas regarder le placenta. Veulent juste J. Des paroles dures, tranchantes. J. refuse, s’oppose. N’ont pas le droit. Si, disent-ils, une femme qui vient d’accoucher n’est pas maîtresse de sa raison. Peuvent décider à sa place. Non. Si J. ne peut décider pour elle-même, c’est à moi et à moi seul de décider. Pas à eux. Le placenta est entier. Aucune raison de l’emmener à l’hôpital. N’ont pas regardé le placenta, s’en foutent d’ailleurs, veulent J., c’est tout.

Les enfants sont montés, assistent à ces paroles échangées, dures, blessantes, outrageantes. J. a hésité, un quart de seconde, prête à les suivre. Puis non. Sortez de chez moi, personne ne vous a appelés, quittez ma maison. Des menaces, la police, des gros mots, la police viendra, la police se chargera d’emmener J. à l’hôpital.

Les trois ambulanciers rouges partent, quittent la place. Pas le temps d’être choqué, pas le temps de s’apitoyer, vite, rejoindre Élisa aux urgences. J. reste. Je pars. Avec Ági, la sage-femme. Ne pas s’inquiéter, les enfants, tout ira bien, dormez, mamie est là, maman est là. Fermer l’appartement à clef. Ne pas ouvrir, sous aucun prétexte.

Zsinór elvágva, Eliza elájul. Minden nagyon hirtelen történt, olyan, mintha valami ködön át látnám az egészet, emiatt nehéz pontosan leírnom az eseményeket. Jajgatás, könnyek, oxigénpalack, telefonszám, leszaladni a gyerekekhez, megakadályozni, hogy följöjjenek, röviden elmondani, néhány szó: „Maradjatok a szobában…” Eliza rózsaszínű megint, jól reagál az oxigénre, amit a palackból az orra alá kap, J. szoptatni is próbál, de a baba lassacskán megint visszaesik, tónustalan, oxigént, megint oxigént! „Lélegezz, kérlek, bármi áron, és élj, élj, kerül, amibe kerül!” Még egy telefonhívás, de még mindig semmi, senki… Eliza megint jobban van, jó színe van, de szopni erőtlen. Emlékezz, hogy viselkedik egy újszülött, három fiú, azt ismerem, de ez egy lány, hát nem tudom. Nehezen lélegzik. A karomban. Csengőszó. Léptek zaja.

Négy mentős, két férfi, két nő. Eliza hanyatt fekve, a két nő ráhajolva, csövek, ballon. Papírok? Tajkártya, kismamakönyv. Kérdések. Elizát elaltatták. Tessék? Igen. Hozzak egy törölközőt is J-nek, a lepény még nem született meg, várni. Zúg a fejem: bizonyára ez az, amikor az ember sokkot kap, tehetetlennek érzem magam, és nem értek semmit, olyan gyorsan követik egymást az események.

J. eltűnt! Nem. Csak átment a bábával lepényt szülni a fürdőszobába. Elizát meg elvitték. Újabb három mentős. Miért vannak itt? J-t akarják. Elvinni a kórházba. A placentát nem akarják látni. Csak J-t akarják. Támadó, éles szavak. J. ellenáll, nem hajlandó. Ők meg állítják, hogy nem beszámítható, mert éppen szült, nekik joguk van elvinni őt akarata ellenére. Akkor döntsek helyette én, én felelek érte, nem pedig ők. A méhlepény ép. Semmi egyéb ok sincs a kórházba szállításra. Nem nézték meg a méhlepényt, amúgy fütyülnek rá, csak J-t akarják, és kész.

A gyerekek följöttek, hallgatják ezt a sértő, bántó és gyalázó szóváltást. J. egy pillanatra elbizonytalanodott, már majdnem követi őket, aztán nem, mégsem: „Hagyják el a házamat, nem hívtuk önöket, azonnal menjenek innen!” Fenyegetés, káromkodás, majd jön a rendőrség, majd azok beviszik J-t.

