igaz történetek szülésről, születésről

1899. nap: Nem tudom, hogy került oda (Mirkó-királyfi)

1899. nap: Nem tudom, hogy került oda (Mirkó-királyfi)

Lassan nyolc éve, hogy Mirkó, aki akkor még a Hömm névre hallgatott, közel 24 óra vajúdás után végre rászánta magát és e világra bújt a Napvilág Születésházban, kedves, elcsigázott szülei és a végtelen türelemmel bíró bábák örömére.

Az, hogy nem kórházi, dirigált, majdőkmegmondják szülést szeretnénk, már a legelején magától értetődő volt. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű Magyarországon háborítatlanul szülni, de eleinte még nem tűnt kirívóan extrémnek, hogy mi ezt szeretnénk… apránként esett csak le, hogy az otthonszülés nálunk valami elképesztően elvetemült dolog kell legyen, és a „vetemedőkre” a társadalom, az állam, és a saját családjuk is sokszor agyalágyultként tekint.

Békében, nyugalomban, felesleges macerálások nélkül akar szülni? No problem, de akkor legyen kedves minimum bujkálni és alvilági mozgalom lenni.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet állandó védekezésben és rejtőzködésben gyermeket várni??? Mi baj van abban, hogy egyszerűen hallgattunk az ösztöneinkre, mindennek utánajártunk, a kérdéseinkre választ kaptunk, és egyértelmű volt, hogy velünk nem lehet másként, hogy nekünk ez a TERMÉSZETES???

Január vége volt, pár nappal a szülés – dokik szerint – várható napja után. Mindenféle figyelemeltereléssel próbálkoztunk, de a lényeg, hogy nagyon erősssen kívántuk a várakozás végét. Egy idő után őrjítő volt, egyre nehezebb volt visszafogni a hisztirohamokat – szerencsére, Rian gyakran emlékeztetett, hogy én vágytam annyira a természet rendjére, fejezzem be a pattogást. De a telihold is fogyóban, a hidegfront is elhúzott, és mi csak várunk és várunk, tök röhej, alig várjuk, hogy végre átéljünk egy olyan dolgot, aminek a gondolatától az ember néha legszívesebben világgá futna…

A terhesség utolsó két hónapja – és a szülésre készülődés – elég mizéria volt… Decemberben még az információs héten ültünk (főleg én) boldogan, és a bábákat hallgatva egyre nyugodtabban a jövő eseményeit illetően.

Aztán január elején hátra arc, döntöttem, kórházba megyünk (vidéki megyeszékhely), mert az ígértekkel ellentétben nem lett semmiféle minisztériumi otthonszülős szabályozás. Kiderült, hogy mivel még mindig totális a bizonytalanság, nem lesz lehetőség a Születésházban szülni.

Ó, igen, voltam a kórházban, láttam a szülőszobát, a „vajúdóhelyeket” és lehetőségeket… Ha épp nem hallgatnak szívhangot (de nonstop hallgatnak), akkor lehet a rideg folyosón sétálgatni, zuhanyozni, jó, esetleg labda, körülötted a nyüzsgő kórházi ügymenet, állandó vizsgálatok stb… Szülőszék van, vagyis inkább sámli, EGY darab, fából, dísznek – ha éppen szabad, használhatod, de csak akkor, HA az ügyeletben lévő doki hajlandó asszisztálni a számára kényelmetlen (sorry!) pozitúrához (szóval totál lutri). Megcsodálhattam még a papák szülőágynál kijelölt fix helyét (teljes védőfelszerelésben – maszk stb. – állhatnak a fejed jobb oldalánál, nehogy zavarják a szülésvezetést!), és a szülőágyhoz tartozó szintén nagyon fix lábtartókat, amihez „nem, nem kell aggódni”, nem kötözik oda a lábad, de feltenni fel kell… UHHH. (Idézet az Amerikai Légierő – véletlenül kezembe került – túlélőzsebkönyvéből, amely a következőket javasolja a szülésbe botló, hirtelen szüléskísérővé előlépő kedves laikus olvasónak: „kitolásnál a szülő nő vegye fel a számára legtermészetesebb pózt – a fekvést kerüljük…” – hahaha! Ezt nem írja az egyetemi tankönyv?)

Január közepén kaptam egy e-mailt a Születésháztól, hogy pont a szabályozás fennálló hiánya miatt mégiscsak mehetnénk hozzájuk. Kezdtem belebolondulni… Végül Ágiék mellett döntöttünk és vittük a két táskát, egyet kórházra, egyet az otthonszüléshez.

