igaz történetek szülésről, születésről

2. mese: Még egy pici időt adjanak, hogy elengedhessem! (Boróka)

2. mese: Még egy pici időt adjanak, hogy elengedhessem! (Boróka)

A történetünk ott indul, ahol egy kicsi lénytől búcsút kellett vennünk. Ez a búcsú nagyon megviselt. Nem tudom megfogalmazni, hogy mennyire… nem vagyok túl rajta most sem, és teljesen talán nem is leszek soha. Talán egyszer le tudom írni azt a történetet is.

A szerencsétlenség után viszont szerencsésen a harmadik hónapban beköltözött a pocakomba a pici lányunk.

A várandósság félelmekkel volt teli. Igyekeztem pozitív lenni, de ez nagyon nehezen ment. Ennek ellenére a várandósság problémamentes volt. Június 4-re voltam kiírva. A pocaklakó rengeteget mozgott, a vége fizikailag is nehéz volt, mégis imádtam.

Június 1-jén 23.45-kor pisilés előtt egy pici, fura, édeskés, színtelen folyadék szivárgott belőlem. Sejtettem, hogy magzatvíz lehet. Visszafeküdtem az ágyba bugyi nélkül, magam alá tettem egy törülközőt. Éjfélkor nagyobb mennyiségű magzatvíz jött. Egyértelmű volt. Kicsit örültem, de nem mertem elhinni. Elkezdődött.

Szóltam N-nek. Egyből kipattant az ágyból, én még visszafeküdtem egy másik törülközőre. Kb. negyed óra múlva ismét magzatvíz csordogált. Ezután készülődni kezdtem, de mivel egyáltalán nem voltak fájások, húztam az időt. A kórházi előadásokon azt mondták, ha elfolyik a magzatvíz, menni kell, mert fertőzésveszély van. Az alapján, amit megtapasztaltam, ma már nem így tennék, de akkor így láttam jónak. Pontosabban arra játszottunk, hogy mindegy, hogyan, de egészségesen meg tudjon születni a babánk. Elindultunk.

Június 2., kedd: Fél kettő körül értünk be a kórházba. Csengettünk a szülőszoba ajtaján. Engem behívtak, megvizsgáltak, de addig, amíg nagy sokára vízszintesben ismét nem folyt ki egy kis magzatvíz, nem volt biztos semmi. Na, utána igen. Kétujjnyira volt nyitva a méhszáj.

N-t hazaküldték, hogy jöjjön vissza hétre, addig úgysem fog történni semmi. Engem befektettek egy szülőszobába, CTG-re kötöttek és pihenni hagytak. Kedvesek voltak.

Fél ötkor kezdődtek a fájások, de gyengén és rendszertelenül. Hatkor elkészítettek, ez a beöntést takarja. Egyáltalán nem volt durva. Majd antibiotikumot kaptam, mivel a víz órákkal korábban csordogált már. A protokoll pedig azért van, hogy alkalmazzák.

Hétkor jött N. Fél nyolckor, mivel fájásgyenge voltam, bekötötték az oxitocint. Lassan folyt, de brutális mértékben erősítette és rendezte a fájásokat. Tíz körül kétperces, masszív fájásokkal még mindig csak kétujjnyinál tartottam. Itt kétségbe estem. A kórházba érkezéskor is ennyi volt! A szülésznő próbált nyugtatni, hogy különbség van kétujjnyi és kétujjnyi közt, de ez nem tűnt túl hihetőnek.

Felajánlották, én meg elfogadtam az EDA-t. Fél óra múlva jött a doktornő beszúrni, további negyed óra múlva hatott. Elvitte a fájások erejét, zsibbadást hozott. Pihentem. Közben csepegett az oxitocin. Dolgozott, dolgozott, én pedig úgy éreztem magam, mint akit bedrogoztak. Azt éreztem, hogy nem készültem fel. Még egy pici időt adjanak, hogy elengedhessem… Ne sürgessenek! Ne hajtsanak!

Fél 11-kor vizsgálat, a méhszáj elsimult, négyujjnyi, EDA vége. Önszorgalomból nyomhatok. Köszi. Hova? Hogyan? A fájások összeértek, a fizikai érzet viszont bizonytalan volt. Remegtem belül. Vacogtam és közben vert a víz. Vízióim voltak, a testem távolinak tűnt, csak a fájdalom volt. Nemcsak fizikai, hanem az előző veszteség lelki fájdalma is… az előző babát ott vesztettem el, ahol egy hasonló kórház hasonló asztalára feküdtem, majd amikor újra magamhoz tértem, már nem volt sehol.

127%-os fájásokkal mégis fájásgyenge voltam. Viszont nem éreztem, hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik. Egybe értek. Kifáradtam. Nem tudtam, mikor nyomjak, mert folyamatosan éreztem.

Egykor már elkezdtek gyülekezni, elkezdték várni a babát. Leginkább csukott szemmel arra koncentráltam, hogy a kisbabám halad lefelé a szülőcsatornában, egyre lejjebb. De ez csak a tudatom egy része volt. A másik része rettegett. Már nem volt erőm kinyitni a szemem, már teljes testemből remegtem. A szívhangját hallgattam a gépen keresztül, és azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy ő jól van.

Aztán egyszer csak kapkodni kezdek körülöttem. Feltették a lábam, húztak rá egy zsákot. Oxigént tettek az orrom elé, majd egyik orvos a másik után könyökölt a hasamban. Hajtottak, és éreztem, hogy nem jól csinálom, de nem tudtam, hogy mit kell másképp csinálni. Közben biztattak, azt mondták, jól csinálom. Legszívesebben ordítottam volna, hogy érzem, hogy nem csinálom jól, ne hazudjanak! Nem éreztem, hova nyomok, csak nyomtam és fájtam és nyomtam és fájtam és és és…

Egyszer csak kint volt. Nem sírt, nem mozdult, szürke volt és szutykos. 13 óra 56 perc volt. Azonnal elvitték. Feküdtem zárt szemekkel, kiterítve, kimerülve, megsemmisülve. Aztán hallottam, hogy a szomszéd szobában felsír. Apuka a babával volt.

Kinyomták belőlem a méhlepényt, majd varrni kezdtek, először kitakarítottak belül, majd belső varrás, külső varrás hátra, repedés varrása előre…

Közben Apuka jött, hozta a karján a pici lányukat, könnyes szemmel. A szemében fájdalmat láttam, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen lesz. A pici lányunk szemében láttam, hogy milyen messziről érkezett… Gyönyörű volt… Gömbölyű…

Aztán elvitték megfigyelésre fél órára inkubátorba melegedni. Melegedni. Nem is értem. Hol kaphat több melegséget, mint a karjaimban? Fél óra után hozták a mellkasomra. Ekkortól érzem, hogy mi egy család lettünk.

A szoptatással komoly nehézségek támadtak. Mire hazaértünk a kórházból, már cumizavar is volt. Másfél hétbe telt, mire újra elfogadta a mellemet. A szoptatásért már küzdöttem. Egy embert leszámítva, talán senki nem gondolta, hogy menni fog. De addigra már nem voltam hajlandó külső nyomásra másként cselekedni, mint ahogy a megérzéseim diktálták. Persze nem volt ez állandó bizonyosság, hogy így kell, de mégis sikerült kitartani. Kb. a hatodik hétre rendeződött teljesen a szoptatás. És hála érte, azóta is tart.

Boróka lassan nyolc hónapos, egészséges és gyönyörű.

Sz. Cs.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.