A három piros ruhás mentős távozik, elhagyják a terepet. Nincs idő fölháborodni, nincs idő keseregni, gyorsan, Eliza után az intenzívre. J. marad, én megyek Ágival. Nem aggódni, a gyerekek… „Minden rendben lesz, aludjatok, Anyu itt van, a Nagymami is itt van. Bezárni az ajtót és semmi esetre se kinyitni!”

Sommes arrivés, devant l’hôpital. Quelle heure est-il? 11 heures du soir? Minuit? Ne sais pas, ne sais plus. Entrer à tout prix. Le gardien nous laisse finalement entrer, Ági est médecin, il la laisse entrer, je la suis. Un ambulancier, là-bas. Élisa est bien là. Nous arrêtons devant la porte du service de néonatologie. Avons sonné, je crois. Élisa est dedans. Ils s’occupent d’elle. Attendre et s’asseoir, c’est tout ce qu’il nous reste. Ne pouvons plus rien pour elle, pour le moment.

Megérkezünk a kórházhoz. Hány óra is van? Tizenegy? Éjfél? Nem tudom. Valahogy bejutni. Az őr végül beenged minket, Ági orvos, őt beengedi, én pedig követem. Ott az egyik Cernys. Eliza tehát odabent van. Az újszülöttintenzív ajtaja előtt megállunk. Csöngettünk, azt hiszem. Eliza odabent van, foglalkoznak vele, leülni és várni, ez marad nekünk. Mást nem tehetünk most érte.

Après quelques minutes passés dans le couloir, nous apercevons deux civils venir dans notre direction. Étrange, puisqu’en principe l’hôpital est fermé la nuit et interdit aux visites. Ces deux-là viennent pour nous, de toute évidence. Nom, prénom, date de naissance, nom de la mère, nationalité… Ce sont des inspecteurs en civil, peut-être devrais-je dire des flics. Aucune présentation, ou si, unilatérale, obligée, contrainte. Et je débite ce que je sais sur Th., sur J. Ági répond aussi, mais ne peut montrer ses papiers, restés dans la voiture. Le jeu du chat et de la souris a commencé, ou plus exactement il aboutit, serrée la souris, dans le couloir, devant la porte du service intensif. Ces deux-là ne sont pas venus pour moi, mais pour Ági. Trop contents de l’avoir pris presque sur le fait.

Néhány perc múlva látjuk, hogy két civil közelít felénk a folyosó végéről. Furcsa, mert elvileg a gyermekklinika zárva van éjjel, tilos a látogatás. Ezek ketten miattunk jönnek, világos, mint a nap. Vezetéknév, keresztnév, születési adatok, anyja neve, állampolgársága…? Civil ruhás nyomozók, talán inkább mondhatnám, hogy zsaruk. Semmi bemutatkozás. Vagyis mégis. Egyoldalú, kötelező, kényszerű. Felsorolom, amit tudok T-ről, J-ről. Ági is válaszol, de nem tudja megmutatni az iratait, az autóban maradtak. Elkezdődik a macska-egér játék. Vagyis inkább a végéhez közelít, elkapták az egeret, az intenzív osztály ajtaja előtt a folyosón. Ezek ketten nem miattam jöttek, hanem Ági miatt. Irtó boldogok, hogy majdnem tetten érték.

Parce qu’Ági en Hongrie est une criminelle, parce qu’elle s’obstine à accompagner des accouchements à domicile, parce qu’elle fait son métier et le fait bien. Argent, pouvoir, dessous-de-table. En Hongrie, l’accouchement est une chasse gardée, un secteur juteux pour les obstétriciens qui sont assurés d’avoir leur petite enveloppe, l’argent de la reconnaissance, pour avoir mis au monde, pour avoir mutilé, mais vous savez, c’était indispensable, il fallait couper, ouvrir, ectomiser, compresser.