Február 1. A szokásos láb- és kézzsibbadós, vécélátogatós, levegő után áhítozós éjszaka elteltével délelőtt 11 óra tájban soha nem tapasztalt fájdalmat éreztem alhastájékon. Nem volt erős, csak olyan kérlelhetetlen. Tudtam, hogy valami kezdődik, és ha jól emlékszem, boldog voltam…! Az első után jött a második, a harmadik, kb. nyolc-tíz perc szünetekkel, hurrá, valami van!!!!! Aztán elaludtam, és ébredés után nem éreztem semmit, inkább nem szóltam róla.

Délután vettem észre a kevéske véres izét – a nyákdugó! Úristen, most már télleg lesz valami… Nem tudom, milyen fejjel adtam elő Riannak a felfedezést, de a pánikszerű öltözködéséből ítélve nem volt túl nyugodt ábrázatom.

Hívtam Ágit, pont ott voltak a Születésházban, kérdezte, hány percesek a fájások, tíz perc körül, mehetünk.

Este hat lehetett már… mint akik költöznek, egy vagon cuccal átsétáltunk a parkon, örvendezve és félve, inkább nem gondoltunk bele, mit tartogat a közeljövő… a fájások persze ritkultak közben.

Ági megvizsgált, minden puha, méhszáj egy centire nyitva, azaz „még nem szülünk” – akkor hívjam őket, ha jólesne a pátyolgatás.

A bábák elmentek, én pedig kezdtem a lényegre koncentrálni, hagyni, hogy az egyre erősödő fájások ajtót nyissanak Hömmnek. Akkor már nem izgultam, valahogy nagyobb volt a kíváncsiság (bár azon még mindig aggódtam, hogyan tudom teljesen átadni magam az „őserőknek”, én, aki folyton kontrollálok…)

Mondták, hogy kéne aludjak valamennyit, de a fájások minden egyes alkalommal felébresztettek, ráadásul vízszintesen kimondhatatlanul rosszabb volt átélni őket!!! Az alvásos próbálkozásokat tehát feladtam, egy ideig szüléstörténeteket olvasgattam (utólag vicces, de akkor egész felbátorodtam tőlük), aztán nekiálltam sétafikálni. Főleg a tanfolyamos szoba sötét hűvösében járkáltam, míg Rian helyettem is aludt vagy három órát… irigyeltem.

Menetközben speciális légzést fejlesztettem ki, és csodálkozva tapasztaltam, hogy a kontrakciókhoz hozzá lehet szokni – amikor éreztem, hogy jön a következő, kezdtem a frissen kifundált légzéstechnikát, billegtem, lépegettem, vagy a kanapé szélén ücsörögtem, és mélyeket, de nem fájdalmasakat sóhajtottam/nyögtem. Aztán pihenő. Egy ideig néztem az órát, aztán már nem érdekelt.

Mikor Rian magához tért, megtöltöttük a sarokkádat. Belemerültem, tényleg szupi volt, el is álmosított, úgyhogy az lett a rendszer, hogy kontrakciószünetben nyakig vízben szundikáltam, ha jött a fájás, nyújtottam a karom, Rian a kád mellett ülve elkapta, felhúzott, majd a végén visszaeresztett, és ő is álomba merült.

Egy idő után kihűlt a víz, akkor visszatértem a nagyszobába, ücsörögve, félálomban vajúdtam… Reggel hatig bírtam, akkor hívtam a bábákat…

Nagyon hamar odaértek, meg is lepődtem… ééés kezdődött a Kleopátra-szak. Én mint uralkodónő ültem, kaptam a masszázst (derék-, hát-, láb-), a muskotályzsályás borogatást az alhasra, kicsi kávét, és biztató szavakat (Rian szintén kivette a részét mindenfajta szaktevékenységből). Viccelődtünk a szünetekben, minden tök nyugis volt. Elképedtem a türelmükön, a figyelmükön, a törődésükön, hogy hogyan bírnak órákon át kitartani… Azt mondták, inkább csodálkozzam a magam türelmén, mert én ugyanúgy kitartok.

Pár órával később Ági megnézte, hogy állunk: négyujjnyi volt a tágulás, 2 cm van hátra, minden a lehető legszuperebb, max. másfél óra és Hömm kikukucskál. De jólesett hallani!!!