Ági sort du lot, Ági ne mutile pas, Ági n’a pas d’enveloppe, Ági accompagne, s’adapte, suggère, mais ne dirige jamais, ne commande pas. Il y a quelques années, ils lui ont interdit de pratiquer en tant que gynécologue-obstétricien, tant pis, elle a passé un diplôme pour devenir sage-femme, pour être en règle avec le système. Mais le problème, c’est qu’elle reste obstinément indépendante, refuse de se plier. Parce que les femmes ont le droit d’être écoutées, accompagnées, parce que l’accouchement n’est pas une maladie, seulement un cheminement.

Mert Magyarországon Ági bűnöző, mert kitartóan ellenszegül azzal, hogy otthonszüléseket kísér, mert végzi a hivatását, és jól csinálja. Pénz, hatalom, csúszópénz… Magyarországon a szülés zárt vadászterület, jó biznisz a nőgyógyászoknak, akik bizton számíthatnak a kis borítékjukra, a hálapénzre, amiért „megszülesztették”, amiért megcsonkították, de ugye tudja, elkerülhetetlen volt, szükséges volt vágni, megnyitni, metszeni, kinyomni.

Ági kilóg a sorból. Nem csonkít, nem kap (és nem kér) borítékot, Ági kísér, alkalmazkodik, javasol, de nem irányít soha. Nem diktál. Néhány éve eltiltották a szülész-nőgyógyászat gyakorlásától. Ez van. Elvégezte a szülésznői képzést. Hogy megfeleljen a rendnek. Csak az a gond, hogy konokul független marad. Nem törik be. Mert a nőknek joguk van ahhoz, hogy meghallgassák őket, hogy a szülésüket kísérjék, mert a szülés nem betegség, csupán egy állapot.

Les flics ont sonné. On leur ouvre la porte, l’un d’eux est même autorisé à entrer, pour les besoins de l’enquête, sûrement. Notre situation frise l’absurde: Élisa vient juste de naître, je ne sais même pas si elle va vivre, et nous sommes sur le point d’être arrêtés.
Le chef de service arrive. Il a été appelé. L’affaire est trop importante, il fallait le faire venir. Il passe devant nous, nous salue peut-être, il semble gentil, connaître Ági.

Les souvenirs embrument les détails, l’ordonnance des faits. Me restent des images, fortes, des impressions, des mots, encore des mots, dans leur brutalité, leur crudité. Avant l’arrivée du chef de service, le médecin de garde est sorti, peut-être même avant l’arrivée des deux flics. Il est resté planté devant nous, assis. Savez-vous pourquoi votre fille a été apportée? Je ne comprends pas la question, je cherche le sens caché de sa question. Sans doute veut-il entendre dire: oui, monsieur le docteur, parce qu’elle est née à la maison. Je ne comprends pas. Dans ma gêne, face à une question que je parviens pas à saisir, je souris légèrement. Je n’ai jamais supporté les situations les plus gênantes sans sourire. Ce n’est pas du cynisme, ni de la méchanceté, ni de la moquerie, simplement de la gêne. Non, je réponds, je ne sais pas, c’est à vous de me le dire.

A zsaruk becsöngettek. Nekik ajtót nyitnak, az egyiket még be is engedik, bizonyára a nyomozás érdekében. A mi helyzetünk az abszurdot súrolja: Eliza épp csak megszületett, azt sem tudom, életben marad-e, és mindjárt letartóztatnak. Az osztályvezető érkezik. Behívták. Az ügy túlságosan komoly, be kellett jönnie. Elmegy előttünk, talán köszön is, kedvesnek látszik, Ágit ismeri.

Az emlékeimben ködösek a részletek, az események sorrendje. Erős képek maradnak, érzések, szavak, még mindig szavak, a maguk nyersességében és brutalitásában. Az osztályvezető érkezése előtt az ügyeletes orvos kijött, talán még a két zsaru érkezése előtt. Megállt előttünk, mi ültünk a folyosón, tudja, miért hozták be a kislányát? Nem értem a kérdést, keresem a hátsó gondolatot mögötte. Bizonyára azt akarja hallani: „Igen, doktor úr, mert otthon született.” Nem értem. Zavaromban, egy kérdéssel szemben, amelyet nem bírok fölfogni, kissé elmosolyodom. Nem cinizmusból, sem rosszindulatból, sem csúfolódásból, pusztán zavaromban. „Nem, válaszolom, nem tudom. Majd Ön megmondja.”

C’est vrai, Élisa est née normalement, rapidement, mais normalement. La situation s’est déréglée lorsque le cordon a été coupé. Il nous parle d’anoxémie ou d’anoxie, je ne sais pas, je ne suis pas médecin. Elle est restée longtemps sans oxygène, dit-il, plusieurs minutes avant que les secours ne viennent. C’est faux. Élisa a eu de l’oxygène. Le problème vient d’ailleurs. Il ne le sait pas, pas encore. De toute façon, Élisa est née à domicile, pour lui il est donc normal qu’elle soit anoxique. Toujours le même schéma, les mêmes croyances. Qu’importe.

Pardon? Son nom. Je ne sais pas, nous n’avions pas encore décidé. Élisa n’a pas de nom. Je dois lui donner un nom, maintenant, tout seul. Benoît n’a eu son prénom que dix jours après sa naissance. C’est dur de trouver un prénom qui plaise dans les deux langues. J’ai toujours aimé Sarah, mais je savais que J. n’était plus très pour ces derniers temps. Je me rappelle lui avoir entendu dire Elsa, quelque chose comme ça. Nous pourrons changer après? Oui, c’est pour qu’elle ait un prénom.

Igaz, Eliza normálisan született. Gyorsan, de normálisan. A helyzet akkor siklott ki, amikor a köldökzsinór el lett vágva. Oxigénhiányról beszél. Sokat volt oxigén nélkül. Hosszú percekig, mielőtt a mentő megérkezett. Nem igaz! Eliza kapott oxigént. Máshol van a probléma. Nem tudja. Még nem. Mindenesetre otthon született. Számára tehát egyértelmű, hogy oxigénhiányos. Mindig ugyanez a modell, ugyanaz a hiedelem. Mindegy!

Tessék? A neve. Nem tudom, nem döntöttük még el. Elizának nincs neve. Nevet kell adnom neki. Most. Egyedül. Bendi csak tíz nappal a születése után kapott nevet. Nehéz nevet találni, ami mindkét nyelven jó. Mindig tetszett a Sára. De tudtam, hogy az utóbbi időben J. nem pártolta. Emlékszem, hogy szóba jött az Elza vagy valami ilyesmi. Később megváltoztathatjuk? Persze, csak hogy most legyen neve.

Il est reparti avec Elsa, le prénom. Téléphonons à J. Non, surtout pas, c’est le prénom de la dame dans la rue, chez mes parents. Merde. La tragédie côtoie le grotesque. Nous rajoutons un i, Élisa, c’est beau aussi.

Peu importe pour le moment. Parce que nous sommes trop nombreux déjà, arrivent deux autres policiers, cette fois en uniforme, un petit trapu, crâne rasé, cheveux d’un millimètre, un autre, effacé, un jeunot qui apprend le métier et se fait écraser par son collègue encombrant, plus expérimenté, plus grande gueule aussi, le chef. Avec lui, le ton monte très vite. Il me demande de le suivre, ma femme ne répond pas. Est-elle à la maison? Le jeu du chat et de la souris recommence. Je ne sais pas. Comment ça vous ne savez pas? Je regarde Ági, ne sachant trop quoi répondre. De mes réponses dépendra son avenir. Oui, ma femme est chez elle. Mais si elle n’ouvre pas, c’est qu’elle a ses raisons. J’ai suivi ma fille jusqu’ici, ce n’est pas pour la laisser seule maintenant. Rien à foutre, je dois les suivre, ouvrir l’appartement pour qu’ils puissent se ruer à l’intérieur et y traîner ma femme à l’hôpital, contre son consentement, pour son bien. Non. Je n’irai nulle part. Je refuse de vous suivre. Le petit s’énerve soudain, crie, ma femme perd tout son sang et je refuse de les suivre? Il sait, lui, il était là pendant l’accouchement. Je me demande même si ce n’est pas lui qui a pris Élisa dans ses mains, qui a examiné avec minutie le placenta, pour voir s’il ne manquait pas un bout. Il sait, lui, il est policier. La situation s’envenime, ils ont Ági à portée de main, et ils sentent qu’on leur résiste, que je fais bloc avec elle. Alors ils nous mettent en garde à vue. Vous ne bougez pas de là, compris! Nous touchons à l’absurde. Ági et moi nous regardons, nous sourions. Et je dis à Ági: «Ça tombe bien, nous ne voulions aller nulle part.»