És de jó lett volna, ha erőm is marad elég… de eltelt három óra(!), és a méhszáj még mindig nem volt teljesen nyitva. Úgy tűnt, az alváshiány miatt kifogytak a tartalékok. Javaslat: aludni fájásszünetben plusz homeopátiás fájáserősítő bogyók félóránként (NAGYON hatottak) plusz sajna két-három fájást ki kellett bírjak bal/jobb oldalon, illetve hanyatt fekve, merthogy az segít a méhszájnak nyílni – azt hiszem, ez utóbbi rettenet tortúra alatt törtek elő az első igazán fájdalmas hangok… Közben Ági javasolta, hogy burkot repeszt, akkor Hömm kobakja biztosan eltünteti a maradék méhszájat. Persze-persze, felőlem nem kell engedélyt kérjen, csak haladjunk! (Fogalmam se volt, hány óra, néha a befüggönyözött ablakra néztem, jön-e még fény kintről.)

Azt hiszem, ekkor már a földön térdeltem, az ágyra könyököltem, és szegény Rian kezét harapdáltam, amikor éppen haraphatnékom volt. Burok repesztve magzatvíz kizúdult, teljesen tiszta, hál’isten. Egy ideig átültem a vécére, kezdték masszírozni a gátam, jött az állandó kérdés: „Érzek-e már másfajta (toló-) fájdalmat?” Aggasztott nagyon, hogy nem… Lehet, hogy a fáradtság miatt baj lesz? Ági is aggódott, mert egy tiszta pillanatomban nagyon nyugodt hangon felkészített: ha húsz percen belül nem történik semmi, kórházba megyünk.

Nnanneeeee, ez valami vicc?!? El voltam keseredve – eddig bírtam, és mégis kórház? Ebből a kudarcélményből nem óhajtok, az egyszer fix!

Nem tudom, hogy a nnnannne miatt-e vagy sem, de – még mindig a vécén ülve – hirtelen úgy éreztem, mintha valami megmagyarázhatatlan erő le akarna húzni a földre. Nem lehetett uralni, nem lehetett irányítani, nem lehetett ellenállni, egyszerűen rántott magával, rántott lefelé…

A kitoláshoz legmegfelelőbb pozíciónak a földön terpeszben guggolás bizonyult – mögöttem az ágyon Rian, aki minden fájásnál megemelt, előttem félkörben a bábák, akik folyamatosan ellenőrizték Hömm szívhangját, illetve követték és jelentették az útját kifelé… Se négykézláb, se állva, se szülőszéken ülve, se sehogy máshogy nem lett volna erőm nyomni, azt hiszem…

Ki tudja, már hányadik nyomás után hallottam, hogy „már jön”, hogy „látszik a buksija”, meg is foghatom! (megérintettem, de valahogy nem hittem el, hogy az már ő), hogy „már nem csúszik vissza, mindjárt kint van”, de én semmi egyebet nem éreztem, csak a türelmetlenségből és végső tartalékokból táplálkozó nyomóerőt és a mindenemet szétfeszítő, égető érzést… A végén már a fájások végén is nyomtam, csak jöjjön. Arra tisztán emlékszem, ahogy az események csúcspontján kiabáltam Riannak, hogy amikor emel, ne döntsön hátra, aztán hirtelen ott találom magam hanyatt fekve az ágyon a karjai közt, az én karjaimban pedig egy csupa maszat, nézelődő, prüszkölő, buborékokat fújó, közel négykilós Izécske. Nem tudom, hogy került oda…

Bambultam magam elé, nem akartam elhinni, hogy hirtelen itt van, hogy végevégevége a gyötrelemnek, hogy ez itt egy gyermek, ráadásul ugyanaz, akit hónapokig cipelésztem, és akit képtelen voltam elképzelni… Egy azonban biztos: életemben nem hallottam olyan felszabadult, boldog, büszke, megállíthatatlanul áradó kacagást, mint amilyen Riané volt a hátam mögött. Néztem a Gyermeket, és úgy éreztem, örökké tudnám hallgatni a papája örömét…

(A történet hatnapos kórházi folytatása – Mirkó légzési gondjai miatt – megérne egy külön mesét, de legyen elég annyi, hogy újdonsült kis családunknak végül mindenből kijutott… Hőn áhított intézményen kívüli szülés és intézményi áldások kombinált csomag. Azóta ahányszor végiggondolom, mindig oda lyukadok, hogy valahol várható volt ez az egész. Annyira nem akartam a kórházat, de ugyanakkor annyira aggasztott egy pár dolog otthonszülés esetén (oltás, gyerekorvos, szoptatás stb.), hogy a sok tépelődés szinte generálta a „dupla élményt”.

Akkor persze nem fogtam fel, mit jelent majd a közel egy hét baba-mama szeparáltság, maximum napi két szoptatással és rövidke látogatásokkal. De a hat nap elteltével minden bút, fájdalmat, megrendítő élményt feledve kaptam fel Mirkót, és repültem vele a papájához… annyi megbeszélnivalónk volt hármunknak.

A. O.

Nonó > > >
 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.