Bement az „Elzá”-val. Telefonálunk J-nek. „Jaj ne, Elza a szomszédasszony Anyuék falujában.” Francba. A tragédia a groteszket súrolja. Hozzáteszünk egy „i”-t, Eliza, az is szép.

Amúgy most éppen mindegy. Mert egyre többen vagyunk, két másik rendőr érkezik, ezek már egyenruhások, egy kicsi, köpcös, bőrfejű, egy milliméteres hajjal, s egy másik, kis fiatal, visszahúzódó, csak tanulja a szakmát, folyamatosan letaposva az előző, sokkal erőtejesebb, tapasztaltabb és egyben nagyobb pofájú kollégája – főnöke – által. Vele hamar fölmegy a hangerő. Azt mondja, kövessem, a feleségem nem jelentkezik. Otthon van-e? A macska-egér játék kezdődik megint. Nem tudom. Hogyhogy nem tudom? Ágira nézek, nem tudom, mit válaszoljak. A válaszomtól függ a jövője. Igen, a feleségem otthon van. De ha nem nyit ajtót, bizonyára megvan rá az oka. Idáig követtem a lányomat, most nem fogom itt hagyni egyedül. Leszarja, vele kell mennem, kinyitni az ajtót, hogy beronthassanak, és hogy elhurcolhassák a feleségemet a kórházba, akarata ellenére, az ő érdekében. Nem. „Nem megyek sehová. Nem vagyok hajlandó követni önöket.” A kicsi hirtelen ideges lesz, kiabálni kezd, a feleségem elvérzik, és én nem vagyok hajlandó követni. Ő már csak tudja. Ott volt a szülés alatt. Talán még az is ő volt, aki kifogta Elizát, és aki alaposan átvizsgálta a méhlepényt, hogy biztosan nem hiányzik-e belőle egy darab. Ő aztán tudja, ő a rendőr. Elmérgesedik a helyzet, Ági egy karnyújtásnyira van nekik, de érzik, hogy ellenállunk nekik, s hogy én egy tömböt alkotok vele. Úgyhogy őrizetbe vesznek minket. „Nem mehetnek sehová, megértették?!” Átcsap az abszurdba… Ágival egymásra nézünk, összemosolygunk. Azt mondom: „Még jó, nem is akartunk menni sehova.”

Le temps s’écoule. Je glisse mes mains sous mes cuisses. Arrêter le tremblement qui s’empare de moi. Le froid? La peur? Non. Je suis simplement nerveux: voilà une heure que l’on m’agresse verbalement et je dois encaisser, sans rien dire, sans protester. Tout ce qui se passe est parfaitement normal. Je suis un criminel, un hors-la-loi. Peu m’importe, l’essentiel pour moi se passe derrière la porte, l’essentiel est ce que je ne vois pas, là-bas, ce petit être que je ne connais pas encore et que peut-être je ne connaîtrai jamais. Se préparer à la mort. Fermer son cœur et l’envelopper d’une explication rationnelle. Déjà? Si tôt? Non, non, ce serait trop facile. Il faut espérer, encore, même si cela fait mal, même si l’on doit souffrir. Ne pas renoncer, se battre, avoir confiance, lui donner des ailes…

Au bout du couloir, dans l’entrée, des bruits de radio, forts toujours, résonnent sur les murs blancs. Ági. Comment faire pour l’emmener au poste légalement? Le petit là-bas s’énerve, sa proie va lui échapper et il devra laisser partir une criminelle, une femme qui tord le cou des enfants. Il le sait, lui, les journaux l’écrivent et l’écrit ne peut mentir. La vie s’écoule. Pour combien de temps encore?

Telik az idő. A kezemet becsúsztatom a combom alá. Megállítani a remegést, ami elhatalmasodik rajtam. A hideg? A félelem? Nem. Egyszerűen ideges vagyok: egy órája már, hogy verbálisan támadnak, le kell nyelnem egy szó nélkül, ellenkezés nélkül. Minden, ami történik, teljesen normális. Bűnöző vagyok. Törvényen kívüli. Mindegy. Ami lényeges számomra, az az, ami az ajtó mögött van, ami fontos, azt nem látom, odabenn, az a kicsi lény, akit még nem ismerek, s akit talán sosem ismerek meg. Fölkészülni a halálra. Bezárni a szívem, becsomagolni valami ésszerű magyarázatba. Máris? Ilyen hamar? Nem, nem. Túl egyszerű lenne. Remélni kell, remélni, még úgy is, ha fáj, még akkor is, ha szenvedni kell. Nem feladni, harcolni, bízni, szárnyakat adni neki…

A folyosó végén, az előtérben a kihangosított telefonok zaja nagyon erős, visszhangzik a fehér falakon. Ági. Hogy hogyan lehetne legálisan bevinni az őrszobára. A kicsi, amott, idegeskedik, érzi, hogy kicsúszik a zsákmány a karmai közül, hagynia kell futni egy bűnözőt, egy nőt, aki kitekeri a gyerekek nyakát. Ő tudja, az újságok írják, és az írás nem hazudhat. Telik az élet. Meddig még?

Longtemps, oui, rassure-toi, espérer, ne pas se décourager. Le plus jeune des policiers est debout, à quelques pas de nous. On lui a dit de rester là pour nous surveiller. Attention bien inutile: qui voudrait partir ou s’échapper? Regard fuyant, inexpérimenté. Que pense-t-il de tout cela? Que suis-je pour lui? Et Ági? Dans quelques années, peut-être son regard aura-t-il durci, peut-être pourra-t-il crier, juger, condamner. Peut-être, oui.

Les autres reviennent. Ils sont mécontents, impuissants devant le droit, devant la loi. Ils doivent nous laisser, nous relâcher, mais avant Ági doit leur montrer ses papiers, les accompagner jusqu’à sa voiture.

Un inspecteur prend la place d’Ági, reste avec moi. Il m’interroge gentiment, insinueusement. Je suis seul. Il est là pour me soutirer SA vérité. Non, je refuse, je m’oppose, je ne parlerai qu’en présence d’un avocat, vous n’avez pas le droit. Alors il pert patience. «Én megmondom, mihez van joga: ha falaz neki, nagy bajban lesz!» (Je vais vous les dire, moi, vos droits: si vous la couvrez, vous aurez de gros problèmes.) Est-ce une menace? Un avertissement? Je n’ai jamais entendu ce sens de falaz, mais je comprends tout de suite, à ses yeux, à son ton, à son doigt. Falaz, murer, couvrir, dresser un mur devant quelqu’un pour le protéger. Le terme est si juste qu’insensiblement j’y ajoute un préfixe: befalaz, emmurer, dresser un mur autour de quelqu’un pour s’en protéger.

Oui, la société n’a de cesse de chercher à emmurer Ági, car Ági représente un danger, une alternative à la façon générale de penser. Oui, l’emmurer à tout prix, car penser autrement est mauvais, c’est tenter de se marginaliser, affirmer trop haut sa liberté, et la liberté fait peur. L’emmurer, l’étouffer, oublier jusqu’à son existence, c’est plus simple, plus rassurant. Surtout ne pas se poser de questions, ne pas ébranler nos certitudes, suivre la voie royale, toute tracée, surtout que tout le monde fasse pareil. L’emmurer. L’emmurer. Et au plus vite.

Sokáig, igen, nyugodj meg, remélni, nem elkeseredni! A fiatalabbik rendőr pár lépésre áll tőlünk. Azt az utasítást kapta, hogy maradjon itt, és tartson szemmel minket. Tök fölösleges figyelmesség: ki szeretne elmenni vagy megszökni? Tapasztalatlan, zavarában inkább ránk sem néz. Mit gondolhat minderről? Ki vagyok neki? És Ági? Néhány év múlva talán keményebb lesz a nézése, talán képes lesz kiabálni, ítélkezni, elítélni. Talán.

A többiek visszajönnek. Elégedetlenek, tehetetlenek a jogrenddel, a törvénnyel szemben. El kell engedniük minket, szabadon engedni, de előtte Áginak meg kell mutatnia az iratait, elkísérik az autóhoz.

Az egyik nyomozó Ági helyére ül, velem marad. Kedvesen, behízelgően kérdezget. Egyedül vagyok. Azért van itt, hogy kihúzza belőlem az Ő igazságát. Nem! Nem akarom. Ellenállok, csak ügyvéd jelenlétében vagyok hajlandó beszélni, nincs joga faggatni. Erre elveszíti a türelmét: „Én megmondom, mihez van joga: ha falaz neki, nagy bajban lesz!” Fenyegetés? Figyelmeztetés? Még sosem hallottam ezt a kifejezést – ebben az értelemben a „falaz” szót –, de azonnal megértem a szeméből, a hanghordozásából, a kézmozdulatából. „Falaz”, eltakar, falat rak valaki elé, hogy megvédje őt. A kifejezés annyira pontos, hogy ösztönösen elé teszek egy igekötőt: be-falaz, bezár, falat húz köré, hogy megvédje magát tőle!!!

Igen, ez a társadalom azon ügyködik, hogy befalazza Ágit, mert veszélyt jelent számára, az általános gondolkodással szembeni alternatívát. Igen, mindenáron befalazni, mert a máshogy gondolkodás veszélyes és rossz, mert az megpróbál elszigetelődni, mert felértékeli saját szabadságát, és a szabadság félelmetes. Befalazni, elfojtani, elfelejteni még a létezését is, ez az egyszerűbb, a biztonságosabb. S főleg nem megkérdőjelezni saját igazunkat, nem megingatni a bizonyosságainkat, hanem követni az uralkodó irányt, a kitaposott úton járni, s az a legfontosabb, hogy csinálja mindenki egyformán! Befalazni. Befalazni. S minél előbb.

Je suis sonné. Sous le choc. Écœuré et vidé. Naissance d’un enfant. Bonheur… Menacé. Agressé. Accusé. Je ne parviens pas à établir de lien logique. Je ne comprends pas ou plus. La réalité de la situation elle-même m’échappe. Ági revient, l’inspecteur part. Le silence retombe sur le couloir, le calme de la nuit reprend son cours, et de l’autre côté de la porte Élisa mène son combat pour la vie.

Ki vagyok ütve. A sokkhatás. Csüggedt vagyok és kiüresedett. Egy gyermek születése. Öröm… Megfenyegetve. Megtámadva. Megvádolva. Nem sikerül logikus párhuzamot vonnom. Semmit se értek. A helyzet valóságosságát is elveszítem. Ági visszajön, a nyomozó elmegy. Újra csönd lesz a folyosón, az éjszaka nyugalma visszaveszi uralmát, és az ajtó túloldalán pedig Eliza küzd az életéért.

T. F.

Simon >>>
Máté >>>
Első veszteség ‒ otthon >>>
Második veszteség ‒ kórházban >>>
Bendi >>>
Eliza >>>